Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

1983. JANUAR 8. « ________________________Nemzetközi körkép S zovjet—amerikai tárgyalások Genfben Az enrohadászati fegyverek A Reagan-féle „nulla megoldás” nem érintené sem az atom­tengeralattjárók fedélzetén elhelyezett Polaris rakétákat, sem pedig a a repülőgépfedélzeti nukleáris harceszközöket Kambodzsa Túl a legkegyetlenebb megpróbáltatáson tJjabb és újabb, frissen feltárt tömegsírok árulkod­nak arról, mi történt Kambodzsa történelmének abban a sötét korszakában, amelyre Pol Pót neve nyomja rá bé­lyegét, s amely négy évvel ezelőtt zárult le. A délkelet­ázsiai ország lakossága tíz évvel ezelőtt nyolc és kilenc millió között lehetett; 1978 végére nem maradt több öt milliónál. A szovjet-amerikai kapcso­latok a Reagan-kormányzat konfrontációs politikája mi­att jelenleg a mélyponton vannak. Mivel a két vezető nukleáris hatalom viseli a fő felelősséget a béke megőrzé­séért, az atomkonfliktus el­kerüléséért. a nemzetközi közvéleményt joggal aggaszt­ja, hogy a kétoldalú genfi tárgyalások még mindig nem mozdultak el a holtpontról. Az egyhelyben topogás oka kizárólag az Egyesült Álla­mok magatartásában kere­sendő; egyoldalú katonai fö­lényre törekvésével. az egyenlőség és az egyenlő biz­tonság követelményeit figyel­men kívül hagyó „kettős nul­la megoldás” erőltetésévej mindeddig gyakorlatilag le­hetetlenné tette a másik fél számára is elfogadható kompromisszum kidolgozá­sát. A két genfi tárgyalási csa­torna egyikét 1981. november 30-án nyitották meg, ezen az európai (közép-hatótávolságú atomharceszközök korlátozá­sának problémáját tűzték na­pirendre. A liét hónappal később, 1982. június 29-én ugyancsak |6enfben megkezdődött má­sik tanácskozás középpontjá­ba a hadászati támadófegy­verek és fegyverrendszerek korlátozásának, csökkentésé­nek kérdései állnak. Jóllehet a két, párhuzamos fórumon nem egészen ugyanarról a dologról van szó, a témák összefüggnek, hiszen mind­két területen stratégiai jelle­gű megállapodásoknak kelle­ne születniük. Az úgyneve­zett eurorakéták — különös­képpen a nyugat-európai te­lepítésre szánt Pershing—2-k és a robotrepülőgépek — ugyanis éppúgy hadászati rendeltetésűek, akárcsak az (Egyesült Államok [területén elhelyezett interkontinentá­lis ballisztikus rakéták. Ezt a fegyvertechnikai „azonos­ságot” azért indokolt hang­súlyozni. mert az említett ra­kétanukleáris csapásmérő eszközökkel a Szovjetunió, s az egész szocialista közösség védelmi mélysége egyformán elérhető. A Varsói Szerződés tagállamainak szempontjából ennélfogva a külső fenyege­tettség — mondhatni — ket­tős, ezért is látnak szoros összefüggést a két genfi tár­gyalási csatorna között. Azon a fórumon, amelyen a szovjet és az amerikai kül­döttség — most már több mint egy esztendeje! — az európai rakétanukleáris harceszközök mennyiségi és minőségi csökkentésének le­hetőségeit vizsgálja szembe­ötlő a két álláspont külön­bözősége. Amíg a Szovjet­unió az egyenlőségen és az egyenlő biztonságon alapuló megoldás mellett száll síkra, addig az Egyesült Államok változatlanul az egyoldalú katonai fölényre törekvő sa­játos „nulla változattal” kí­sérletezik. Miről folyik a vita tulaj­donképpen? Egyáltalán; mi­féle fegyverek sorolhatók ab­ba a kategóriába, amelyet a közepes hatótávolságú (ható­sugarú) Irakéta-atomfegyve- rek gyűjtőfogalmával szokás jelölni? Az 1981. december 31-i ál­lapotnak megfelelően eb­ben a fogalmi körben össze­sen 1961 darab célbajuttató eszközt tartanak számon. Ebből 986 darab a NATO­hoz tartozik, mégpedig a kö­vetkező összetételben; az amerikai „előretolt állomá- soztatású” rendszerben 723 különféle típusú repülőgép 64 atomtengeralattjáró-fedél- zeti Polaris rakéta. 55 brit Vulcan mintájú bombázó. 18 szárazföldi telepítésű és 80 tengeri elhelyezésű francia ballisztikus rakéta, illetve 16 Mirage bombázó. A Szovjetuniónak ezzel szemben 975 azonos, vagy ha­sonló rendeltetésű fegyver­hordozója van, mégpedig 496 darab |középJhatótávolságú szárazföldi rakétája (SS—4- esek, SS—5-ösök és SS—20- asok), ezenkívül 13 tengeri telepítésű ballisztikus rakétá­ja és 461 közép-hatósugarú bombázója. Ha tehát a szembenálló fe­lek birtokában lévő eszközök összesített adatait egybevet­jük, kiderül, hogy különböző­ségeik ellenére is nagyjából egyensúlyban vannak egy­mással. Igaz, szovjet oldalon nagyobb a rakéták száma, a NATO-nak viszont jóval több a nukleáris fegyverhordozó repülőgépe, így tehát nem megalapozottak a „nyomasz­tó kommunista fölényre” tör­ténő nyugati hivatkozások. Márpedig a NATO emlékeze­tes 1979-es döntését éppen erre a hamis érvre építve hozta meg. és határozta el 572 darab újtípusú, kifeje­zetten hadászatinak minősít­hető amerikai atomfegyver (Pershing—2-k és robotrepü­lőgépek) „kiegészítő’’ nyugat­európai telepítések 1983 őszé­től. Meg kell jegyeznünk, hogy a műszaki-technikai előkészítő munkálatok máris teljes gőzzel folynak, füg­getlenül a genfi tárgyalások várható kimenetelétől. A genfi tárgyalóasztalnál helyet foglaló amerikai dele­gáció egyelőre változatlanul azt az álláspontot képviseli, hogy csak abban az esetben mondanának le az euroraké- . ták telepítéséről, ha a Szov­jetunió egyoldalú elhatáro­zással leszerelné, sőt meg­semmisítené valamennyi SS- mintájú rakétáját. Nos, ez lenne hát a Reagan-féle „nul­la megoldás”, ami nyilván­valóan nem elfogadható. Ha ugyanis a szovjet fél végre­hajtaná a szinte kapituláció­val felérő önkéntes leszere­lést. a NATO ezt semmivel sem ellentételezné, mert a je­lenleg rendszerben álló 986 nukleáris fegyverhordozóból egyetlenegyek sem távolíta­nának el. Ezzel szemben a Szovjetuniónak mindössze 479 célbajuttató fegyvere maradna (461 közép-hatósu­garú bombázója és 18 darab haditengerészeti Yballisztikus rakétája). Ez az előzetes amerikai feltétel semmiképpen sem teljesíthető. Szovjet felfogás szerint az igazi nulla megol­dás az lehetne, ha Európá­ban nem lennének sem kö­zép-hatótávolságú, sem pedig úgynevezett harcászati atomfegyverek. De mivel ez a cél egyszerre nem érhető el, először is mindkét olda­lon a jelenlegi szinten be kellene fagyasztani a már meglévő eszközöket, majd különösen csökkenteni kellene számukat. A szovjet fél jóakaratát és megegyezé­si hajlandóságát bizonyítan­dó — kész a legmesszebbre elmenni földrészünk atom­fegyver-mentesítésében. Ju- rij Andropov, az SZKP KB főtitkára Joseph Kingsbury Smith-nek, az ismert ameri­kai szemleírónak adott leg­utóbbi interjújában a követ­kezőket mondotta; „A másik megoldás, hogy mindkét fél csökkentse több mint kéthar­madával közép-hatótávolságú nukleáris fegyverzetét, bele­értve az ezeket hordozó ra­kétákat és repülőgépeket is. így nem állnának szemben Európában közép-hatótávol­ságú szovjet és amerikai ra­kéták. Ez utóbbiakból a Szovjetunió csak annyit tar­tana meg, amennyi Francia- országnak és Nagy-Britanniá- nak van”. Ez azt jelentené, hogy a szovjet fél — termé­szetesen megfelelő ellenszol­gáltatás fejében — akár több százzal is redukálná SS-raké- táinak számát. Az itt vázolt és igen nagy horderejű szovjet indítvány máris nehéz helyzetbe hoz­ta a „kész tények” politiká­ját folytató NATO-tagálla- mokat, mindenekelőtt az amerikai kormányzatot. Egé­szen bizonyos, hogy a moszk­vai javaslat nem marad ha­tás nélkül a nyugat-európai és az Egyesült Államok-beli antinukleáris, háborúellehes mozgalmakra. Mert ezek után vajon miféle érvvel le­hetne igazolni az állítólagos „keleti fenyegetést” és az újabb rakéták telepítését? Anélkül, hogy illúziókban ringatnánk magunkat,- és leegyszerűsítenénk az euró­pai békéért és biztonságért vívott harc bonyolultságát, földrészünk.keleti és nyugati felének közös érdekeltsége — a minden eddiginél pusztí- tóbb háború elkerülésének a szó szoros értelmében vett létkérdése — felcsillantja bennünk a józan ész felülke- rekedésének réményét. Az 1983-as új esztendő vár­ható kemény politikai-diplo­máciai „ütközetei” előbb- utóbb választ adnak majd arra. jogosak voltak-e ezek a reményeink? Serfőző László alezredes A pusztulás első hulláma akkor tetőzött, amikor Lón Nol, az 1970-ben hatalomra jutott puccsista tábornok be­levitte az országot Washing­ton indokínai háborújába. Kambodzsa hadszíntérré, tö­meges amerikai bombázások célpontjává vált. Ezek a szen­vedések önmagukban is ele­gendőek lettek volna arra, hogy a kambodzsaiak úgy érezzék; történelmük legször­nyűbb időszakát élik át. Pe­dig az igazi lidércnyomás csak ezután következett; az 1975-ben hatalomra jutott polpotisták valóságos demog­ráfiai katasztrófát idéztek elő. Áldozataik száma mil­liós nagyságrendű. A fölfoghatatlan gaztett gyökereit kutatva meg szok­ták említeni, hogy a tömeg­gyilkos rendszer vezetői — .köztük maga Pol Pót — az ötvenes években hosszabb időt töltöttek Párizsban, és ott a különböző színezetű baloldali mozgalmak legza- ,varosabb, a valóságtól leg­inkább elrugaszkodott esz­méinek hatása alá kerültek. Ideológiájuk másik, meg­határozó rétege a maoizmus volt, úgy ahogy az a kínai „kulturális forradalomban” testet öltött. Kambodzsa ké­sőbbi urai a hatvanas évek közepén már Pekingben vol­tak, ahol nemcsak hogy ma­gukba szívták a maoista „kulturális forradalom”, esz­méit, de tevékenyen részt is vettek annak megvalósításá­ban. A polpotizmus alapvető ré­„Nehéz lenne két nemzetet találni, amelyiknek több kö­zös dolga akad” — mondta néhány évvel ezelőtt egy ma­gasrangú ausztrál munkás­párti politikus. A kijelen­tés nem sokkal azután hang­zott el, hogy a kontinensnyi állam kormányfője, Fraser megegyezett az új-zélandi miniszterelnökkel, Muldoon- nal; országaik közt tárgyalá­sokat kezdenek egy szoro­sabb gazdasági unió létreho­zásáról. A döntés a Brit Nemzetközösség 1979-es lu- sakai csúcsértekezletén szü­letett. Mégis, több mint há­rom esztendőnek kellett el­telnie. amíg a közelmúltban a két fővárosban végre rati­fikálták a megállapodást, amely előirányozza a vámok, s a kereskedelmet gátló egyéb tényezők fokozatos megszüntetését. Az egyez­mény életbelépésének napja: január 1., a „Közös Piac” [ki­alakításának távlati határ­ideje pedig a tervek szerint 1995 lenne. Közös dolgok ide, vagy oda — szó sincs , tehát gyors folyamatról. A hasonló gon­dok vonzása mellett ugyan­is ellentétes szempontok ta­szítása is jócskán érvénye­sül Camberra és Wellington viszonyában. A hasonló von­zások közt a szakértők rend­szerint a közös kultúra és történelem, a brit gyarmati múlt, az angol nyelv, a ha­gyományok és az életmód szerepére mutatnak rá. Az együttműködés erősítése mel­lett szóló fő érv azonban a gazdasági érdekek párhuza­mossága: a nyugat-európai korlátozások a két nagy gyapjú- és húsexportáló or­szágot egyaránt sújtják. (1965-ben már létre is hoz­tak egy korlátozott szabad­kereskedelmi egyezményt) tegét azonban a hagyomá­nyos kambodzsai társadalmi berendezkedés jelentette; az a zsarnoki kormányzati rend, amelyet a történészek ázsiai termelési módnak neveznek. Ennek hagyománya, vala­mint az a tény. hogy a hábo­rúk és a bombázások követ­keztében nagy tömegek gyö- kértelenné váltak, mintegy előkészítette a talajt Pol Pót számára; egy időre a lakos­ság túlnyomó része a népír- tó rendszer engedelmes rab­szolgájává vált. Hatalomra jutásuk után a polpotisták a lakosságot erő. szakkal eltávolították erede­ti lakóhelyéről és mezőgaz­dasági kommunákba, gyakor­latilag kényszermunkatábo­rokba telepítették. Kiirtották az előző rendszer államgépe­zetének és hadseregének tag­jait (még a legalacsonyabb rangúakat is), >az értelmisé­get, a buddhista szerzetese­ket, a nemzetiségeket, az öregeket és betegeket (min­denkit, aki valami okból a társadalom gyámolítására szorult), az „engedetleneket” valamint saját mozgalmuk­nak azokat a tagjait, akik a korábbi közös amerikaellenes harcban bármiféle kapcsolat­ba kerültek a vietnamiak­kal. Megszüntették a pénz- forgalmat, a házasság és a család intézményét a gyer­mekeket pedig elszakították szüleiktől. Kinyilvánított céljuk az volt, hogy megvalósítsák a társadalom minden tagjának teljes egyenlőségét és egysé­Egységes fellépéssel viszont a gazdasági törekvések mel­lett diplomáciai célkitűzései­ket is jobban érvényesíthet­ték, hisz mindkét ország ke­reskedelmi és külkapcsolataj- ban növekvő szerepet játszik Dél- és Kelet-Ázsia, minde­nekelőtt Japán, valamint az ASEAN. Érthető hát, hogy időről- időre megszaporodtak a ta­lálgatások a politikai integ­ráció lehetőségeiről is. A je­lek szerint egy ilyen közele­dés esélyei meglehetősen tá- voliak, hiszen a két angol­szász ország adottságait számtalan különbség is jel­lemzi. (Annakidején. 1901- ben Wellingtonban el is uta­sították az ajánlatot, hogy csatlakozzanak az akkor ala­kuló ausztrál államszövetség­hez). A hazánknál háromszor nagyobb de alig 3—4 milliós Üj-Zélandon sokan tártának tőle, hogy egy szorosabb kap­csolat egyszersmind Camber­ra uralkodó pozícióját is je­lentené. A méretekről balo­gét. A valóságban azonban az ókori keleti zsarnokságok­hoz hasonló, de azoknál sok­kal kegyetlenebb, modern rabszolgarendszert hoztak létre. Külső kapcsolataikat tekintve gyakorlatilag a pe­kingi hatalmi törekvések esz­közévé tették Kambodzsát. Ennek keretében sorozatosan pusztító támadásokat indí­tottak Vietnam ellen. Azzal, hogy önmagukat kommunistának nevezték, a polpotisták egyedülálló lehe­tőséget teremtettek a hala­dás ellenfelei számára a kö­vetkezetesen baloldali rend­szerek világméretű lejáratá­sára. Annál furcsább fintora a történelemnek, hogy buká­suk után Kína és a Nyugat együttes védnöksége alá ke­rültek. Javarészt ezeknek a pártfogóknak köszönhető, hogy az ENSZ-ben Kambod­zsa helyét továbbra is a kambodzsai nép hóhérai bi­torolhatják. A Vietnami Szocialista Köztársaság internacionalis­ta segítségével a Pol Pot-re- zsim felett 1979 januárjában aratott győzelem óta valódi szocialista fejlődést tett lehe­tővé ebben a délkelet-ázsiai országban. Ez ellen fogtgk össze a polpotisták, a Són Sann vezette nyugatbarát erők és Norodom Szihanuk- nak, az ország korábbi ural­kodójának ihívei: „koalíciós kormányt” alakítottak. Olyan szövetség ez, amelyben a tár­sult partnerek kölcsönösen egymást kompromittálják; a reakciós és feudális eredetű erők azzal, hogy lepaktáltak a tömeggyilkosokkal, amazok pedig azzal, hogy a haladás nyílt ellenfeleivel szövetkez­tek. Kambodzsát azonban, amely túljutott történelmé­nek legkegyetlenebb megpró­báltatásán, már nem képesek újra szakadékba rántani. K. F. bán ez következne; Ausztrá­lia 7,7 millió négyzetkilomé­terével akkora mint az Egye­sült Államok,- lakossága 15 millió körül jár. Gazdasága jóval sokrétűbb, szinte ki­meríthetetlen ásványkincs­csel rendelkezik, amely a nemzetközi beruházókat is mágnesként vonzza. A két ország nem mindig felhőtlen viszonyáról árul­kodik, hogy azt általában a Kanada és az USA közti kap­csolathoz hasonlítják, ame­lyet szintén a nagyságrend­különbség jellemez. így való­színűleg annak a volt új-zé- landi pénzügyminiszter-he­lyettesnek lesz igaza, aki bár­milyen szorosabb politikai kötelék kialakítását csak a következő nemzedékek alatt tart elképzelhetőnek. Hiszen melyik pehelysúlyú öklöző siet szorítóba lépni egy ólom­súlyú bokszolóval?! (szegő) összeállította: t. Constantin Lajos* „Nemet az atomfegyverekre! Nemet a háborúra!” — hirdetik a Stockholmból elindult és Moszkvába érkezett nemzetközi békemenet résztvevőinek transzparensei Ausztrália — Új-Zéland Vonzás és taszítás Ausztrália és Oj-Zéland térképe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents