Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-19 / 42. szám
1983. FEBRUÁR 19. Irodalom, művészet Szülők Szikszói Károly: A napló-ciklusból Még nem fáj. Még nincs semmi se. Mintha nem történt volna meg arcod és arcom, mintha ez a nyár mindig és ugyanúgy maradna: kigombolkózva, meztelenül, ahogy egy képeslap, ottfelejtve valami egyszer olvasott könyvben, idézve egy régi pillanatot, talán a nyári szél ízét a szájon, talán egy akkori szobát, ahol eljátszottak a szerelmet gyorsan és zavartan, mert már nagyon közeledett az ősz. Bistey András: N-———“apók óta fújt a szél. Nem lehetett elrejtőzni előle, fújt a hegyoldalban és fújt a ten- ——-I gerparton, besüvített a barlangba, forogva megtáncoltatta a lángokat, és szikraesőt szórt a tűz körül ülők arcába. A barlang mélyén, fönt, ahová nem juthatott fel ember a meredek sziklafalon, kürtő nyílt, amelyen máskor elszállt a füst, most azonban onnan is a szél huhogott, éjszakánként halálra rémítve a hordát. Az emberek félig dermedten hevertek a tűz mellett, a magukra terített állatbőrök sem védték meg őket a hideg széltől. Egy napon Nog hirtelen felállt a tűz mellől és azt mondta: —Tennünk kell valamit! A horda felparázsló reménnyel vette körül. — Mondd meg, mit tegyünk? — Mutassunk be engesztelő táncot? — Áldozzunk kecskét a szélnek, és kérjük, hogy másfelé vegye az útját? — Nem! — mondta Nog. — Engesztelő táncra és áldozatra nincs szükségi. ITudjuk, hogy mitől támad a szél, tehát tehetünk is ellene! — Mit tegyünk? Mondd gyorsan, mert megfagyunk! Nog csendet intett. — Mi csinálja a szelet? — kérdezte, és magasra emelte a mutatóujját. Senki sem válaszolt. — A szelet a fák csinálják —felelt Nog a saját kérdésére. — Persze a bokrok, sőt a füvek is — tette hozzá —, de leginkább a fák. Ide-oda hajladoznak, attól támad a szél. A horda elismerően felmorajlott. Nog ismét megtalálta a legkézenfekvőbb magyarázatot, amely akármelyiküknek eszébe juthatott volna. — Mit kell tennünk tehát, hogy elcsituljon a szél? — tette föl az újabb kérdést Nog. — Engesztelő táncot kell bemutatnunk a fáknak! — kiáltotta valaki. — Kecskét kell áldoznunk! — vetette ellene más. — Nem! — csattant föl keményen Nog hangja. — Nem könyör- günk többé a fáknak. Fogjatok szerszámokat! Gon elégedetlenül megcsóválta a fejét. — Ki akarod vágni a fákat? Szélcsendesítő Az Őseink ciklusból — Hatékony és végleges megoldásra van szükség! — mondta Nog. — Lehet, hogy most tánccal vagy áldozattal megszüntetnénk a szelet, de néhány nap múlva a fák újat támaszthatnának. Nem fogunk örökké könyörögni nekik! A horda fenyegetően felmorajlott. — Nem akarunk több szelet! — Elég volt a didergésből! — Most leszámolunk a fákkal! Gon az emberek elé állt. — A hideg után mindig meleg jön — mondta. — És a forróságban kellemes a fák lombja alatt az árnyékban pihenni. — Most fázunk! — morogta a horda. — A meleg után ismét hideg jön! — válaszolta Nog. És a fák akkor újra dermesztő szelet kavarnak! — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. — Nem vághattok ki minden fát! — kiáltotta Gon. — Hiszen megszámlálhatatlan sokan vannak! A horda elbizonytalanodott. Az emberek várakozva néztek Nogra. — Nem is kell minden fát kivágni — felelte Nog. — Csak azokat, amelyek a barlang közelében vannak! A távolabb álló fák csak hajladozzanak, kavarjanak szelet, ahogy nekik tetszik, az már megenyhülve, simogató szellőként ér ide. — Gyümölcsöt teremnek nekünk! — mondta Gon. — Nem alkuszunk! — kiáltotta Nog. — Vagy minden fát kivágunk a barlang környékén, vagy hozzá se fogjunk! A gyümölcsfák ugyanolyan bűnösök a széltámasztásban, mint a többi fa. — Kivágni! Kivágni! — zúgta a horda. A következő napokban egymás után zuhantak földre a barlang környékén álló fák. A legélesebbre pattintott kőbalták is nehezen roncsolták ugyan a vastag törzseket, de a horda olyan dühös elszántsággal vetette magát rájuk, hogy előbb-utóbb mindegyiknek beteljesedett a sorsa. A szél változatlan erővel fújt, messzire röpítette a lepattanó forgácsokat, port vágott az emberek arcába. Fenyegetően zúgtak a lombok, a vékonyabb fatörzsek vadul hajladoztak. — Csak erőlködjetek! — kiáltotta Nog. — Csak hajladozzatok! Úgysem tudjátok elkerülni baltáink csapásait! Fenyegető zúgásotok nem ijeszt meg bennünket! Gon némán figyelte, hogyan dolgozik a horda. — Hiába vágjátok ki a fákat — mondta Nognak. — A szél nem csitul. Talán nem is a fák csinálják ... Nog harsányan felkacagott. — Ha nekem nem hiszel — kiáltotta —, legalább a saját szemednek higgy! Mindig akkor van szél, amikor hajladoznak a fák. — Hiába fáradoztok — mondta Gon makacsul —, a szél inkább erősödött. — Ha majd elegendő fát kivágtunk — felelte Nog —, akkor majd elcsitul a szél. — De hiába zúg még — tette hozzá —, hiába fütyül és kavarja a port, már nem olyan dermesztőén hideg, mint korábban volt. — Megtörölte izzadó homlokát, és elégedett mosollyal nézett Gonra. — Sokkal melegebb lett — folytatta. — A dermedtségünk elmúlt, már nem fázunk. Ez is bizonyítja, hogy jó, amit teszünk. A szelet még nem győztük le, de a hideget igen. — Honnan fogod tudni, hogy már elegendő fát vágtatok ki ? — kérdezte Gon. — Onnan, hogy eláll a szél — felelte Nog. — Ez olyan egyszerű, nem is hiszem, hogy magadtól nem jöttél rá. Egy különösen dús lombú, vastag fát vágtak éppen, amelynek kemény törzsével nehezen bírtak a kicsorbuló kőbalták. Azután ez a fa is megadta magát, nagy. recs- csenéssel kidőlt. Abban a pillanatban csökkenni kezdett a szél ereje. A süvítés elhalkult, a port kavaró, hajcibáló vihar simogató szellővé szelídült. og a levegőbe hajította a baltáját, és fel- üvöltött: — Győztünk! Győztünk! — visszhangozta a horda. — Megfékeztük a szelet, legyőztük a fákat! — kiáltotta Nog. Miközben a horda önfeledten ünnepelt, Nog odalépett Gonhoz. Mosolygott. — Látod — mondta szelíden —, ha nyitott szemmel jársz a világban, és megismered titkait, úrrá lehetsz a természeten. Tóth Mária: B/ztosítózdr Kolompár Istvánnal hihetetlen dolog történt az egyik téli estén. Az anyjától jött haza, akinek ajtajára felszerelte a harmadik biztosítózárat. Hazajött a vasesztergályos Kolompár — olyan negyvenes, szelíd ember —, és soha az életben magának se volt képes megmagyarázni, miért tette — de tette —, belerúgott az előszobában ugrándozó Tóbi nevű daxli kutyába. Aranka, az asszony ölbekapta a vinnyogó kölyökkutyát és sírva fakadt. — Ügy, úgy, rúgd csak ezt az ártatlan jószágot, szóval most bújik ki a szög a zsákból, ilyen vagy te, Pista. Még megérem, hogy maholnap „adj isten’, kezicsókolom'’ helyett majd az én ülepembe rúgsz bele. Hallgatsz, ugye, nincs szavad? Kolompárnak tényleg elállt a szava. Milyen szavakhoz lehet ő járatos, amikor nem képes az asz- szonynak ellentmondani? Soha nem veszekedett senkivel, nem acsarkodóit senki ellen, rossz szava nem volt tíz esztendő alatt az asszonyhoz se, a kutyát is ő vette kétszáz lejért, s akkor tessék: egyik este belerúgott. A férfi mosta a kezét a fürdőszobában és tűrte, hogy az asszony ott álljon az ajtóban — karján a remegő Tóbival — és őt szapulja. Nem kívánta a főtt vacsorát, a rumos teát, annyira megdöbbent magától, hogy megbontotta az ágyat és lefeküdt. Ettől a váratlan fejleménytől némileg csillapult az asszony méltat- lankodása. arra gondolt: valami borzalmas dolog történhetett, ha falánk ura nem eszi meg kedvenc ételét, a grenadírmarsot. Az asz- szony azonban azért volt asszony, hogy pontosan megérezze, mikor kell elhallgatnia, visszavonulnia. Sietve rendbehozta hát a konyhát és ő is ágyba bújt. A férfi minden ízében remegett. Az asszony megtelt aggodalommal: jaj, ez lázas, ez beteg, ennek vége van. Megsimogatta előbb az ura homlokát. .. Nem, nem tüzelt. Az asszony keze odacsúszott Kolompár vállára és most már csitítólag simogatta. — Mi van, Pista? Hát jártál a szegény mamánál, felszerelted nála a biztosítózárat? Az asszony eleven sebre tapintott. A mama elaggása volt az, ami Kolompárt feldúlta. Mióta elözve- gyült, esténként a hálóból kihurcolja a tata faragott tölgyfakaros- székét s az előszobaajtó elé állítja, majd szép sorjában ráhelyezi a csorba majolikavázát, a réz habverőüstöt s a palacsintasütőt. Hogy ez az egész mánia napnyi pontossággal mikor kezdődött nála, arra a fia nem képes választ adni. A tata halála után fél évvel, amikor reggel becsengetett hozzá, hogy együtt menjenek a gyászmisére — már így volt. Emlékszik, kétszer is becsengetett, a mama rögtön felelt: — Igen, nyitom is az ajtót — és dehogy nyitotta, jó darabig zörgött. szöszmötölt. s amikor végre szabad bejárat nyílt a fia előtt, az a meglepetéstől szólni se tudott. Állt és a döbbenettől könnybe lábadt a szeme. S ha a mama bár magyarázko-. dott volna, szól valamit azon a régi derűs, humoros hangján, de hallgatott. Mintha egy kislányt játék előbbinél, illetve a felettinél, s a közben meglesnének. A kislányok gátlástalanul tűrik, hogy felfedezzék játékszabályaikat, fortélyaikat. Az öregasszony azon a reggelen sírós hangulatban volt, egyfolytában az eltávozott élettársára gondolt, s a mise alatt, a jól fűtött templomban üldögélve Kolompár megfejtette a kézenfekvőt: az öreg arra számíthat, ha netán rátörik az ajtót, a székre rámolt sok holmi olyan zenebonával gurul szerte, hogy arra biztosan felébred. De mi a ménkűnek hurcolja a tata nehéz karosszékét az ajtó elé, miért nem felel meg erre a célra egy hokedli? Magas a vérnyomása, gyenge a szíve, még rosszul lesz a szék cipelésétől .. . Kolompár vásárolt még egy zárat, részletesen elmagyarázta, miért biztonságosabb az mama gyerekes bárriészkodással gyönyörködött a fiában, dicsérte és áldotta. És két hónap múlva éjszakára megint az ajtó elé hurcolta a tölgyfakarosszéket. Kolompár sose érintette ezt a témát, sejtette, hogy tabu. Egyszer előbátorkodott a kérdéssel : — Mamuci, ugye éjszakára kulcsra zárják lent a bejárati ajtót? Az öregasszony nyugodt, tiszta gyermekszemmel nézett rá. — Na ja, még csak annyi hiány- zana, hogy ne zárják kulcsra. A mama hallani se akart róla, hogy hozzájuk költözzék, önállóságot hirdet, önállósdit játszik s közben rettegésben élt. Kolompár felszerelte a harmadik biztosítózárat is. Hát ettől borult ki, ezért rúgta faron Tóbit. a daxli kutyát. Aranka csak azt nem értette, hogy szegény mama mit őriz olyan nagyon, mitől fél. Kolompár végre megenyhült, az asszony felé fordult: — Mi a nyavalyát félthetne, hát azt az egyetlen, drága pici életét...' Ez az igazság, s én nem tudok segíteni rajta... Te pedig — hallod, Aranka? — ne haragudj, elkeseredésemben lódítottam egyet a kutyán — és megcsókolta az asszony érdes, kidolgozott kezét, azt, amelyikkel a vállát simogatta. Az asz- szony menten megtelt részvéttel, segíteniakarással, sőt jó ötlete is támadt. Azt fogják mondani, hogy Kolompárt a vállalat jutalomként külföldre, Németországba küldi, és onnan hozza el neki a világ legbiztonságosabb zárát. Aranka felült az ágyban: — Te jó ég, szám szerint ez lenne a negyedik, szemet szúr ennyi zár, a lakók azt hihetik, hogy ékszerei vannak a mamának. Érted már? Hogyne értette volna Kolompár, s abban egyeztek meg: az egyik alsó zárat kiszedik s annak a helyére szereli be az újat. S a mama hitte, hogy a fia utazik, útravalóul megsütötte a leveles-vajas pogácsákat, amit Kolompár sűrű kézcsókok közepette vett át. Kolompárék öt reggel és öt este ették rendületlenül a tea mellé a vajaspogácsákat, a hatodik napon felhívták a mamát és csuda-vidám hangon közölték vele; megjött a nagy csavargó, és olyan ajándékot hozott, de olyant, aminek nincs párja. Elvitték a mamának a legújabb biztosítózárat és a „világjárt utazó’’ menten fel is szerelte. Az öregasszony megcsókolta a fia fejét, s egy óvatlan pillanatban a kezét is; azt az áldott fejet és azt a drága kezet, amelyik gondol rá, dolgozik érte. Esküdözött, hogy a barátnői oda lesznek az irigységtől a zár láttán, amiért ő már biztonságban élhet örökre. Nyár derekán, hajnali órán az öregasszony telefonált, hogy elszédült, le is esett, rosszul van, hozzan neki a fia orvost. Fél órán belül a vasesztergályos ott állt az ajtó előtt a mentőorvossal. Becsengettek. És bent, az ajtó mögött kezdődött a rámolás, a réz habverőüst elgurult a cementen s a konyha- kredencnek vágódott, koppant a palacsintasütő, kongott az üres majolikaváza. Mikor végre megpattant az ajtó, Kolompárnak villanásnyi ideje maradt, hogy az elaléló öregasszonyt átölelje, felkarolja. Miután az injekció hatására a mama elaludt, Kolompár az ajtóig kísérte az orvost. A szőke fiatalember megállt a hajnali derengéstől megvilágított előszobában: tekintete végigsiklott a szertehányt edényeken, a fenemód súlyos karosszéket arrább tolta és végre kibukkant belőle a kérdés: — A kedves mamának volt valaha baja az idegeivel? A deres hajú fiú nemet intett, fáradt arcát elnéző kis mosoly érintette. — Ezekre az „izékre” céloz? ö, ez az ő biztosítózára. — Igen, de attól kapott infarktust, hogy szívroham közben megemelte ezt a dögnehéz széket. És az orvos távozása után Kolompár belenyugvással felrámolt mindent a tata székére s az egészet az ajtó elé tolta. És reggel nem hurcolta le átkozódva a széket a szemtesládák mellé, nem tukmálta rá a tejesemberre, a postásra tíz lej és sűrű bocsánatkérések'közepette, hogy: jaj, pardon,, segítsenek rajtam, szabadítsanak meg ettől a nyomorult széktől! Végre megértette, hogy hol kattan a lé- lekmély legmélyén a tökéletes, az érvényes biztosítózár. Megértette és elfogadta. Irodalmi oldalpárunk képeit Vecsési Sándor festményeiből válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó
