Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
]• 1,1982. DECEMBER 11. Irodalom, művészet Doko Dokov: Bakkecske Galambosi László: Tanya A háztetőre macska körme ír. Boglyaközeiben szunyókál la nyír.] Körötte kövér vadnyulak melengetik viskóikat. A csipkefa földig hajolva súg. Bozsogni kezd a vakondalagút. Tollas hodályba róka lép, libával vérzi réklijét. A hold előtt cinkét ringat la gally.] Surrog a selymet pörgető l gúzsai y.] Grigor Grigorov: A gazda Cs. Nagy István: vagy legalább betonüveg[ -kemény.] Botondka Lengő-ajtókrd sújt és áthatol, mokánykemény gerinc, meg Telefonfülkét kisujjal bedönt, [nem hajol,] érzi a buzogányos öserőt, gyerekfej-forma ajtólyukakon meg nem torpan rongy döndiil a romos világudvaron. [érckapuk előtt,] Prédáim példa legyen csak házgyári, cingár pagodák előtt. [a múlt,] UrbSnizált finom betyárlegény, semmit felejtett, mindent fokost feszit a kemény [kitanult,] [lelemény,] magánylovag ingyen se csak az jöjjön, ami [magaunt,] [ gyémántkemény,] prédalovas, faltörő vagabund. ibuz Jánosnak volt egy kis félhomályos kuckója az előszoba mellett. A polcon néhány tisztára mosott likőröspohár sorakozott, a kis asztalkán villamos rezsó, amelyen rendszerint fekete fortyogott a miniszter vendégei számára. A sarokban, egy régi kekszesiládában ruhakefe, kalapács, csavarhúzó, ceruzahegyező masina hevert, mindazok a szerszámok, amelyekkel apró, hasznos szolgálatot lehet tenni. A kuckót félig nyitott, kopottas, zöld bársonyfüggöny választotta el az előszobától. Azon keresztül látni lehetett a hegyes orrú, vizslató tekintetű, középmagas férfit, aki hivatali ruhában üldögélt egy billegő lábú, kimustrált karosszéken. Ha valaki benyitott az előszobába, Dibuz, helyéről el sem mozdulva, arcát, szándékosan a félhomályban tartva, megszólalt: — Kit keres? Az érdeklődő bizonytalanul nézett a kuckó mélyébe, az előszobának kijáró tisztelettel rebegte: — A miniszter elvtárssal... ha lehetne? — Be van jelentve? Az érdeklődő valamilyen határozatlan választ adott, mire Dibuz lyukas fogát szíva, közönyösen felelte: — Benn most tárgyalás folyik. Olyan hűvösen, tárgyilagosan hangzott a válasz, hogy az érdeklődő rövid lábfordulatot véve, engedelmesen eltávozott. De volt, aki ruganyos, nagy léptekkel haladt keresztül az előszobán, barátságosan intett Dibuznak: — Benn van? A hivatalsegéd ilyenkor előbújt a kuckóból, és hangja alázatosan csengett: — Tessék csak, elvtársam, már várják benn .. . Benn. Ez a szó jelentette a széles, ötszögletű miniszteri szobát, túl a titkárságon, a kétszárnyú, párnás ajtó mögött. A látogatók egy része minisztériumi tisztviselő volt, akik az aktákat hordozták a titkárságra. Ezek is tudták, mi a tisztelet. Egy pillanatra megálltak az előszóba közepén, és odaszóltak az üldögélő hivatalsegédnek: — Pálinkás jó reggelt, Dibuz kartárs! — Szabadság! — felelte kurtán Dibuz, és kényelmesen lehajolt a kekszesládához a ceruzahegyezőért. Nagy ritkán a titkárság ajtaja is kinyílott, és Horváthné, az aranyoska dugta ki a fejét. — Dibuzkám, délelőtt tízre Tombáczot várjuk ... — Meglesz, aranyoskám — szólt a hivatalsegéd megélénkülve, és a bejárat fölötti villanyórára tekintett. Máris készítette a vizet a feketéhez, a fémtálcára helyezte a stampedliket, a fehérre festett faliszekrényből két doboz Mátrát vett elő, mert. Tombácz azt szereti. öt perccel^ tíz előtt megigazította ruháját, kitárta az előszoba-, ajtót, és ájtatos aroikefejzéssel meredt a folyosó végére, a liftajtóra. Katkó István:______________ Külön kert Tombáczot már tíz lépéssel előbb üdvözölte, majd előresietett, és először a titkárság, majd a miniszter párnázott ajtaját nyitotta ki a látogató előtt. Néhány perc múlva, tálcával a kezében, maga is belépett a miniszter szobájába. Olyan derűs, magabiztos volt, mintha az itt folyó tárgyalások sikere a kis porcelán csészékben gőzölgő feketétől, az elegánsan elhelyezett cigarettától és a sárgán csillogó Uarat Kpálinkától függne. Pedig a látogató orrát csak a fekete dlata csapta meg. Dibuz arcát nem is vette szemügyre, legfeljebb egy szórakozott köszönömöt mormolt. A miniszter pedig — ki tudja hányadszol- — elégedetten kacsintott rá, és azt mondta: — Dibuzgó ember maga, János, hehehe. Ez a szóvicc jelentette, hogy ma elégedett, jó hangulatban van a miniszter. A hivatalsegéd már sok minisztert kiszolgált. Kis kuckójából változatlan'nyugalommal tekintett ki az előszobába. Eddig három kitüntetést kapott, a személyzeti osztály sohasem hagyta ki a jutalmazásokból. Rendben tartotta a miniszter télikabátját, ha kellett, maga javította meg az íróasztalzárat, a képeket átrendezgette változó felettesei ízlése 'szerint. A miniszter néha hazavitte kocsijával a hivatalsegédet, aki szerényen, de természetes kényelemmel helyezkedett el a sofőr mellett. A miniszter néha beszélgetésre vágyott és előredőlt: — Mi újság, Dibuz elvtárs? A hivatalsegéd ilyenkor a gyümölcsfákról! beszélt, hogy már megint permetezni kell, mert elszaporodtak a hernyók. Amikor az autó megállt az óbudai ház előtt, a miniszter kézfogásra nyújtotta a kezét. — Aztán vigyázzon a mandulára, Dibuz elvtárs. A kis utcában sokan észrevették a széles, elegáns kormánykocsit. Dibuz, ahogy tovatűnt az autó, merev, fensőbbséges arckifejezéssel fogadta a szomszédok köszöntését A közértes meghajolt a boltbejáratnál, a házmester szinte vigyázzba vágta magát, és máris tárta ki a vasrácsos ajtót. — Tessék, tessék, Dibuz élvtárs! Szép, kertes, társasházban lakott a hivatalsegéd. Négy éve költözött ide Mátyásföldről. A házban nyolcán laktak még, tisztviselők, művezetők, és egy hadirokkant trafikos. Dibuz azonmód kisajátította a kert gyümölcsfáit, és ha valamelyik lakó gyermeke felmerészkedett mászni az ágakra, hangja keményen csattant: — Nem jössz le, te büdös kölyök?! De nem is volt szükség a figyelmeztetésre, mert a szomszédok nem mertek volna ujjat húzni vele, és maguk rendszabályozták a gyerkőcöket. Az udvaron nem lehetett lármázni, mert estefelé Dibuz a nyugágyban heverészett. Az utcabizalmi havonta felkérte, hogy tartson politikai beszámolót. Ilyenkor bölcselkedve monoton hangon elmondta, amit a tegnapi Szabad Nép-ben olvasott. A hallgatóság pedig udvariasan mondta: — Milyen jól értesült, Dibuz elvtárs. Nemhiába minisztériumban dolgozik ... A hivatalsegéd emelt főveli, kissé hunyorogva fogadta a bókokat. — Igen, naponta tárgyalok a miniszterrel a politikai helyzetről. Dibuzt beválasztották a lakóbizottságba, nélküle soha nem döntöttek a tatarozásról, a közértes félretette a feleségének a citromot és a legszebb tojásokat. Második elemista fiacskája a legvadabb srác volt az utcában, de ha betört egy ablakot, senki sem merte panaszával zaklatni a magas méltóságú apát. A hivatalsegéd egyszer elhatározta, hogy bekeríti a kertet, és senkit sem enged oda. A drótot kedvezményes áron megszerezte, és magas faoszlopokat ásott be a földbe. A csendes természetű hadirokkant trafikos méltatlankodva rohant ell a lakásgondozó hivatal körzeti irodájába. — Ez már szemtelenség! — mondta dühösen, de az irodavezető leintette: — Dibuz elvtárs szocialista megőrzésre vette át a kertet, fellebbezésnek helye nincs. A hadirokkant trafikos elment továbbá a tanácshoz is, de ott azt mondták neki, kezüket széttárva: — Sajnos, semmit sem tehetünk, mert Dibuz nagyon befolyásos ember. hivatalsegéd ettől kezdve külön bejáraton keresztül járt a külön kertjébe. És még most^is ott húzódik a Dibuz-félé kerítés, a mérgelődő lakók orra előtt, pedig a minisztert esztendőkkel ezelőtt leváltották, mivel magatartásában egyre több jel mutatta, hogy elszakadt a dolgozó néptől. Összeállította: Rékasy Ildikó Egy írógép volt a kirakatban, egy táska, meg néhány golyóstoll. Az öregasszony megcsóválta a fejét. Drágák ezek az írógépek, gondolta, pedig most fordult elő először, hogy megnézte egy írógép árát. Hirtelen összerezzent, mert úgy érezte, figyelik. De nem figyelte senki. A férfi háttalállt meg a papírboltnak, körülnézett, aztán, mint aki csak ezért ál'lt meg, odalépett a sarki újságosbódéhoz. ö 'az, gondolta a néni, és még hozzátette magában: erősnek látszik. Ellépett a kirakattól, de amikor a férfi az újsággal a kezében megfordult, ő megint összerezzent, s megtorpant. A férfi észrevette. Közelebb jött, a szemével kérdezett, a néni alig mert bólintani. — özvegy Gerzson Pálné? A néni nem válaszolt, nem tudott megszólalni, a torkában dobogott a szíve. De a férfi így is ráismerhetett valamiről, mert bemutatkozott : — Földi József vagyok. A néni felnézett rá és igyekezett mosolyogni. A férfi is mosolygott, a nyakkendőjével babrált. Szép nyakkendője volt, mintás. — Űj? — kérdezte a néni. — Igen — mondta a férfi, hozzá akarta tenni, hogy erre az alkalomra vette, de meggondolta magát, és így folytatta: — Egy kicsit fiatalos hozzám, nem? — Dehogyis — hazudott a «néni és elpirult — Drága volt? A férfi legyintett. — Mi olcsó manapság? — De jó minőségű, ez látszik rajta. — Az áruházban vettem ... Sétálunk? Csendben mentek egymás mellett. A néni kisebbeket lépett, a férfi lassabban járt. A férfi nadrágján parányi parázségette lyuk volt. — A levelében ... — kezdte a néni, de elhallgatott. A férfi kapott a szón. — A levelemben? — Azt írta, hogy nem dohányzik. — Nem is ... Ja, ez? Leszoktam. No, nem mintha valami bajom lenne az egészségemmel, de meg vagyok nélküle is. Minek költsék rá, nem igaz? — Az uram dohányzott... — Mikor, hogyismondjam, mióta .. — öt éve ment el... Pedig oh an egészségesnek látszott. — A feleségemet tavaly temették. — Azt nem tette hozzá: az elvalt feleségemet. — Itt nyugszik? — Itt. — Az uram nem. Hazavitettem szegényt... Sóhajtottak. — Leülünk? — kérdezte a férfi, és a közeli eszpresszóterasz felé intett. — Hát nem jön fel? — Hová? — Hozzám. — A néni megint csak elpirult. — Hogy megnézze a lakást. Főznék egy jó teát. A férfi zavarban volt. — Leülhetnénk itt — nyögte. — Süt a nap. — Erkélyes a lakásom, hiszen tudja. Beletétettem a hirdetésbe is. — Igen — mondta á férfi, és viccelni próbált: — Alig fért bele az a hirdetés az újságba. — Hát... — a néni most úgy érezte, mintha megdicsérték volna. Drága volt az a hirdetés, de megérte. Már a nyelvén volt, hogy mennyibe került, de mégsem mondta ki, megakadt. Biztos azt hinné, hogy dicsekszem, gondolta. — Tudja, azért válaszoltam magának, mert olyan rendesen írt. Olyan... — kereste a szót — tisztán. — Az uram is pedáns ember volt. A férfi a torkát köszörülte: — Megmondaná a keresztnevét? — Ibolya. Tudom, nem illik hozzám, akihez takarítani járok, nem is tud hogyan szólítani... — Bejárok én is az üzembe .. . — Tudom, hiszen megírta ... — A néni nevetett. — Elfelejtette? — Maga — mondta a férfi — kedves asszony. — Néhány másodpercig hallgatott, aztán hozzátette: — Ibolya. — Ugyan — mondta halkan a néni —, ugyan már. — Felnézett a másikra, de most nem mert mosolyogni. Álltak egymással szemben, aztán egyszerre fordították el a fejüket és elindultak. — Messze lakik? — Nem. De nem errefelé kell menni. Az a ház ott, látja? A harmadikon lakom, de nem magasak az emeletek. Feljön? Ugye, feljön? Látja? Az az erkély az enyém! Ott középen. Most már tudom, hogy feljön, meg kell néznie a lakást! Két szobám van, tudja, egymásba nyílnak, sajnos, és elég rosszul záródik az ajtó, megvetemedett, majd meg kell csináltatnf, de nagyok a szobák, albérlőt is csak azért nem fogadtam, mert rossz dolog idegeneket kerülgetni... Jaj, nem magára értettem! Ugye, feljön, olyan finom teát tudok főzni, majd meglátja . .. Áz öregasszony ragyogott. — Jó — mondta a férfi, de félrenézett. — Felmegyek ... A D
