Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)

1983-02-12 / 36. szám

e Irodalom« művészet. _______________________1933. február 12: S záz ét) magyar ntwzlLáibáL Rideg Sándor: Utolsó nap a pusztán Rideg Sándor (1903—1965) a harmincas évek végén szer­veződő munkásírók csoport­jának egyéni hangú, jelenté­keny képviselője. Szegényparaszti sorból szár­mazott, apja gazdasági cse­léd volt. öt elemi elvégzése után csikós lett, 1919-ben — tizenhat éves fővel — vörös­katona. A proletárdiktatúra leverése után a fővárosba ment gyári munkásnak. Va­súti altiszt is volt, majd pék­legény; a felszabadulásig fi­zikai munkát végzett. Fatal korától részt vett a munkásmozgalomban- Az 1925-ben megalakuló Magyar- országi Szocialista Munkás­pártnak vezetőségi tagja volt. Több ízben letartóztatták, megkínozták, állandóan rend­őri felügyelet alatt állt, 1944- ben német internáló táborba került. Barbusse: A tűz című re­gényének hatására kezdett ír­ni. Első novellái a Népszavá­ban jelentek meg, majd a Korunk, a Gondolat s több szocialista antológia közölte írásait. Első regényét is a ' Népszava közölte folytatások­ban; az Indul a bakterház 1943-ban önállóan is megje­lent■ Egyéni hangját gyor­san megtalálta; népi humor­ral, s különös mesevarázs- zsal ábrázolta a városba ke­rült szegények életét. írói nyelvére a paraszti rétegek nyelve, a népies hagyomány és a pesti külvárosok zsar­gonja hatott. 1945 után egy ideig a ka­tonai írócsoport tagja volt. Több elbeszéléskötete jelent meg. önéletrajzi regényeiben (Tűzpróba, Sámson) a Ta­nácsköztársaság harcairól s a szegények küzdelmeiről is hű képet adott- Később közre­adott regényei is az elnyomó társadalom, ellen lázadó sze­génység világát ábrázolják. Munkásságáért három ízben József Attila-, 1954-ben Kos- suth-díjjal tüntették ki­j avasz volt. akácvirág­zás. A fák koronáin át­T ragyogott a napfény. j Az erdei harkály friss buzgalommal kopá- I csőit a fa kérgén. A rigó, mintha az embe- [ | rek dolgáról perelt volna, kiáltott untalan: huncut a bíró, huncut a bíró .. . Zöld akácérdő fedte a kastélyt, amelynek fehér kőből rakott oszlo­pai hivalkodóan nevettek a távol­ról látszó zsupfedeles házak felé. A tanyaudvaron marhacsordák rohantak keresztül a közeli karám­hoz. Kutyák csaholása, ostorok pattogása hangzott. A szerplaccon százfoltú ruhás emberek ökröket hajszoltak jármaik felé, kettesével összekötözve, cuppogó sárban ver­ték rudak mellé az állatokat, hőré- ző kiáltásuk és káromkodásuk messzire úszott a levegőben. A szé­les szarvú ökrök lassanként négyes fogatokká fejlődtek. Még egyet-ket­tőt csattantak a láncok és a járom­szegek, azután megindultak egy­más után valamennyien. Lassan haladt a menet. A béreseknek sem­mi kedvük sem volt nógatni az ál­latokat. Sötét, ezeréves arcukon durva kérdőjelbe gyűrődtek a rán­cok, mintha mondanák: kinek?... minek? Egyetlen fogat vált le a sorból, s vele Kenese Miklós, a legfiatalabb utolsó béres, magas, sápadt arcú, villogó szemű gyerekember. A lom­tár előtt megállította fogatát, és megkezdte a vasboronák fölraká­sát. Izmos karjával belemarkolt a vastömegbe, csattogva, s dübörögve zuhantak a nehéz boronarészek a széles társzekérre. Egy, kettő, há­rom, négy .. . Kétszer megolvasta, megvolt mind a nyolc fogatra való. Hosszú nógatásra megmozdultak a szekér elé fogott ökrök, s kénysze­redetten rázták a szarvuk köré csavart láncot, jobbra-balra teke- rőztek. míg a béres elhelyezkedett a szekéren, s öles ostorával végig- legyintett rajtuk, de csak úgy, mintha sajnálná őket. Hosszúak a naook — gondolko­zott Miklós. Még alig múlt el a hajnal, és már minden porcikája fájt a fáradtságtól. — Mi lesz még estig? — kérdezte önmagától. — Hát még egész nyáron?... Beleká búit a nehéz, fárasztó kérdésekbe. A nap melegen tűzött le az útra. Miklós testét valami bágyadtság rágta, bóbiskolt, és kínlódva küz­dött az álmosság ellen, amely meg­lepte. Furcsa ködkarikák rajzottak hosszan a szeme előtt, majd bele­szédült a mézízű álomfolyóba, mint valami lázas beteg: valósággal ösz- szerogyott. Arccal a poros szekér deszkájára zuhant, de nem érzett és nem hallott semmit. A földek fölött hajlongó ünnepélyes csend langyos takaróval födte el szomo­rú, fekete szemét. A tavaszi szél a mező sokféle il­latával kergetődzött. a búzatáblák hajlongva ringtak a gyönyörűség­től, amit a napfény öntött rájuk ezernyi kévében, olyan volt a föld, mint valami nagy áldozati ajándék­tól roskadó oltár, ünnepet váró cso­dának tűnt föl a csend. A teljesedő kalásztáblák friss kenyér szagával telítették a levegőt, a rétség balda- hinja alatt zengett a haris. Miklós eldőlve aludt a szekéren, sok elorzott hajnal álomkínja tele­pedett le a lelkére, mint a dögszag­ra siető hollócsapat, komoran, fe­ketén. A messzilátszó kastély ablakából egy ember távcsővel kémlelte a határt, hosszan vizsgálódott, végül megakadt a szeme a bizonyosnál. Valóban, egy teljes fogat legelt a vetések közepén. A béres aludt a lapos szekéren, feje erre-arra gu­rult. mintha meghalt volna. A távcsöves ember sötét zsivány arcán szélesre nyíltak a ráncok, hajlott, csaknem púpos hátát egye­nesre húzva, a csengőzsinórhoz lé­pett, amit meghúzott. — János, azonnal szólj a kocsi­somnak, hogy fogjon be, és álljon elő! — szólt a belépő inashoz. — Igenis, tekintetes uram!... A tekintetes úr roppant haragot színlelve tetszelgett önmaga előtt, meg volt győződve, hogy neki min­dig igaza van. s csakugyan, igaza .is volt... A tanyabeliek úgy emle­gették a nevét, mint az ördögét, ta­lán keresztet vetettek magukra a béresek, s csak azután kívánták neki, hogy tegyen vele az isten csudát, nyelje el a föld ezekkel és azokkal együtt. .. A megrendelt kocsi ott állt a lándzsahegyű vaskerítés előtt, gyászkalapos parádés kocsis feszí­tett a bakon. Az intéző a kezébe vette uralkodása jelvényét, a vas­tag cserfabotot, és kisietett a ko­csishoz. Táncolva, ágaskodva röpí­tették a lovak a könnyű kocsit vé­gig a cseresznyés úton. Miklós aludt, mély lélegzettel szívta magába a tavasz ízét. s a négyölcrös fogat legelt, éhesen ti­porta a kövér vetést. A szekérrúd derékszögbe hajolt, még egy perc, és felborul a szekér. Éppen idejében érkezett meg a tiszttartó, botjával térítette egye­nesre a fogatot. Az állatok tüleked­ve taszigálták egymást, nem akar­tak engedelmeskedni a szokatlan, durva ütlegelésnek, a rúd reccsent és roppant. Miklós riadtan talpon termett. Az intéző alaktalan riká­csolással emelte botját Miklós feje fölé. a béres lábán meglöttyent a vastag talpú csizma, s az ökle si- vítva csapott bele az intéző arcába, a rúgás már a hasát érte. Mint va­lami ájult patkányt, markolta föl emberét a béres, és az tehetetlenül tűrte a nyakába mélyedő ujjak szo­rítását, pontosan megérezte, hogy az életébe kerül, ha egyet is moc­canni mer. Miklós ellódította kezéből embe­rét, fölszedte a földre leesett osto­rát és vasvilláját, s fogatát az út felé hajtotta: arccal hazafelé... Jól tudta, mit jelent összeakaszkod­ni ezzel az emberrel. Innen futni kell messzire, oda, ahol a nap le­jár, ha nem akar madocsai legény- nyé változni. Miért dolgoznék tovább akár egy óráig is? — gondolta elkeseredet­ten. Az ökrök újra a vetés felé törtet­tek. Miklós kibontotta háromöles ostora kötelét, és kegyetlenül ke­mény csapásokat mért az állatok­ra. majd hosszú hohózással megál­lította őket. Az egyik hajszás ökör hátán hosszú véres csík támadt az ütéstől. Kocsikenőcsöt vett a ten­gelyvégről, s bekente vele a vérző sebet, hogy a legyek ne fertőzhes­sék meg, bűnbánóan megsimogatta az állat fejét. . amely nagy, okos szemmel nézett reá. mintha kérdez­né: miért bántottál? Azután meg­indult fogatával a tanya fe'é. Ki tudja, talán az égbolt leboru­ló széle az oka mindennek — gon­dolkozott Miklós —. mert ezen be­lül nincsenek emberek, akik érezni és gondolkozni tudnak. Ki kell lép­ni a körből, el kell hagyni az éjjelt, ezt a fekete kábulatot, amiről hi­szik, akik élik, hogy ez is élet... Itt kell hagyni a pusztát, a gyer­mekével ördögien rossz emlékeivel, a fekete sárkenyeret és a durva szavakat, amelyeket nem mi gon­doltunk ki először ... Miklós nehéz sóhajjal eresztette útnak képzeletét. Felajzott látásá­val kormos kéményt rajzolt az ide­látszó torony helyébe, füsttel ter­jengő műhelyt, üvöltő gépekkel. Igen, az jobb lesz — gondolta —, a város, a gyár ... A magtár mögül a szekérpiacra hajtotta fogatát, megállította, és kifogta jármaiból az állatokat. Be­hajtotta négy ökrét a göbölykarám korlátái közé. és elindult a cseléd­házak felé. Végigment a hosszú házsoron, és bement a házba, melynek egyetlen szobájában la­kott népes családjával, akik most dolgozni voltak. Talán ötszáz évvel ezelőtt épül­tek ezek a cselédfészkek, és csak annyit változtak, amennyit egy unatkozó földrengés igazított raj­tuk, de nem dőltek össze, álltak rendületlenül^ és nincs remény, hogy valaha' összedőljenek ... Miklós a szobába lépett, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Semmit sem akart. .. Négy penész szagú fal között ócska, roz­zant bútorok álltak düledezően, ha­sított. gyalulatlan fából. A kamra benyíló mellett régen fényezett al­márium volt megrakva mindenféle lim-lommal, egy csipkézett szélű asztal és néhány szék volt a szoba minden bútorzata. Olyan ijesztően sivár és barátságtalan volt ez a szoba, mint valami mélyen föld alá ásott kripta, ahol koldusok szokták meghúzni magukat éjsza­kára. A szegénység olyan szégyen­letes volt. hogy Miklós ebben a furcsa izgalmában fel sem mert te­kinteni. Ma mások voltak az érzé­sei, most a lázongó szegény ember leikével érzett fájdalmasan. Kedve lett volna leborulni az asztalra és megsiratni ezt a végtelen nyomort. És csak állt megdöbbenten a szoba közepén, mintha megölt ember szétfolyó Vérében taposott volna. A szeme gödrét forrónak érezte, a szoba minden sötétsége az arcán feküdt. Percek múlva fölszegte fejét, és kifordult a házból. Tétovázó lép­tekkel' indult el a rét irányában a falu felé. A szégyen és az öröm furcsa keveréke nyugtalanította. — Tehát szabad volnék? — kér­dezte a levegőtől. — Gondolatai mintha ólomsúllyal lettek volna terhelve. Nem talált semmi vigasz­talót közöttük. A falu első háza előtt megtor­pant. Nem akart emberekkel ta­lálkozni. Céltalanul ődöngött a nádasok és vadvizek partján. A rét fölött dél­táji nap ragyogott, messze délibáb ágaskodott az istenfejű felhők fölé. A nádasok olyan hangot adtak, mintha törtető csordák rohantak volna bennük. A bölömbika dudá­lása úgy hallatszott, mintha harci kürtök búgása hangzott volna a föld alól. Miklós hanyatt feküdt a tópar­ton, s a szél sírását hallgatta társ- talanul. A hangok robaját össze­szőtte a föld dobbanásával, amit hallani vélt. Már énekek zajlottak föl érzésében, de azután megsza­kadt benne minden sejtés, hosszú rezdüléssel zuhant el a sötétségben. Valami óriás feketeség lépett ki emberként a vízből, s jeges lábá­val taposott Miklós homlokára ... Egyetlen gondolata sem maradt... Karját széjjeltárva feküdt a tó partján, fölötte vízi madarak si- kongtak kíváncsian. lefelé bukó nappal emelte föl a fejét újra. Még benne viháncolt a zagyva érzések kábu­lata. Hallotta az erdő sóhaját, a nádasok lé­legzetét, s belebámult a pirosra fakuló r>ap- golyóba. El innen a földtől, a naptól, amely nem nekünk ragyog . . . Tilos uta­kon, vetéseken törtetett keresztül, háttal a nap felé. Az opálszínű al­konyaiban, mint fekete-fehér fol­tok mozogtak előre a hazatérő em­berek. Valami irtózat fogta be a szemét, szinte sötétben bukdácsol­va ment a tanya felé. Késő este volt, amikor hazaért a hosszú, céltalan bolyongásból. A házban már mindenki aludt. Csak a legyek ezrei dongtak a falakon, fekete himlővel lepték el a nedves szegleteket. Miklós végigdőlt a fekhelynek készített lócán, s a kriptaszagú szo­bára ráfeküdt az ájulás hajnalig tartó csendje. Weöres Sándor: Ferihegyi repülőtér Az éjszakában nyilallnak fények, kivilágított repülőgépek. Át a síksági és hegyi égen szállnak magasban, elülnek mélyben. Köd súlyosul a repülőtérre, a gép nem indul távol vidékre, sokféle színű nagy sereg lámpa szarkái gomolygó vattás világba. Madár János: Félek Arcod helyett csillagok égnek. Hiányod szétszórt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents