Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
8 Irodalom* művészet 1933. január 22: Száz én magyar tL&Mliáihél Németh László: • • Öregek Németh László (1901—1875). Századunk prózairodalmának kiemelkedő egyénisége: író, esszéista, műfordító. Nagybányán született, apja tanár volt. Előbb bölcsészhallgató, majd az orvosi egyetemen szerzett diplomát. Fogorvosként, majd iskolaorvosként működött, 1934—35-ben a rádió irodalmi osztályát vezette. A Nyugat novellapályázata avatta íróvá; 1925-ben Hor- váthné meghal című novellája első díjat nyert. Rövid időn belül korának legjobb kritikusaként tartották számon, s hamarosan a népi írók jelentős ideológusa lett. 1932-ben Tanú címmel folyóiratot indított, majd ennek megszűnése után a Válaszban, a Hídban, a Magyar Csillagban publikálta tanulmányait, regényeket, drámákat írt. írásaival az egész magyar társadalom megújulásáért harcolt, de a felszabadulás után átmenetileg visszavonult a közélettől; 1950-ig Hódmezővásárhelyen tanított. Majd jelentős műfordítói tevékenységbe kezdett, s egymás után jelentek meg regényei — közülük több sok éve már az asztalfiókban várakozott — és történelmi drámái. Műfordításaiért 1952-ben József Attila- díjat, Égejtő Eszter című regényéért és Galilei drámájáért 1957-ben Kossuth-díjat, 1965- ben Herder-díjat kapott. Életműsorozatát 1969-től 1980-ig jelentétte meg a Szép- irodalmi kiadó. A sorozat 'első, Negyven év című kötete tartalmazza Németh László novelláit. melyek összegyűjtve itt jelentek meg először. amar Györgyné az ablakot is beakasztotta, hogy kipihenhesse magát. Sok ez mór neki is. Negyedéve az ipát ápolta ki, tavaly a napát, míg csak az idejük ki nem telt. Most az urán a sor ; karácsony óta furton- furt beteg, s csak güzmölődiik az ételen. Az ő lábai sem bírják, a válla is hasogat, Hévízre vagy Pestre, a Lukácsba kéne vinni: De idén már alig kerül el, jövőre meg az ura nélkül, föl se lehet azt gondulni. Éjszaka is csak fél szemmel alszik, a másik az emberén, minden ágynyikorgásra felrezzen. Lám, most aludhatna, azt sem tud. Benne mocorog a baj, mint gyufásskatulyában a bebörtönzött csíbor. Pedig belenyugodott már, napjában tízszer is elmondja, hol a gyerekeknek, hol az érdeklődő vidékieknek: szegény uramnak megváltás volna már, de azért csak nem megnyugvás az. Ottkön- törködik a legszebb pillanatban is, ami eljövendő. A minap is a Pistike, a lánya esztendős kisfia örvendeztette meg. Az ölitoe vette, ot kacsmargott a parányi féreg, s egyszer csak utána mondja a szájába könyörgött szót: nammama. Hogy örült volna máskor, most mintha kő lógna a szíve akasztóján. Hát azt kinek mondod, hogy nappapa? A kertablakra aggatott berlinerkendő résecskéin erőszakos augusztusi nap tolakodott a szobába, s arany csipkét vetett a vásott, ke- resztöltéses asztalterítőre. A benn- szorult legyek elégedetlenül dö- •nögtek föl-le a szokatlan hűvösségben, s Hamar Györgyné már azt sem tudta, ők aggatják-e az elszundításban vagy a bánat. Forgolódott, hánykolódott, szinte jól jött, hogy kopogtak, legalább végképp fölkeltették. — Zavarom a sógorasszonyt? — Dehogy, sógor úr, csak tessék. A dívány húsz év és három gyerek nyűtte rugója nggy sóhajtással engedett a Hamarné fölkászo- lódó iparkodásának. Kertész József bíró úr bevárta a sógorasszonyát, amíg kifirhang- gul, eleresztett egy udvarias ..sose vesződjön, sógorasszonyt”, s csak amikor végre leültették, s botját az ágy kávájára akaszthatta, hozakodott elő a jötte értelmivel. — Mondok, elgyüvök, megnézem a sógort. A cséplés is letelt a délután, ráérek. — Lett-e sok? — erőltette föl örzse asszony a kidukáló arcot a maga szarkalóbokkal kékülő, megtört ábrázatára. A sógora is meghökkent, mivé esett össze ez a termetes. pattanós bőrű asszony. De csak a tárgynál maradt. — Olyasforma, mint tavaly. — Könnyű sógoroméknál, ahol gazda van. Mi még a takarodást se végeztük el, néhány edény zab holnapra marad. Elhiheti, büdös ez a cselédnép, ha nincs mögötte férfi, az istennek se mozdít. Csak egymás közt cicádnak. A múltkor oda is mondtam Bagyurának. Micsoda emberek maguk, én titkulom a bajt, csakhogy szegény uram semmit meg ne tudjon, maguk meg álló nap neszeznek. Na, akkor elröstölködött, de máinap mán megint. — így van az — bólogatott Kertész József. — Nem olyan ma mór a cseléd se, mint régen. Hát a György? — terelte vissza a diskurzust. Szeretett volna átesni már a beteglátogatáson. Mondják, nagyon odavan a sógor, azt mivel vigasztalja férfiember az ilyet. — Kiült a kertbe. Amióta beteg, igen szereti a kertet. Szegénykém, egész életében se időzött kinn any- myit, mint most ezen a nyáron. Tegnap vót-e, nem, hétién — megyek ki érte, mondok, meghűti magát, mert már esteledett, hát hol az én uram, sehol sem lelem. Megijedek, há lett ez el, attúl féltem, valami baj érte. Hát csak beszól az utcáról, hogy nédd-e, ki- gyüttam, ezeket az őszirózsákat nézem, sose voltak olyan szépek, mint az idén. S szinte úgy elgyönyörködött bennük. Vékony, szép metszésű orra ki- pirosodott, ajkait néhéz rángató- zásba csücsörítette a kikívánkozó pityergés, annyira meghatotta ' a visszahítt kép: az ő erős, szerző lelkű ura, amint az őszirózsákban gyönyörködik. Ebben a képben babusgatja majd el az embere betegségeit, ez lesz az utolsó napjairól rajzolt festmény; iparkodik is elmondani, egyszer, tízszer, így csiszolódik meghatóbbá, mind mese- szerűbbé. A sógor maga elé meredt. Maga is hatvanon áthajtott, de még daliás, szálas ember, ilyenkor azonban egykettőre kikezdi az embert a baj. Lám, a sógora is, hogy keménykedett, hogy buzgólkodott, még egy esztendeje is. Most meg kertbe ül, mint valami vénasszony. — Elgyütt a mi időnk, sógorasszony. A Feszlii mit mond ? — Nem mond az semmit. Rák, nyelőcsőrák. Imádkozzunk, hogy hamar túlessen rajta. — Hallom, hogy enni se tud. — Nem az. Ahogy beveszi, ki is bukja. Egy kis kávé, ha lemegy, a tojás már megakad neki. Lenyelni: lenyeli tudja, sógorom, de csak egy percig marad benn, aztán már gyün is vissza. Mondom is a lányomnak, sose hittem, hogy az ilyesmit megszokjam. Azelőtt, még ha egy állat tett is úgy, hát mentem és utánoztam, most meg vele eszek szegény galambommal, nehogy azt higgye, utálom, s bizony tízszer is megesik, de én csak letörülgetam. — Azt mennyit jósul a Feszli? — Legfőllehb ezt a hónapot. A sógor értelmes férfiarca még jobban bespalétázott. látszott rajt, tanakodik valamin, de redőnyök mögött. Végre is kiböffentette. — Végrendület van-e? — Nem köll ide, sógorom, nem olyanok az én gyerekeim. — Láncon kezes az ördög. Én megíratnám, ha rajtam állna. — Nincs -nekem ahhoz szívem. Hogy én szóljak neki. — Tudja ő azt. Nem olyan ember, hogy ne tudná. — Nem tudja, elhiggye, sógorom. Én is csak ezen csudálkozom. Nem hallottam én annak a szájából, hogy így vagy úgy, meghalok vagy mi. Inkább egyre tervül, hogy az ólakat elviteti a ház mögé, a kutat is átcsináltatja szivár- ványosra. Pedig szegény igazán láthatná már. Nincs azon egy gi- rizd hús se. — Én nem szólok bele. sógorasszony. De azt tudom, ahol nincs végrendület, ott vége a testvériségnek. Gonduljon csak a Molnárék- ra. Milyen köztiszteletben álló család volt, azt összeakaszkodtak, mint a cigányok. — Igaza van sógor úrnak. Más is mondta, de nincs szívem hozzá. Ki tudja, meddig elél, azt abban a tudatban. — A sógor elmegy, de mi itt maradunk. — Istenem mit csináljak? — té- pelődött a megszorított asszony. — Ha sógorom szólna. Vagy célozna legalább. — Bajos az ilyesmi. Ha a magam családja volna. De így, még ki tudja, mit föl nem kőtenek, hogy tán ezért vagy azért tette. Szabadkozott, de befele eltökélte, hogy szól. Mégiscsak ő volt a barátja, a nénje ura, tartozik vele a gyerekeinek. Hanem azért nem Ígérte meg, hátha nem sikerül, ne mondhassák, hogy nem elég ügyes. Fölkelt. — Kinézzünk, sógorasszony. Eltelik az idő. Megkerülték a házat ki a kertbe, amely széles L alakban kerítette az öregapák építette, mohás hajú házat. Ott ült a gazda a fehér kerti lészán, vakmeredésű szemmel nézve el az estére záródó nebámcsvirág. a tömött violák, nyugtalan verbénák s a szomorú gerepcsinek fölött. A keze a térdén, mint aki épp föltápászkodni készül, de előreesett vállai hosszú mozdulatlanságot hordoztak. Hamar György a lépések felé erőltette a szemét, de másodpercekbe került, amíg a néző szeméből kivirágzott a meleg fölismerés. — Ülj le, sógor — s helyet csinált mindkettőj üknek a lészán. A gazda akart lenni; ő az, aki itthon van még nem annyira haldokló, hogy a házbeli otthonosságát megcáfolná az életbéli idegen- sége. Kertész József leült, s a régi, szőlőhegyi hangján tudakolta: — Hogy vagy, sógor? — Köszönöm, tegnap meg ma valamistég jobban. — Majd csak megjavulsz. Hamar György nem szívesen beszélt a betegségeiről. A beteg nyűg, a betegség szégyen, ebben nevelődött, s szíves-örömest le- génykedett volna, csak ne sápítoz- zanaik fölötte. — Időbe kerül az. S mindjárt el is másálta a szót. — Hát a faluban mi újság ? — Megvagyunk. A hősök szobrára ötvenmilliót szavazott meg a község. — Ötvenmilliót? — A beteg föl sem tudta gondolni a túlságos számot. Egy szoborért. — A Molnár Pista erőszakoskodott, hogy pont Ángyád legyen a legutolsó, másutt már el is felejtették hogy szobruk van. — A katonáknak már mindegy. — Igaz, a Pistáék ügyében meg megvolt a főtárgyalás — vetette oda a sógor csak úgy félvállról, mintha épp eszébe ötlött volna, pedig ravasz haditervet gomboly- gatott, fejtegetett. A beteg erőltette a fejiit. — A hagyaték? — Az.-A tanult fiú is azt kapja, amit a másik. A bíróság semmibe se veszi. Nyolc év Pápán, négy az egyetemen, az semmi. Eszi a méreg Pistit. — Bizony, az baj. — Nem is értem Molnár sógoromat, ő nem vót olyan, mint a régi öregek, azok az istennek nem vég rend ütköztek volna. Ez mai ember volt azt így hagyni itt a családját. Én csak eltüsszentettem magam a télen, már elhivattam a jegyzőt. — Te? — Az ám, amikor te a vért hánytad — hazudta kegyesen a sógor. Hamar György elértette a szót. Kutatott valamit a sógora tekintetében, s hogy megtalálta, le- kumta a magáét. — Igazad volt — pusmogta, s már a zab felől érdeklődött, hogy hány mázsát adott. Meghiúsult a roham. Kertész József maga sem volt tisztában vele, mire ment a Györggyel. Kérdés és válasz mind ritkábban pötyögött, végül is fogta a kalapját, s elballagott. Mikor Hamarné a vendégtisztelő kikésérésből vissza- csoszogott, az urát behunyt szemmel találta. Azt hitte, elbólintott, s óvatosan settenkedett az ágyások közti pici utacskákon, a lészára telepedni nem mert félt, hogy reccsenéseivel fölzavarja. — örzse! — Nem alszol? — Csak elgondukoztam. — Micsodán? — Hogy milyen jó vagy te hozzám. Ládd-e. eddig a nagy robotban, igálkodásban észre se vettem. Most sokszor elspekulálok, hányszor megbántottalak. Az asszony a padra telepedett, s nagycsöndű szavakkal leplezte a szakadozó sírást. — Kár arrul beszélni. Emberek vagyunk. — Igaz. De azért sok másképp lehetett volna. Mindennek a szerzés az oka. Nem is gazdálkodom én többet, ha meggyógyulok sem. Tudod mit, hazahívjuk a fiunk, gazdálkodjon ő, eleget nyomorgott a másén. — Nem lehet az. Hogy él meg az ötven holdból, ami ráesik? — Nem is abból él meg. Az egészből. A lányokét meg a mienket is ü munkálja, mintha bérlet volna. Egy mázsáért odaadjuk neki. — Bajos az — vacogott régi, kedves terviért az anya. — Mi sem élünk örökké. Azt akkor szétmegy a bérlet. — Igaz. Azért kellene végren- düietet csinálni. Abban is kikötném, hogy a bérlet a Gyurié. — Ráérsz te a végrendeleteddel — félősködött Hamarné. Az ura az arcába kémlelt, és elhallgatott. Egy árnyék csöndji- ben tépődött a két öreg. Végül is az ember az asszony ölébe nyúlt. Megkereste a kezét és megszorította. — Édes párom. Mondanék valamit. Annyi gyöngédség szoronkodott a torkában, mint soha. Amíg férfi volt, a mohó élő és szerző erő viharzott benne, ő feküdt rá először a nemesek szétparcellázott birtokaira. húsz év előtt ő vette az első cséplőgépet, ő alapította a Hitelszövetkezetet, volt elöljáró, presbiter, kiállításon kitüntetett lótenyésztő, csatangoló hím, de gyöngéddé csak a halál előtt horgadt, amikor a betegség mérgei kilúgozták minden mohóságát, s maradt az örök emberi alapszövet. Az asszony megsimogatta a halántékát, amely mélyre esett az ezüsttarkás fürtök alá. A férfi zavartan hebegett mint aki kíméletes akar lenni, de tudja, hogy úgyis hiába. — örzse, ez a Feszili nem az igazat mondja. Más bajom van nekem. Az asszony összerezzent, szinte siköltva tiltakozott. — Há gondúsz? Pesten állapították meg. — De nem, amit ü mond. Aszongya, görcsöt fog a torkom, azért nem tudok nyelni. Hát akkor mért vót véres a klinikán a szonda? Beszélhet nekem. Az asszony a keze közé fogta a zokogással küszködő fejet. S mintha láthatatlan rossz angyalokat hessegetett volna, csuklott és tiltakozott. — Galambom, képzelődöl. — Nem, nem — makacskodott a beteg, bőbeszédűen most már, mert percnyi megkönnyebbülést akozott, hogy a zárkózottság od- vaiból elengedhette a maga kétségbeesését. — Tudom én, édes párom, már Pesten a kórházban tudtam, csak nem ákartam, hogy te is tudd. Mert úgy volt, hogy jövök én a röngönyözésbül, de nem tudtam, ehetek-e ebédet, vagy böjtülnöm kell, mert délutánra is be voltam rendelve a bélröngönyözés miatt. Mondok, megkérdem a segédtanárt, mert igen barátságos magyar ember, szívesen elbeszélgetett; mindig avval fogadott, hogy vagyunk, Hamar bácsi. Hát az iroda ajtaja meg nem volt becsukva, csak éppeg betéve. Megáitok én a küszöbön, és hallgatom, hogy a Csíki, mert így hívták, épp telefonál. Hát éppen azt telefonálta, hogy rákja van, sajnáljuk, nem segíthetünk rajta. — Másról mondhatta. — Nem is volt ilyesforma betege. Meg délután bejött a Gyuri. Mondok, te telefonáltál, mert mondja a segédtanár, hogy valaki telefonált. Hát csak megmondja, hogy ő. Az asszony tehetetlenül zokogott, a halál udvarában is pontos érvelő előtt. — Az még májusban volt. Azóta tudom. De nem akartam, hogy te is tudd. Elég jókor ... A szája zokogásba fűtött, és oda- roskaőt az asszonya vállára. — Csak egy évet élhetnék még, édes párom. Hogy veled szemben is jóvá tehetném ... Az asszony görcsös rángatózásban cirókálta a szárnyai alól kicsúszó férfiember fejét. kertajtó felől apró si- kongások kerekedtek. A Pistikét hozta az anyja. A gyerek bö- cölléző lábakkal szaladt a két öreg felé. Az öregek viszakeményítették magukat, örzse asszony az ura ölébe csúsztatta a gyereket, s biztatgatta: — Mondd, kézit csókolom, nagypapa. A gyerek szétjártatta világoskék szemét, s a tizedik biztatásnak utánaszótagolta: — Nappapa. És belekapaszkodott a rákos ember bajuszába. Gál Sándor: Könyörgök lánggal kékülő holdon készülő máglya torkomban kő az istenek átka könyörgök lánggal szóljak lángnyelven félelem súlyát tűzre így vessem égjen hamuvá istenek átka kékülő holdon gyulladjon máglya Székely Dezső: Hó mező Fehér tájakat lapozgat a szél: barbár jelek közt ráttegést [tanul. A temetőkapun most fordul [be a nap. Fejfa bámulja irgalmatlanul. Nagy hőmezö, országok nyitott [panaszkönyve, rójátok bele, madarak — mert az ember vacog —, hogy jó lenne még élni egy [kicsit, ha hagynák a hatalmasok. Bíró András: Öröm Kezem mozdítom, az ő keze [mozdul, kék-piros tavaszokra gondolok, ő gondol a kék-piros [tavaszokra, szemem lehunyom. ő hunyja [le szemét. Meg sem születtem, ő várt rám, én más asszonyban őt kerestem, ő pedig engem, abban a [másban, én már szerettem, ő meg sem [született. Házat építettem magamnak, ő az alapja, fala, födele. Házat épített ő is magának: alapja, fala, födele, én vagyok. A ház, ha roskad, együtt [roskadunk. kék-piros tavaszokra gondolok, [gondolok, ő is a kék-piros tavaszokra [gondol, lehunyom szemem, ő is [lehunyja szemét. Bókkon Gábor: Soroksári oltárképek Cigány-madonnák barnasága Ráég lassan az ikon-tájra Esőszakállas apró szentek Mezítláb-halkan töprengve [mennek Pipacsok szöknek be a [templomtérre Szárukban kering az éjszaka [vére Megsebzett száruk zarándok [imája Görcsöt köt az éghasító fákra Sárkány-gerincek gyökérrel [befutva Szárnyas harang kondul Ráterül az útra S felfeslik az este Pergamen-lágy teste Pikkelyes az ég Padokra ülnek elázott [angyalok Júdás mindennap elárul [minket Ezüst lovak patája csillan Fényükben száradnak foltozott [ingek H
