Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JANUÁR 15. lArcképváziatl Kádárta, Hegykő, Sopron, Lenti — és Szolnok Kádárta Veszprém melletti kis község. Hegykő Győr- Sopron megyében található. Sopronban többek között van Széchenyi István Gimnázium és volt — már más a neve — Erdőmérnöki Főiskola. Lentiben a Nyugatmagyarországi Fűrészek Vállalat Szombathelyen működő központjának egyik fűrészüzeme dolgozik. Szép erdő. közepén, völgyben áll az erdészház, ahol a fűrészüzemiek is helyet kaptak. Közel a határ, a vidék szebb, mint amit egy alföldi ember elképzelni tud. Szolnokon is van fűrészüzem, pontosabban a Fűrész-, Lemez- és Hordóipari Vállalat gyáregysége. Az igazgató Kántor György, s a távoli községek, városok az ő életállomásait jelölik. Persze nem mind, csak azok, amelyekhez fontos emlék, élete egy-egy eseménye, s néhány éve fűződik. Nem szégyen, ha egy javakorabeli férfi megmondja: — sírva jöttem el Zalából, sokszor vissza-visszalátogat- tam. s ma is fűznek oda barátságok, sok szeretettel gondolok a régi munkatársaimra. Ha jól számolom, 1966 decemberében, amikor Szolnokra települt. Kántor György huszonnyolc éves volt. Azóta itt él, dolgozik, itt serkent föl a két gyereke, itt kapott két évvel ezelőtt miniszteri kitüntetést, s persze, hogj Szolnokon nevezték ki elsőszámú vezetőnek is. Miközben ezen gondolkodom, minduntalan a holtfa kifejezés jár az eszemben. Valahogy furcsa volt először hallani, de gondolom, hogy már értem. — Az erdőmérnök főleg erdőgazdálkodást tanul, az élőfát ismeri meg alaposan. Nos, a mi időnkben még ngm volt faipari kar, mi műszaki meg biológiai oktatást kaptunk: Én a műszakit jobban szerettem, s amikor 1961 - ben valétáltam, örültem is: pár hónapig a szombathelyi vállalat gyakornoka voltam. Még azon a télen elkezdődött a munkám a holtfával. Csakhogy Lentiben — ahol főművezetőként kezdtem, üzemmérnökként, majd üzemvezető-helyettesként folytattam — volt egy na- g; on érdekes lehetőség. Nevezetesen az, hogy ott fenyő- és lombosía-feldolgo- zás volt. Ha nem volt alapanyag, összefogtunk az emberekkel, kimentünk az erdőbe, kitermeltünk. Nahát, tudja, Szolnokon csak fenyő az alapanyag, ráadásul vagonban, importból. Legyinthetne bárki. Ha annyira szerette a szép zalai tájat, ha annyi szép emléke, barátja él ott, ugyan miért vándorolt az ország másik végébe? Hogyan szánja rá magát egy Veszprém megyében született. Szombathelyen, meg Sopronban nevelkedett, Zalában munkát kezdő erdőmérnök, hogy a poros Alföldön eresszen gyökeret ? Kántor György is legyin- t.ene az ilyen kérdésekre. Jött, mert hívták, s úgy gondolta, ahol több mint másfél évszázada üzem van, régen kiforrott a munkásgárda, ott tanulni lehet, ott van értelme a munkának. Utólag talán csalódott egy kicsit.'Lentiben a fűrésztelep „Az Üzem” volt, „Az Ipar”. Szolnokon meg egy üzem, a kisebbek sorában. Ez sokmindent jelent ám. Amikor 1966. december elsején Szolnokra érkezett a feleségével, meg a hathónapos fiával — érdekes, bár Lentiben találkozott a jövendőbelijével, ő alföldi volt, Békés megyét mondhatja szülőhelyének — beköltözött a felkínált otthonba, még nem volt biztos benne, hogy megmarad "Szolnokon. Üzemmérnök-főművezető beosztásban dolgozott először. Nem volt könnyű munka, s nem voltak könnyű emberek a famunkások se. — Nehogy azt gondolja, hogy én közszeretetben élek. Ahol kétszázharminc epaber dolgozik, s egy év alatt — pontosabban tavaly — 52 fegyelmi ügyet kell tárgyalni, embereket elmarasztalni, nos, az nem könnyű hely. Sose volt az, gondolom, s régi gyerekkori emlékek jutnak az eszembe. A fűrésztelepről nemcsak azok jártak ki, akik a vagonokat tolatták, s még régebben a hatalmas muraközikkel a rönköt húzatták, hanem mások is. S az út igencsak a kocsmához vezetett. Aztán emlékszem száguldó mentőautókra, meg öreg fűrésztelepiek csonka kezére is . . . A legújabb korban meg a munkásszállító buszokra — a munkások negyven százaléka ma is a közeli községekből jár, két műszakba. S nehogy valaki azt higgye, a sok fegyelmi a munkára is nagyon kihat. Tavaly a kis kollektíva 269 millió forint értéket termelt, s nyeresége kereken 28 millió volt. — A vezetést rendbe tettük. Fiatal, középkorú emberek a vezetők, s három év alatt sokat változott a műszaki gárda. Jól együtt van a csapat. T. Tíz év főművezetői, főmérnöki munka után, 1976- ban nevezték ki vezetőnek. Addigra szép csendesen, csak a maga szorgalmából, minden biztatás nélkül elvégezte az esti egyetemet, s készülődött a párttagságra. Hosszú ideig — s ezen nem önmagával vívódott. . — Tudja, ez olyan furcsa nekem, máig. Lentiben, amikor búcsúztam, tizenkét szervezetnek, társaságnak írtam felmentő kérelmet. Dolgoztam a KISZ-ben, voltam községi, járási tanácstag, állandóbizottsági elnök, népfront-alelnök, járási NEB- tag, SZMT-aktíva, TIT-elő- adó, sportköri tisztségviselő, a Faipari Tudományos Egyesület tagja, vadásztársasági gazdaságvezető, a békemozgalom aktívája. Gondoltam, itt is megtalálnak majd, s én is rátalálok a társadalmi munkára. Nem tudom, hogy van ez, anélkül nem jó az élet. Mégse úgy alakulti, ahogyan gondolta. Mivel magam tősgyökeres szolnoki vagyok, leírom nyugodtan, rideg ez a mi világunk, olykor kicsit, máskor nagyon. Leginkább akkor, ha „mesz- sziről jött ember” érkezik közénk. Sok időnek kell eltelnie, míg befogadjuk, vagy egyáltalán tudomást veszünk róla. Időnként, esetenként talárt túl sok időnek . .. Nézem a posztert a kis igazgatói iroda falán. Fák, fák, erdő. Az íróasztal mellett fikusz húsos levele nyújtózik, a kis dohányzóasztalon kaktusz tüskéje fenyeget. Ami azt illeti, elég fenyegető — alatta a tábla: Füst nélkül egészségesebb! Párszor megfordítottam már, nem először járok Kántor Györgynél, de hogy megérti a pillantásom, s megszólal, majdnem tátva marad a szám. — Hallotta már rólam? Én vagyok az öt nemes ember. — Nem dohányzom, nem iszom, nem feketézem, nem kártyázom, s csak a feleségemben látom, nézem a nőt. Erre szokták kérdezni, akkor miért élek? Gondolom, a munkáért, a családért. És nincs azért kedvtelés nélkül se. A vadásztársasághoz eltalált itt is, s a Trabantot is szívesen járatja. Kedves társasága a Népfront ötös körzete, ahol ő az elnök, s minduntalan várja őt a Hámán Kató nőklub is, a hetedik kerületi munkás-nyugdíjasok — főleg asszonyok — baráti köre. Kérdezem, ímettől-meddig tart a napja? Az bizonyos, hogy fél hatkor ébred, hogy mikor tér Haza, s mennyi ír- nivalóval, már nem. A munkaideje negyed ötig tart. Otthon szereti megcsinálni az igazgatói leveleket, előterjesztéseket, egyebeket. A villanyt akkor oltja el, amikor fél tizenegykor az utolsó munkásszállító autóbusz is kigördül a fűrészüzemből. Kántor György igazgató élete negyvennegyedik évében odaállt a fűrésztelepi kommunisták elé: befogadták. 1982 szeptembere óta tagja a pártnak. Elfogadták, ahogyan ő is rég elfogadta Szolnokot. A nyugdíjaskorát is el tudja képzelni itt. Sóskúti Júlia Változó Szolnok. Felvételünk aa Abonyi úti iskolával szemben készült, ahol nemrég még földszintes kertes házak álltak Szombathék Kisújon Egy boldog család Reggelente először anya kel, 4 órakor; 4.15-kor apának csörög a vekker; 4.45, ilyenkor Anikónak kell kibújni az ágyból (már amikor idehaza volt, mert! most gyógyszerészasszisztensnek tanul Szolnokon), Ferinek, az érettségi előtt álló szakközépiskolásnak 5-kor kell kelnie, ha időben át akar érnii Túrkevére, ahol az iskola van. Attilát 5.45-kor ébreszti anya, Zolit, a tízéves kisiskolást fél hétkor, amikor dolgozni indul. A lakást minden nap Zoli zárja be. De ilyenkor esti időben — roint most, amikor körülüljük a szülők szobájában az asztalt, hogy beszélgessünk —, már újra itthon, együtt a család. • Szombathék pontos „menetrend” szerint élnek — nem is lehetne ez másként ott, ahol a szülők dolgoznak, a gyerekek iskolások —, ahol mindenkinek megvan a maga „házi” feladata. — Úgy rendeztük be a lakást is, hogy; minden gyereknek legyen egy kis területe, ami az övé. ahol a holmijait tartja, ahol tanulhat. A lakás kétszobás, komfortos, de látszik, hogy akik itt élnek, sok ötlettel, leleményességgel barátságossá, hangulatossá tették. Az egyik szoba a fiúké, a konyhából ügyes átalakítás során Anikó kuckója lett, a harmadik kis szoba a szülőké, és a régi kamrából lett konyhában főzi anyu a finomabbnál finomabb ételeket. — Minden este főzök, a család megkívánja. Szerencsére jó étvágyúak a gyerekek. Ferinek a rétest se szabad összevágni, mert azt mondja, akkor nem lehet olyan jóízűen harapni belőle — jegyzi meg anya. Minden helyiséget apa lambériázott körül, ő készítette az ügyes könyvespolcokat, a kisszekrényeket, az előszobafalat... — Aztán mindenki maga tartja rendben a holmiját... — mondja anya. Nem gond nélkül — A fiúk is kimossák a zoknijaikat? A srácok összenéznek, és őszintén bevallják: a mosás anyu dolga. A takarításban is apu segí* a legtöbbet. De azért a mi szekrényeink rendbert vannak. —- Csak néha kell egy kis ellenőrzést tartani — szól közbe anyu. Szombath Ferenc és családja nyolc évvel ezelőtt költözött ebbe a tanácsi lakásba. — Azóta kicseréltük a bútorokat, új szőnyegeket is vásároltunk. A mosógépet akikor vásároltuk, amikor Anikó egyéves volt. Amikor Feri született, akkor a tévét vettük^1 iPerszie már kicseréltük őket azóta — mondja anya, és az apa nem kis büszkeséggel teszi hozzá: — És nincs adósságunk egy fillér se, sőt havonta 1400 forintot rakunk a KST-be. — Bár én nem bánom, ha van OTP-részletünk, mert azt rendszeresen fizetni kell, és ez is egyik módja a takarékosságnak — szól újra az anya. — Gondolom, nagyon be kellett osztani a havi keresetüket. —■ A pénz beosztása a feleségem dolga. Ami igaz, az igaz, nem tartozunk a nagyjövedelmű emberek közé. Számolgatunk: a férj havonta 3600—3800 forintot keres mint gépmunkás a faipari vállalatnál, a feleség ugyanott akkumulátor-szekrényeket készít csoportjával, a keresete 3300—3500 forint. Ehhez jön a családi pótlék. Bizony alapos beosztás kell ahhoz, hogy ebből a pénzből mindenre jusson. — Amíg kicsik a gyerekek, fizikailag kötik le a szülőket, amikor nagyok, akkor anyagilag terhelik meg alaposan a családi kasszát. Bár a mi gyerekeink nem követelőzők — mondja anya. És az apa hozzáteszi: — Csak azt kérik, ami valóban jogos, amit meg is tudunk adni nekik. — Ahogy nőttünk, láttuk, megismertük a helyzetet, tudtuk, mikor mire futja apuék keresetéből. Tudomásul vesszük, hogy ez van — mondja Feri. — Talán igényük sincs olyan nagy —! szól az apa. — Igény azért volna — mond ellent Feri. — Mert látjátok, hogy más gyerekek szülei sokkal jobban állnak anyagilag? — Igen. — És most mi az az „igény", aminek a kielégítésére még várnotok kell? — Egy lemezjátszót szeretnénk. Anya közbeszól- — Már megvettük volna nekik karácsonyra, de az üzletben csak 7 ezer forintos volt. Nekünk egyszerűbb és olcsóbb is megfelelne. — Majd meglesz — mondja a fiú. És kiderül: spórolni kell, mert úgy hírlik, a tanács el akarja adni a lakást, és ők szeretnék megvásárolni. Ha sikerül, akkor majd parkettáznak is,, verandát, kamrát építenek. Meg egyébként is: Többletmunkával — Az ember látja, é^zi. hogy most nehezebb a helyzet, több a kiadás, sok pénz kell az élelemre, a ruhára. Szerencsére az üzemben lehet túlmunkát vállalni, pár hónapja így tudunk keresni még havonta plusz 700—800 forintot a férjemmel. Feri is vállalt munkát... — Érettségi előtt? — Éppen ezért — mondja a fiú. — Sokba kerül az öltöny, aztán a tabló, a szalagavató. Egy szabónál akartunk ruhát csináltatni, de 3200 forintért készítette volna személyenként. Drágáll- tuk, megkerestük a nagykereskedelmi vállalatot és ott megígérték, beszerzik nekünk az egyforma, méretre, színre, fazonra, minőségre megfelelő öltönyöket. — És mi volt az a munka? — Hárman vagyunk haverok. Egyikünk édesapja -szerezte a melót, tőcsavarokat gyártottunk. Személyenként 1200 forintot kaptunk érte. Aztán most már az ösztöndíjamból is havonta 100 forintot beadok az osztálykasszába, hogy ne érettségi előtt kelljen nagyobb* összeget kifizetni. — Igen, Feri is, Attila is 400—400 forint ösztöndíjat kap havonta. Jól jön nekik ez a zsebpénz — magyarázza az apa, és hozzáteszi: — Én, sajnos, annak idején nem tanulhattam. A szüleim korán meghaltak. Akkoriban Szolnokon laktunk. Engem itt Kisújszálláson a nagymamám vett magához. Protekcióval, 15 évesen jöhettem ide a faipari vállalathoz dolgozni, mert akkoriban ebben a városban nem volt elegendő munkaalkalom. Tudja, akkor ki volt téve a tábla az üzem kapujára: „Munkásfelvétel nincs”. Hogy megtűrjenek, bizonyítani kellett. És nem nyolc órán át. Ma is betanított munkás vagyok. Az első Kiváló Dolgozó jelvényemet 1961-ben kaptam, arra vagyok a legbüszkébb, megszenvedtem érte. Szó szerint. — Én meg 17 éves voltam, mikor munkát kaptam a vállalatnál — szól a feleség. — Huszonkét évig ládákat szögeztem. Nem is hiszi, milyen nehéz munka. — Az üzemben ismerkedtek meg? — Mind a ketten szerettük a közösséget, dolgoztunk az ifjúsági mozgalomban. Egyszer bambis ládákat kellett csinálni, és a kapott bérből kirándulni mentünk Lillafüredre. Ezen a kiránduláson ismerkedtünk meg... — Elég sokáig udvaroltam a feleségemnek, míg hozzám jött. Tudja, én elég igényes ember vagyok, meg kellett győződnöm róla, hogy alkalmas lesz-e hű feleségnek. — Mind a ketten csalódás gyerekszeretők vagyunk. Látja, ezért van négy gyerekünk. Aztán már lassan megnőnek, családot alapítanak majd ők- is. Mi soha nem leszünk gyerek nélkül, majd jönnek az unokák ... Elégedett emberek Az a húsz év, amit együtt leéltek, már igazolta: szerencsésen egymásra találtak: — Én elégedett ember vagyok — folytatja megkezdett gondolatát az apa. — Megvannak a mindennapi gondjaink, ez igaz, de örömeink is. A család, a munka. Én szeretem azt a munkát, amit csinálok, nagy teljesítményű trafókhoz szigetelő elemeket. Van benne fantázia, aztán a munkatársaimmal is jól kijövünk .egymással. Anya mosolyogva közbeszól: — Igaz, üdülni még nem voltunk ... —■ De kirándulni már igen — így az apa. — Majd megyünk üdülni is, ha a gyerekek felnőttek, ha szárnyukra bocsátjuk őket. — Az még egy kicsit odébb lesz, hiszen Zolika még csak tízéves. Gondolkodtál már azon, hogy te milyen szakmát választasz? —• Én vasutas leszek, mozdonyvezető, villanymozdo- nyop. Szerintem az nagyon s^ép munka — pironkodott a fiú. — Nem akarom befolyásolni őket, olyan pályát választottak, választanak, ami nekik tetszik. Attila ezért lett szakácstanuló. Anikó először azt mondta, óvónőnek készül, képesítés nélkül dolgozott is néhány hónapot, aztán meggondolta, jobban tetszik neki a gyógyszerész- asszisztensség. Bár úgy hiszem, ebben az is befolyásolta, hogy az udvarlója is Szolnokon van — mondja apa elgondolkodva. — És ilyenkor este? Vacsora után? — Olvasunk, sakkozunk, Attila várakat „épít” papírból, nézze meg, valóságos élethű kis modellek. Feri inkább tanul, most kell megnyomni a gombot... — mondja az apa. — Nekem pedig ilyenkor jut időm a mosásra, a vasalásra,, fölvarrni a gombokat. Amit egy asszonynak csinálni kell a ház körül — így az anya. Mint a munkások Az apa hozzáteszi: — Valamikor nagyon szerettem a galambsportot. Volt egy galambom, amelyik maga 21 díjat nyert. Aztán egyik vezetőnk megsértette a kollektívánkat, nekem zokon esett, megsértődtem, otthagytam őket. Nem a galambokban csalódtam .. . — És nem fáj a szíve e sport után? — Most is vannak galambjaim, valóságos padlásszobát csináltam nekik ... persze azért ez más . . . Nagyon öreg már az este, amikor elköszönök a Szombath családtól. A házaspár kikísér a kapuig, ott még az apa megjegyzi: — Hát így élünk mi! Egyszerűen. És jól vagyunk. Csak ennél rosz- szabb sose legyen. Varga Viktória