Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
1983. JANUAR 22. Irodalom, művészet 9 Herceg Árpád: Betyárok: ködben lovagolnak Kívül-beiül korbácsos ősz van — gyermeksírás szitál október hóhérlegénye rázza rázza az ország almafáit. Koponyacsősz botjával dobol: vigyázz! vigyázz! vigyázz! rakd félre csorba késeid gyújtogatják menedékeit a rongyos kis isteneknek — S míg ezer városlakó iáz: felégeti énekes szád a Láz. Betyárok vonulnak: ködben lovagolnak — a nyár szétzüllesztett csapatai menekítik aranyos fokosukkal védik a galambröptű igéket. A Fagy kínzó kamrájában vergődik sikolt az abroncsos ének. Pelle János: Nagyon vártam már a pénteket. Ilyenkor Apának segítek fuvarozni, és sok pénzt keresünk, a multikor négyszáz forint is összejött. Apa nagyon elégedett volt, és büszkén mesélte, hogy a felét nekem köszönheti. Pedig nincs is sok dolgom, hátul ülök, és válaszolok a kérdésekre, hány éves vagyok, mi a nevem és a többi. Apa megállít a suli előtt, és kettőt dudált, mint mindig. Én már az ablakból megláttam őt. Leszaladtam a lépcsőn, köszöntem a portás néninek, és beszálltam. Apa indexelt, kapcsolt, gázt adott, és már benn is voltunk a forgalomban. Vezetni igazán könnyű. Apa meg is ígérte, hogy ha egy kicsit nagyobb leszek, egy néptelen úton én is kipróbálhatom. Végigmentünk a villamosok mentén, egészen a pályaudvarig, onnan már nincs messze az áruház. Útközben számoltam, négyszer kaptunk pirosat, ezen a szakaszon a rekord idáig három volt. A hátsó kijárat elé szoktunk állni. Apa előkészíti a gurtnit, amivel a cuccokat szoktuk felkötni a csomagtartóra, és várunk. Az emberek mindenféle holmikat hoznak, mert a boyosokat nem tudják kivárni, mire taxival akarják hazavinni a szajrét, de nem látnak egyet sem. A targoncás Lajos bácsi viszont bennünket ajánl, mert olcsók vagyunk, meg bízni lehet bennünk, ami igaz is. Apa kiszáll, felrakja az árut, azután mindenfelé kószálunk a városban estig. Legalább hatszor- nyolcszor fordulunk, minél többször, annál jobb. Nem szeretek várakozni, mert az idő pénz, meg rendőr is jöhet, mint a múltkor. Én akikor azt mondtam, hogy az anyukámat várjuk, aki vásárol, mire a fejét csóválta. Tudtam pedig, hogy a nyelvtanfolyamon ül, de biztos volltam, a rendőr elhiszi, hogy tényleg vásárol mert nem ismeri őt. A rendőrök buták, ez se tudta megjegyezni a rendszámunkat, azért is írta föl. Apa nem találkozott a rendőrrel, mert épp egy mosógépet hozott, de megdicsért, hogy okos vágyóik. Attól viszont dühös lett, hogy a rendszámunkat felírták, kiabált velem, mintha én tehetnék róla, szóval ezért nem szeretek várakozni. Fuvarozni egészen más, csak arra kell vigyáznom, hogy ne beszéljek túl sokat, mert akkor Apa nem tud figyelni az útra. Ha kérdeznek, G űzi néni hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. — Ugyanúgy, ahogy a Zolii bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anykuám otthon van, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — & őt miért? — Mert megengedte, hogy így hívhassam. — Most akkor én kid vagyok neked ? — Apukám, de nem szeretlek téged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mint régen, akkor biztosan nem felejtetted volna el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butáskodj. Ha nem szeretnélek, nem hoztalak volna magammal1. — Ha szeretnél, nem hagytál volna minket egyedül. — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van már új apukád. — Nem is az a fontos, mert kaptam tőle egy játékrádiót, és mégis a te hangodat hallom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? — Nem, játékrádiót kaptam, és ha esténként bekapcsolom, akikor te mesélsz belőle, mert másképp már úgyse mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislányom. — Régebben se volt, mégis mindig kitaláltál nekem egyet. — Az régen volt. * Deák Mór Írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategóriában I. díjat nyert. Magánfuvar akkor szabad felelni, de ha nem, akkor az utcákat meg az autókat nézem. A házak meg a boltok sohasem egyformák, de a legérdekesebbek a lakások meg az emberek, akik bennük laknak. Apa eleinte nem akarta megengedni, hogy kiszálljak a kocsiból, és elkísérjem, amikor felviszi az árut, mert csak az útjában vagyok. Erre ón azit mondtam, hogy nem kísérem el többé fuvarozni. Ettől megijedt, és beadta a derekát, mert pénteken neki kell vigyázni rám, emiatt veszekedés is voft, azt kiabálta, hogy „nem tűzhetem a kalapom mellé”. Csak annyit kellett megígérnem, hogy nem nyúlok semmihez, és mindig a háta mögött maradok, amit meg is fogadtam becsületszóra. Így aztán minden pénteken fuvarozok, s csak este találkozom Anyával, aki mindig azzal jön haza, hogy „olyan vagyok, mint a kifacsart citrom”, mire Apa azt mondja, hogy „hagyd a fenébe az egészet”, de nem lehet a nyelvpótlék meg a részletek miatt. Alighogy beálltunk a helyünkre, máris odajött Lajos bácsi egy fekete szemüveges mókussal meg egy színes tévével, amit felkötöztek a tetőre. A mókus azt mondta, hogy „Szabadság-hegy, Ormos út hét bé”, de olyan hangon, mintha a fogát húznák. Vártam, hogy megkérdezi, hány éves vágyóik, meg hányadikba járok, de mintha megné- mult volna. Még arra sem volt kíváncsi, hogy a kocsi hány éves, amire Apa mindig el szokta mesélni, hogy egy cigányprímás hozta be még az ötvenes évek végén, ő meg nem akarja eladni, mert annyira a szívéhez nőtt. Különben nagy'szerencse, hogy kitaláltuk ezt a pénteki fuvarozást, mert tényleg el kellett volna adni szegényt, pedig az nagy szégyen lenne, mert az osztályban eddig lenéztem a trabanto- sokat, meg a wartburgosokat, mert azok ócska kétüteműek, az Opel viszont ha régi is, nyugati márka, akárhogy is vesszük. Végre megérkeztünk a hegyre, igazán jól vettük az emelkedőket, megnézném, mikor pöfögne utánunk egy kétütemű. A szemüveges mókus egy kétemeletes, modern házban lakott, lépcsőkön kellett lemenni a kerten át, egészen a kapuig. A felesége a kertben napozott éppen, gyorsan magára kapta a fürdőköpenyéit, de fapapucsban is látni lehetett a bütykeit. Nem — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tudnál mesélni. — Hát ezt meg honnan vette anyád ? — Onnan, hogy sokat iszol, és aki sokat iszik, az nem lehet tiszta, és aki mem tiszta, az nem tud már mesélni. Deák Mór: Játékrádió (Végtelenített, egyre gyorsuló szalag, a lányos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva). — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádióból mindig mesélsz nekem. — És miről mesélek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az isi előtt és hazaviszel. — Nem vagy éhes? — Meg arról, hogy a törpefenyőt Jázminkának hivják, és karácsonykor mindig eljön látogatóba hozzánk, miint egy régi, jó barát. — Kicsípi magát, feldíszíti a ruháját, és egyszercsak kézenfogja anyut, hogy hozzánk vezesse. — Igen. És az csak úgy látszik, hogy anyu hozza, igazándiból mindig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni. — És most hogy hívjátok a törpefenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na. Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sem Ordibenkó Zdenkó már, csak rádió! — És? A játékrádiónak biztosan van neve? — Igen. Ö Szegedi Gábor. — Szegedi Gábor én vagyok, Dóra. azért mondom, de Anyának sokkal szebb lába van, megfordulnak utána a férfiak, és nem hiszik el, hogy olyan nagy fia van, mint én. Végre letettük azt a vacak dobozt a mókus segített kivenni a tévét. Kértem, kapcsolja be, mert még csak az áruházban láttam színes adást, kíváncsi voltam, hogy milyen. Szerencsére éppen egy természetfilmet adtak, erdőt lehetett látni és csíkos vadmalacokat. Nagyon érdekesek voltak, elég sokáig néztem őket, mert a szemüveges eltűnt, és a feleségével veszekedett. „Nincs apróm, vedd tudomásul, hogy nem vagyak pénzváltó!” — hallottuk aiz ajtó mögül. Aztán újra csönd lett és feltűnt a mókus, még mindig zakóban és nyakkendőben. „Nos, mekkora összegre gondolt?” — kérdezte, s én tudtam, hogy Apa most. zavarban van, mert mindig azt szokta válaszolni, hogy „ahogy tetszik”. A taxi egy ötvenesbe került volna” — mondta végül Apa, s láttam, hogy megtörli a homlokát. „A pénzbírságot viszont nem ússza meg kétezren alul, ha valaki följelenti. Persze csak akkor, ha büntetlen előéletű” — vigyorgott a mókus, s megsimogatott. Dögölj meg — gondoltam, s elhúzódtam tőle. Apára néztem, aki elvörösödött, s csak annyit tudott kinyögni,, hogy „hát akkor...”, azzal sarkon fordult, és elindult a kocsi felé. A szemüveges ekkor barackot akart adni a fejemre, de nem sikerült, mire a kezembe nyomott egy húszast és egy fényes, fehér papírt. — Vegyél rajta édességet” — mondta, de alig hallottam, mert futottam Apa után, aki felpörgetett motorral várt. Mutattam a húszast, pedig el is tehettem volna, már nem számított rá. Apa zsebre vágta a pénzt, és összegyűrte a papírt. Csörgött róla az izzadtság, a fogát csikorgatta, ökölbe szorította a kezét, és azt sziszegte, hogy „szar vagyok. .. a pofájába kellett volna másznom”. Később megkért, hogy ne szóljak Anyának, felejtsem el az egészet. Anyának tényleg nem szóltam egy szót se, de másnap reggel a kocsiban megkerestem a papírt, kisimítottam, s azóta is őrzöm. Valami dr. Z. Richard vezető jogtanácsos neve és címe van rajta, meg hogy hol dolgozik, és mindenféle telefonszámok, sőt még a telex is. — Meg a rádióm. — Nem vagy éhes? — Nem, inkább mesélj nekem. —- Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő is iszik, mert ő sem tud mesélni. — Butus vagy. Nem mindenki iszik, aki nem tud. — Nektek van karácsonykor Jáziminkátok? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen Punilla Bigybigynek szólítottál. — Mindenkinek van Jázminká- ja, Puniiiila Bigybigy. — A Gizi néni is Nagybigyinek ihív téged, apu? — Nem. Csak anyukád nevezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Azt már soha nem kaphatom vissza. Dóra. — Fiigyusz! Az előbb hazudtam ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? — Mert te még legalább Punilla Bigybigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. I M iondjuk arról, hogy Gizi néni hol van. — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Most akkor én kid vagyok neked ? — És a játékrádiót hogy hívod? — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen Punilia Bigybigynek szólítottál. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? összeállította: Rékasy Ildikó
