Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)

1983-02-19 / 42. szám

Szolnok megye múltjából 1983. FEBRUÁR 19. 10 A szolnoki Tisza- környéke 1856-ban A helytörténeti és műem­lékvédelmi kutatások során mindig fontosak a térképes vagy képes ábrázolások. Ez a Szolnokról fennmaradt metszet 1856-ban készült, és egy nagy alakú kalendári­umban jelent meg — Déli­báb képes naptár 1857-re. A kalendárium 165, oldalán ta­lálható, „A Tisza kiáradása Szolnoknál” aláírással. Az egészoldalas metszetet szöveg nem kíséri. Nem lehet meg­állapítani azt sem, hogy ki készítette a képet. Az bizo­nyos, hogy az eredeti rajz; a helyszínen készülhetett, mert a kép jobb oldalán le­vő szobor ma is megvan, je­lenleg a vártemplom apszisa mögött áll, s a metszet va­lósághűen ábrázolja, tehát bizonyos, hogy a rajz többi része is forrásértékű. A metszet a Tisza-hidat ábrázolja a csónakház olda­láról. Ívelt, erős cölöphíd ve­zet át a Tiszán, középen erő­sen magasodik, hogy a gőz­hajók és a tutajok átférjenek alatta. Ekhós kocsisor megy át rajta Szanda felé. A híd kezdeténél egy lámpás őr ül, mellette vízhordó lány. A Tiszán fából készült víz- meregetőről rúddal merik a Tisza-vizet, amelyet a nők fejükön vagy vállukon víz­hordó rúddal, favödrökben visznek. Előtérben nagyon szépen látszik az akkori fér­fi és női viselet. A kép jobb oldalán a só­házak felől jönnek a sóval megrakott kocsik, letakarva, hogy a só el ne ázzon. Mö­göttük a ferences templom 1835-ben épült tornya ma­gasaik. Az előtérben a kép jobb oldalán egy szobor hát­oldala látszik. Ez a szobor Nepomufci Szent Jánost áb­rázolja, aki az utak-hidak patrónusa volt. S szobra ép­pen ezért mindig a hídfő közelében található. Ez a szobor 1804-ben készült. Ta­lapzatán Szt. Flórián dom­bormű, amely a gyakori tűzvészekre emlékeztet. Kaposvári Gyula Egy karcagi család sorsa a múl! század elején Néprajzi gyűjtőútjaim so­rán gyakran kerül elő egy- egy család múltjára, életére, gazdálkodására vonatkozó megsárgult százados levél, könyv. Ezek összegyűjtése fontos múzeumi feladat, mert általuk bepillanthatunk a múlt mindennapjaiba. Szűcs Kovács Mihály volt Karcagon az utolsó céhatya­mester, s fia a Céhartikulus üres lapjaira jegyezte be apja életének történetét. Ta­nulságos ennek az élettörté­netnek a végigolvasása. A szövegből kitetszik, hogy a családban századok óta szo­kásban volt a krónikaírás, mely firól fira hagyományo- zódott. Kismarjáról került a csa­lád Karcagra, valamikor a XVII. század folyamán, gaz­dálkodó emberek voltak, a krónikaíró apja tanult csak mesterséget. Innen örökölte a ragadványnevét is. Mint általában a karcagiak, ő is Debrecennel és a református kollégiummal került kapcso­latba. A két város között rendszeres volt a gazdasági és kulturális kapcsolat. Elég, ha Csokonai többszöri kar­cagi látogatására utalunk. Többek között ezért is ta­nulságos lesz közreadni ezt az élettörténetet. Az Édesatyám volt Szűcs Kovács Mihály és azér ne­veztetett szűcs Kovács Mi­hálynak, mert szűcs mester volt és született 1788 május 16-kán felesége volt édes anyám Csáni Kovács Sára született 1789-iki esztendő­be... 11 testvérek közt 3-an ma­radtak meg életbe mikor az atyok elhaltak oly árva ke­nyéren éltek olyat kívánni se lehetett mert ha elő soro­lom csudálkozásra méltó még az utóbbi maradéknak is. Voltaik olyan esetben hogy három napse volt az húzók­nál egy betívő falat kenyér és az három kis árva össze fogózva úgy sírtak az édes anya megszánván őket ki ment az istálóba ott sírt hogy ne látván hogy meg­halnak az árva gyermekei éhen és osztán az édes anya a legkisebb testvérin Pétert az ölibe vette és Debrecenbe vite az testvérihez és onnan hozott az árváknak egy ke­nyereit. Nem írním vígig eziök árvák elősorolását ha­nem elő sorolom röviden hogy lett áz atyámnak gya­rapodása. Azután iskolába járt ki tanult itthon minden iskolát mikor itthon végre hajtotta az tanulást bement Debre- czenbe a kollégiomba ott volt két évig és hogy olyan nagy szegénységben voltak az édesanya haza sírta rítta hogy legyen itthon és dol­gozzanak. Ügy is lett. Dol­goztak ebe is beleuntaztán édes apám se nézett ki az élet viszontagságaiból sem­mit és juhász bojtárnak ál­lott és juhász volt égisz 20 esztendős koráig azután abba is beleunt. Elszígyelte magát hogy senki szeme előtt to­vább nem fekszik, kapta, be­ment Debreczenbe szűcs inasnak állott' aztán a mes­terséget megtanátta és céhes mester lett még híres, mert az íren (Éren) körül való falukban is igen édes atyám dolgozott. Észt nem sorolom tovább még volna amit mon­danék és leírni is tudnék a ki el olvassa meg tudhatja ebül hogy eszik a keserű kenyeret mert az árva ke­nyér az. Azután mikor mindenen keresztül ment 32 éves korában megházasodott és úgy vette el édes anyámott Csányi Kovács Sáráit 1821 - ben pálnap hetiben esküdtek szerdán és gyerekek lettünk 6 János Mihály Julianna ez a három első meghalt azután lettünk megint hárman akik megmaradtunk nevezetesen születés szerint Juliánná Mi­hály és Péter és azután éle­te gyarapodásában gyarapo­dott lassanként mindenemi- hejt az testvérjeink külön lettek és az után 10 öl por­tát váltott a várostól csak igen ezt ahon én lakom az­után házat épített, mikor már jobban gyarapodott. Észt osztán nem szerette, le­rontotta. 34-re kelvén hogy nagyob­bat csinál és meg is lett. Mikor tavasszal felfalazták a házat egy 9 öleset akkor délben amikor az mester emberek ettek édes apám az padláson járkált és meg lát­ta hogy az pápista városon az Benesóczki udvarán tűz támadt elkiáltotta magát hogy emberek tűz van és nem sokára oda írt az a tűz és meg ígett mindene amit ad­dig gyűtött. (Itt arról a nagy tűzvészről van szó, mely a város egyharmadát 1834-ben elhamvasztotta. A nagy szél pillanatok alatt vitte tovább a tüzet, nem le­hetett megfékezni. Karcag mai térképére nézve láthat­juk, hogy mely rész vált ek­kor a tűz martalékává, ugyanis ezt már mérnöki tervek szerint, szabályos el­rendezésben építették újjá.) Ügy maradt mint az uj­jam nem maradt sémi igy osztán megint szegény lett, lakó lett. Az mestersígíhez látott és úgy kezdett megint gyarapodni és úgy csinálta­tott megint egy öles házat azután lassan úgy gyarapodott. Azután mikor a ház csináláson vígbe ment úgy kezdett föl­det szerezgetní annyira ment hogy 12 láncalja föl­delt vett mire mink felcse­peredtünk és miikor mink dolog alá kerültünk az után napról napra gyarapodtunk. Édes atyám az szűcs mester, séget folytatta és mink pe­dig az paraszti dologba fog­lalatoskodtunk és így osztán mikor édes anyám elhalt 78 éves korában volt 19 láncalja tőke föld és réti föld 17 láncalja (egy láncal­ja föld Karcagon két ka- tasztrális holdnak felelt meg.) 49 sor szőlő. Ez az örökség maradt 3 ríszre és most be- vígzem szüléinknek az élett viszontagságait elősorolhat­tam volna még többeket is de mihaszna megértheti eből aki észt elolvassa. dr. Kellőn Tibor Összeállította: dr. Selmeczi László flz ínség nyomorából kiáltok Egy régi karcagi lakos kérvénye Ferenc Józsefhez Szomorú tartalmú kérvényre bukkantam a Nagy-Kunság Karcagon, 1898. február 6-án megjelent számában. Egy mun­kanélküli, szegény, családos, de még egészen fiatal ember írta — egyenesen a királyhoz. A kérvény, szerkezetében a népi levélírás formulája szerint halad, tartalmában pedig messzemenően jóhiszemű, szinte a népmesék „jó királya és királynéja” iránti őszinteséggel mondja el gondját-baját. He­lyesírása viszont azt mutatja, hogy aligha járt iskolába, és valószínű, csak önszorgalomból tanulta meg a betűvetést. Az egész levél jól tükrözi azt a sok nélkülözést, éhezést, szen­vedést, amelyben sok alföldi család élt abban az időben. Kifejezi azt a szellemi elmaradottságot, iskolavégzés hiá­nyát, is, amely miatt efféle levélben folyamodtak az uralko­dóhoz, amit az újság utójegyzete szerint, természetesen nem is továbbítottak „Ö-felségéhez”. Az eredeti szöveg a követ­kező : Kérvény. 1897. XII. hó 27. Én alól írott, Kívánom, hogy, Ezen soraim A Leg job Egéségben találja Ko­ronás Királyunkat És ked­ves, Királynénkat, Tiszta Szívből kívánom. Én egy 28 Éves Nős Családos, Büntet­len s yozan életű Ref, hit. vallású vagyok Esedezem, Felséges Királyunk Lábai­nak Zsámolyához, Legyen, Szíves kérésemet: meghalgat- ni, Az ínség nyomorából Ki. áltok hozá, ismerve, Nemes Szívét, mert töbizben bizo­nyította, hogy Nemes Szív dobog. Kebelében Azért Bá­torkodom Kérésemel hozá fordulni, ismételve, Kérem tehát Leg Felségesebb Urun­kat Legyen szíves kérései­met figyelembe venni, há­rom Szép fiú Gyermekei Ál- dot meg Az Ég, De a silány termés.miat, Továb Képtelen Vagyok, A minden napi. Ke­nyeret:, megkeresni, mert Se­hol munkát, Nem kapok, hogy Csak 20 krt is kapnék Naponta, És még Cselédnek- sem, kaptam Edig Állást, A. Takarék Pénztárban 3 szór yelentkeztem, És mert. yót Álóm Nincs mindig El uta­sítottak, Lopni nem. Tanul­tam, mert az Gyálázatos bűn már Pedig eggy negyed lit. Zsír. És tíz kila Kenyér néltöb Nincs, És munkát se kapok nincs kilátásom mi­ből lessz töb Azért esede­zem Felséges Királyomhoz, Legyenszives, Kérésemre 30 írt Küldeni, hogy Családom Számára mig Április hó, a munka kezdete, Eljön, Leg Alább A minden napi ke­nyeret Nyújthassam, Nem Ajándékot, Kérek nem is Érdemiek, hanem ha meg is kapom E kérelmezet Össze­get, Kötelezem magam 6 részletben visza fizetni, Min­den évben 10 irtot két rész­letben Mert most Nálunk A Szegény munkás Egy hóna­pon Áton kereshet 1 frt Ezel Bezárom Kérelmem Be­cses Válaszát Várva Mara­dok Őszinte tisztelettel, Egy szegény Munkás ifjú Sz. J. s. k. Karczagon. 1280, sz, 5, tized. dr. Fazekas Mihály Vizet hordó vászoncselédek Letűnt szolnoki specialitás a Tiszáról vizet hordó vá­szoncselédek hatalmas tábo­ra is. Hiába volt három ár- tézi kút újabb időben (a XIX. század végén) már a város különböző pontján: a szolnoki gyomor nem vette be a föld mélyéből feltörő forrásvizet. Jobban ízlet a folyó iszapos vize — még áradás idején is. A várostól gondozott „merigetőkre” jár­tak a kiöltözködött vízhordó­lányok. Leeresztett hajuk lent bokorra kötött, széles, selyem szalagba volt fonva. Sárgaréz vasalással díszes vállhorogjukról függött le a fehérre sikált két vödör. Számtani tudományom cserben hagy. Nem tudom kikalkulálni, mit kérnének most ezek a vízhordók ha­vonta, napi két veder Tisza- vízért. Annak, idején 1 kor. 20 fillérbe került... Voltak vízhordó lajtosok is. Sáros időben a gyalogjá­rón hajtottak, talán azért, hogy a puccost ányok kö­zött észrevegyék őket is. Ma már egyet sem látni közü­lök. De megmaradt szol­noki szabadalomnak az, hogy a talicskát, tar­goncát, vagy kisko­csit üresen, vagy felpa­kolva ma is a gyalogjárdán tolják-húzzák a benszülöttek. Rájok szólni nem tanácsos. Ősi szokásjog, vagy régi privilégium alapján tehetik bizonyára. Részlet dr. Vörös István: Rajzok Szolnok város múltjából... c. művéből. Életfa ábrázolásos lőportartó szaru A ..Szolnok megye múltjából” című oldalon 1978. november 19-én a nemrég elhunyt kiváló néprajzkutató, Szűcs Sándor tol­lából közöltünk egy írást a kar­cagi múzeumban levő pásztorfa­ragások életfadíszítéséröl. A szerző többek között hangsúlyoz­ta. hogy az életfa motívum az ősi hiedelemvilág maradványa, amely a világon majdnem min­den népnél fellelhető volt. Ere­deti jelentéstartalmát azonban ma már jóformán csak a kér­déssel foglalkozó kutatók is­merik. A szolnoki múzeum részére 1954-ben az ócskapiacon vásá­rolt Kaposvári Gyula egy régi lőportartót. Az egyik oldalán az égigérő hétágú fa tetején ma­dár, szájában levéllel, a másik oldalára pedig stilizált címer van karcolva. A rajz alapján a lő­portartó szaru a 19. század má­sodik felében készülhetett. A szolnoki múzeum becses da­rabja. S. L. A lőportartó szaru egyik oldala életfaábrázolással. A lőportartó másik oldala stilizált címerrel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents