Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)

1983-02-19 / 42. szám

8 Irodalom» művészet 1983. FEBRUÁR 19. (Száz én magijar núiwlláikál Sándor Kálmán (1903—1962). A szocialista próza harmincas években induló nemzedékéhez tartozott. Tanulmányait Buda­pesten végezte, kereskedelmi tisztviselő, majd újságíró lett. Első írásai — elbeszélések, esz- szék — a Nyugatban, a Nép­szavában és a Pesti Naplóban jelentek meg. Első, formanyelvében avant­gardista kisregénye, az Ártat­lanok (1935) a munkásélet si­várságát mutatja be. A legso­ványabb tehén esztendeje cí­mű regénye — melyben realis­ta eszközökkel, s nagy leleple­ző erővel ábrázolta a társada­lom számkivetettjeinek re­ménytelen sorsát a gazdasági válság idején — csak a felsza­badulás után jelenhetett meg. A mindig baloldali, radikális gondolkodású író tapasztalatai hatására a szocializmus híve lett. 1944-ben a dachaui kon­centrációs tábort is megjárta; évekkel később ott szerzett sú­lyos betegségébe halt bele. A háború után egy ideig kül­földön gyógyították. 1946-ban tért haza, s jelentős szerepet játszott az újjászerveződő iro­dalmi életben. Tolvajok kert­je (1949) című regénye Német­ország amerikai megszállási övezetének életéről ad jellem­ző képet az író személyes él­ményei alapján. Szégyenfa (1951) című — több kötetre tervezett — regényében a Ta­nácsköztársaság leverése után újraszerveződő kommunista párt nehéz munkáját mutatta be. Drámákat is írt, s több elbe­széléskötete jelent meg. Két íz­ben kapott József Attila-díjat, 1953-ban A harag napja című drámájáért Kossuth-díjjal tüntették ki. Összegyűjtött no­vellái Éjszaka Európában cím­mel jelentek meg 1965-ben. A kopott, sárgás, rettentően hi­deg keramitkockák esténként vissz- hangosan koppantak a kulcsos tá­vozó, bakancsos léptei alatt. A harmadik folyosó utolsó homályos beszögellésén feküdt a bal csillag 28. Helyrajzi szám. Négy fal, egy ablak, öt ember és egy csomó el­veszett év helyrajzi száma. .. . Nős, római katolikus vallású, büntetlen előéletű, 39 éves pékmester volt, mielőtt hatévi fegy- házra ítélték szándékos emberölés kísérlete és súlyos testi sértés cí­mén. A középső kemencét nedves ve­nyigékkel tisztára söpörte, azután alágyújtott és szakajtani kezdte a tésztát. Akkor a külső ajtóban csörrent a kulcs. Magas, hajlott hátú ismeretlen ember jött be, mö­götte a főfoglár. A többiek, a má­sik négy kemence szolgái már az ajtónyikorgásnál abbahagyták a munkát, és vártak, ö valamit még babrált a tésztával, azután felpil­lantott. Azonnal megismerte. A háta még egyenes volt, amikor utoljára talál­koztak. A nyakát is furcsán tartja. Rossz bőrben van, megöregedett. Hogyan került ide? Valami elszakadt benne, reme­gett, ökölbe szorított kezét kinyi­totta és várt. A főfoglár körülné­zett az alacsony sütőben, azután előre tuszkolta az új embert és őrá nézett. — Háromszázhatvanötös — mondta lassan —, magának egy hónap múlva telik le az ideje. Ez az új ember — mutatott a magas­ra. — Maga betanítja. Maguknál, a 28-ban lesz az ágya is. Két hét múlva átveszi magától a harmadik kemencét. Pék volt kint — fejez­te be csendesen. — Tudom — gondolta —, pék volt. Az én első segédem volt — akarta mondani, de egy hangot sem tudott kierőszakolni a torkán. A fogát összeharapta, és tisztelettu­dóan meghajolt a főfoglár előtt. Azután megint dongva csikfar- dult az ajtó, és magukra marad­tak. Az új ember tétovázva, félsze­gen várakozott előtte. — Hány év? — kérdezte most a sarokból az életfogytos, a második kemence szolgája. — Hat — mondta tompán az új ember, és maga elé meredt. — Sejszdrauf! — szólt vigaszta­lan az életfogytos. — Annyi időre nem is érdemes itt berendezkedni. Csönd. Érezte, neki is szólnia kell már a jövevényhez. Megtörülte a hom­lokát. — A hármadik kemence lesz a magáé, segéd úr — mondta fojtott és remegő hangon. — Sokat nem kell magyaráznom, dolgoztunk már együtt. Maga jó munkás, se­géd úr. Elhallgatott. Az új ember lassan felemelte a fejét és az ismerős hangra ráné­zett. Tekintetében nem volt megle­petés. — Maga itt van — ezt mondta. Suta mozdulatokkal, szinte egy­más előtt is szégyenkezve fogtak munkához. A teremben kezdett fojtogató lenni a “hőség, egy szál alsóra vetkőzve sürögtek a tészták: a fegyház kenyere körül. A háromszázhatvanötös lopva fi­gyelte a jövevényt. — Hát ez lett belőle — gondolta —, csont és bőr. Hajlott a háta, vékony, száraz a karja, hat év előtt, hat éve, uram­isten, mikor ott a melle közepén megszúrta, egész zsák lisztekkel dobálózott. Kis, szőke bajuszkája volt, gömbölyű arca, nem csoda, hogy az asszony megbolondult tő­le. Most meg csak úgy lézeng a munkánál, mintha elszokott volna tőle. Az új ember félszeg, hosszú kar­ja szinte ügyetlen mozdulattal rak­ta a nagy, liszttel beszórt lapátra a tésztát. Látszott rajta, hogy ez is nehezére esik. És a melle közepén halvány vörös vonal a sebhely, ha feléje fordul, nem udja levenni róla a szemét. Délben megszakították a mun­kát, a nagy teremben szótlanul, mohón kanalazták a sárgásbarna levest. Délután külön sütnivaló akadt. Lassan, vontatottan múlt a nap. Egészen estig semmit sem szóltak egymáshoz. Este lehajtott fejjel bandukoltak hatan a pékműhelyből a hideg, visszhangos folyosókon vissza a zárkájuk felé. Mögöttük az őr ba­kancsos lépte koppant. Becsapták utánuk az ajtót, és kettőt fordult a kulcs. Hat fegyenc, négy fal, egy vasrácsos ablak és egy csomó el­veszett év. Lomhán cihelődtek lefekvésre. Az új ember ágya szélén ült, és mereven nézte, a cipőjét. Valahol egy toronyban rekedt kongással hetet ülött az óra. — Lefeküdni — mondta az élet­fogytos, a zárka örökös szobapa­rancsnoka. A villany hunyorogni kezdett, azután elaludt. Vaksötét­ben motoszkált még valaki az ágya körül, azután ez is megszűnt. Hat ember nehéz lelégzése töltötte be a zárkát. Messze, a csillag második folyosóján egyhangú, kopogó lép­tekkel járt a soros foglár. Onnan a jobb sarokból, a jöve­vény ágya felől furcsa, bugyboré- . kóló, elfojtott hangok érkeztek. A segéd úr sír. Mindenki sír a fegy- ház első éjszakáján. Kikászálódott az ágyból. Óvato­san lépett le a hideg kőre, és az új ember ágya felé tapogatózott. — Segéd úr — suttogta —, segéd úr, ne sírjon, nem érdemes. Csönd lett. — Segéd úr, alszik? — kérdezte bátortalanul, bele a sötétbe. Közelebb lépett, és óvatosan le­ereszkedett az ágy szélére. A keze elindult arrafelé, amerről a sírást hallotta. Tenyere alatt nedves ar­cot érzett. A sírás megszűnt, a jö­vevény felült az ágyban. — Mit akar, főnök úr? — kér­dezte. — Menjen a fenébe! A háromszázhatvanötösnek ösz- szeszorult a torka. — Nézze, ne haragudjon! Meg­szúrtam magát a mellén. Ez tény. Meg akartam gyilkolni a feleségem miatt, most hat éve. Na és? A segéd egészen előrehajolt az ágyon, s megint csak azt mondta: — Mit akar? Menjen a fenébe. — Haragszik? — kérdezte a há­rom száz hatvanötös. — Nem haragszok! — mondta az új fogoly. — Én szerettem az asz- szonyt, ő is engem. Akkor maga megszúrt, aztán idekerült. Én fel­gyógyultam, és hát összeköltöztem az asszonnyal. — Hogy ment az üzlet? — kér­dezte némi hallgatás után a há­romszázhatvanötös. — És Mariska? — Az üzlet jó — mondta a se­géd. — Fióküzlet is van a Tavasz­mező utcában, új első segéd is van, Magának, főnök úr, új kisfia is van az első segédtől, most azzal él az asszony — mondta és hüppögni kezdett. — Ne hüppögjön — mondta a há­romszázhatvanötös, s kis csend után ezt kérdezte: — Maga?... Maga miért került ide? Mit csi­nált? A másik így szólt: — Éltem az asszonnyal. Az új fióküzletet én csináltam. Szépen megvoltunk, csak mióta maga, fő­nök úr, megszúrt engem, egye meg magát a fene, én nem voltam a ré­gi. Köhögtem, soványodni kezdtem. A zsákok egyre nehezebbek lettek. Jött az új segéd, szép, egyenes, fe­kete ember, erős, bajusza volt. Rajtakaptam az asszonnyal. „Ma­riska! Hagyd abba!” — mondtam. Semmi! Kidobott! Jött a tél. Mun­ka sehol, nem is nagyon bírtam volna. Én meg egy délelőtt bemen­tem az üzletbe. Hosszú kés volt a kabátom alatt és megszúrtam. — Az asszonyt? — hördült fel a háromszázhatvanötös. — Az új segédet — felelte a jö­vevény. Ültek egymás mellett. A három­százhatvanötös ezt mondta: —r- Az asszonyt kellett volna le­szúrni, nem az első segédet. Visszament az ágyába. Többet nem szólt. Különben is világosodott. Aznap hajnalban őrségváltás előtt egy fegyenc a pékműhelyből szökést kísérelt meg'. A háromszáz­hatvanötös számot viselte. Közvet­lenül a külső kerítés előtt fogták el. Huszonkilenc napja volt hátra. Ezt a néhány napot nem tudta vol­na elviselni? Senki nem értette, mi oka lehetett éppen most a- szökés­re, hat év után. .. . Csak az egyik öreg fegyenc' a pékműhelyben, a bal csillag 28- ból, egy bizonyos életfogytos mor­molta maga elé az ő szokott mód­ján: — Huszonkilenc nap. Hm. Az ember sokáig él. Néha háromszor annyi év is túl kevés. Azután egyszerre elengedte a nagy lapátot, és átszólt a hármas kemencéhez, a hajlott hátú új fe- gyenchez: — Kevés vizet használsz a svöll- hoz. Korom ne maradjon a fené­ken, hé! Sándor Kálmán: Bal csillag 28 Sárga ház Béke, öröm Garai Gábor: Lényeg Csak a bálvány szomjazik áldozatra; ember embernek adjon, ha szeret, magából egy falatnyi lényeget kéretlen, ingyen s tisztán felmutatva önnön mélyeiből, s ne is kutassa, mit ér, mit a másik ad ehelyett; kincseik összemérhetetlenek, nem latolhatók súlyra, se tucatra, épp ezért egyenlő esélyűek, ezért váltható valóra a szándék — ha igazi —, hogy kölcsönös ajándék legyen a józanság s a szédület, mit az emberszabású társulás ad: egymás tükre a lényeg és a látszat. Keresztury Dezső: Szembe Mindig a széllel szembe, vad bár, éles vagy enyhe, csípi, legyezi arcom: elébetartom. Mindig szembe, akárcsak a megpihenő sirályhad, a hit, mely úgy győz, hogy fittyet hány a halálnak. Szembe a vad kutyával, az elhanyatló nappal, szembe a puska csőrét rámszegező rajjal. Dienes Eszter: Válóper 1. Te csaltál meg, vagy én lettem hűtlen? Az árulás sortüzét ki rattatázta? Világos fejjel hazudhatunk ilyen sötéten, arcunk egymás arcába mártva. Egyik fülemtől a másikig terpesztett lábú csend sikít. 2. Nem lakják szemed. Nem álmodtál az éjjel. Én meg kicsi vagyok, feltartott kézzel. 3. Megtudtam, hogy mi vagyok. Hogy a MIENK — a vagyonod. Tied az ágy, tied a ház, szemed vizén a vágyakozás sodrában gally vagyok. Vagyok? Voltam. Maradok. 4. A Bíró ott ül a Pulpitus túlon-túl oldalán s nekünk a védelem már mindig szükségeltetik. Huh István; Kezdődik fényzsongás Hámozza magáról a föld A fagyos telet Mint kés a krumpli héját A megsebzett Világ felett Harsognak szél-szirénák Nem oldódik a rettenet Száz erdőt fellármáz Fénytüskés fényszálkás Szétverte rezzenet Hólejtőn hóvirág Bujdosó holdvilág Kezdődik égkongás Zuhogó fényzsongás A fűz a fűz a fűz a fűz A víz fölé hajol Kíváncsi rá a mély Mit dalol mit dalol Pipiskedik a nyárfa Égverő koronáján A mindenség ragyog Mint arany húrok a hárfán Zizegnek levél-tisillagok

Next

/
Thumbnails
Contents