Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

1982. NOVEMBER 13.

Irodalom» művészet

9

Huh István;

Őszi vers

A szél hang)a szjtszegős Sápadt beteges a fűszál Ökörnyál fátyolos égre Felhőt terelget az ősz Temetkezik a természet Föld alá levél alá Moccan s feslik a fészek Mintha az ágra az enyészet Szállt volna rá Még egy darázs nagy sietite Végigpásztázza, a tájat A fűszálon egy tarka lepke Álmodik arany-szárnyat

Semmi baj

Semmi baj csak holnap is

legyen

Az asztalon kenyér Semmi baj csak piros ne

legyen

A hó maradjon fehér Semmi baj csak holnap is legyen

Piros rózsa a hajnal Semmi baj csak a nagy

veszedelem

Ne jöjjön bajjal Semmi baj csak holnap is

legyen

Szőlő és napraforgó Semmi baj csak járja

végtelen

Ütját e drága bolygó Semmi baj csak holnap is

legyen

Szerelem és öröm Semmi baj csak

a kontinenseken Maradjon kő kövön Semmi baj csak holnap is legyen

Lakat az atomfegyveren Semmi baj csak a lenni

nem lenni mérlegen Többet nyomjon az érlelem

Szikszói Károly:

Egy szoba emlékkönyvébe

mint amikor egy régi képkeret kiválasztja képét megváltoznak a színek a barna barnább és a száj emberibb ne keresd a megszokott arcot a bárzenéhez szokott szempárt ne keresd azt a mosolyt ami letagadja az embert napszemüvegek törését mintha eltalálta volna a Napot halántékomhoz szögezve az óra ne keresd azt a napot csupán egy régi képkerát megtalálta képét

Czilczer Olga;

Egy rövid időben

Egy rövid időben a védtelen [világon

szabadon garázdálkodva a szél megborzol az úton egy tócsát Amirtc a munkából hazaér

ruhát vált a nő kötényt kanyarít fáradt dereka köré Ott ahová elért már az este kibontakozva az ölelésből megvillan majd egy arc aztán a '•fest maga egy percre ruhátlanul

ármányt a gyár kocsiján vitték haza. A furgonban volt keményfa ülés is. A rendész hangos csattanással zárta be a kocsit, s az utas egy pillanatra megborzongott. A félhomály máris úgy ölelte magához, mint a börtön mélye.

Még a kisablakot is rács borította.

Sármány egyszer nagyon régen beteg volt, akkor érezte először ezt a különös, bódult állapotot: mindent pontosan látott, hallott, mégis mintha vastag álomfal mögül figyelné a világot. Hallotta, amint a gyári nyomozó megkocogtatja az üveget, s a furgon nekilódul az útnak. Tovatűnt a textílgyár betonkerítése.

Kísérője zömök, fekete ember volt, izmos nyakán 'törökös fej ült. Rágyújtott egy cigarettára, egy pillanatig tűnődött, megkínálja-e őt, de aztán eltette tárcáját. Sármányt megcsapta a füst, orrcimpája megremegett, úgy tett, mintha kifelé bámulna. Az utca zavarosszürke folttá keveredett benne: az árnyékos szélre húzódó járókelők, a lomhán igyekvő úthengerlő kocsi, a rendőr fehér vászonkabátja, az üzletek széltől dagadó napvédői.

A kísérő ránézett.

— Szóval a harang utcában lakik?

Sármány bólintott, majd önmagának is furcsának tetsző, rekedt hangon tette hozzá;

— A víztorony közelében.

Újra hallgattak. Az utas félig leeresztett szemhéja alól a gyári nyomozó rozsdaszínű kabátját must- rálgatta. Hirtelen gyerekesen elmosolyodott. Tulajdonképpen először viszik haza a gyár kocsiján.

Akár az igazgatót,

— Jól vezet — intett a sofőr felé.

A másik végigmérte, s nem szólt Semmit se. Aztán a csönd mind báin- tóbban telepedett közéjük. Sármány emlékezetében újra lepergett a történet.

Egy órával ezelőtt a portás rámutatott;

— Sármány, maga menjen be a motozóba.

Ott, abban a kis helyiségben, inge alól tíz méter bélés vásznat húztak ki. Forognia kellett, amíg a derekáról leoldódott a vászon. Állt félmeztelen, várta, hogy most mi tesz.

— Vegye fel mar az ingét — szólt rá az ellenőr, és ő zavartan öltözködni kezdett.

— Mióta lop?

Sármány megrezzent, laposan félrebámult, a vaskapura, melyet széles ívben nyitottak ki egy teherautó előtt.

— Mi az, szaki kám, olyan régóta csinálja, hogy már a dátumra sem emlékszik ?

A kedélyesen hangsúlyozott gúny csípte Sármányt. Indulatosan felelte;

— Ma először.

A kérdező nevetett, erőteljes, g'urgulázó nevetéssel.

— Nem azt kérdeztem, mikor csíptük el.

— Ki vele! Hány métert vitt már eddig el?

Sármány összeszorította ti száját, de a remegés, mely valahonnan a gyomor tájékáról indult és végigfutott rajta, nem akart megszűnni. Megértette, ebben a pillanatban értette meg, hogy mostantól kezdve nincs joga bizalmat kérni másoktól.

— Nos?

Némán álltak egymással szemben. Az ellenőr hangjából nem érzett türelmetlenséget, csak fölényes, bizalmatlan tekintete, égette. A vászon ott hevert az asztal szélén, félméternyi darab ernyedten

Katkó István;

Az

asszony

előtt

csüngött lefelé. Bámulta a vásznat. Szívesen eltüntette volna ezt a libegő sárgásfehérséget.

A bűnjelet.

Az ellenőr most előredőlt. Hangja valahogy szelídebben csengett.

— Miért lopott?

Mit mondjon? Az elhagyott raktárfolyosón jutott eszébe az egész. Hirtelen, egyetlen erőteljes kézmozdulattal szakította le a vásznat a végről. Pillanatnyi ötletből. Aztán a mellékhelyiségben csavarta a derekára.

Olyan lett tőle, mint a sebesült, akit a túlbuzgó ápoló sokszoros pólyával tekert körül.

Csak akkor kezdett valami motoszkálni benne, amikor keresztül vágott az udvaron. Mereven, furcsán tartotta a testét. Az volt az érzése, hogy a szembe jövők átlátnak az ingén. Aztán a portás elé ért. Vajon észreveszi-e?

Odaszólt az öregnek mint máskor;

— Na ennek a napnak is vége.

Különös. Mintha valami nyugtalanságot fedezett volna fel a portás tekintetében. Akkor már tudta; lebukik. A portás rábökhetett volna Kálóra is, aki mögötte baktatott, és éppen a fülke előtt trombitált bele a zsepkendőjébe.

A míg Sármány a válaszon töprengett, a válaszon, mely a jegyzőkönyvbe kerül, az ellenőr felegyenesedett, aztán odalépett hozzá.

— Szóval, miért?

Úgy bánnak vele, mint az iskolás gyerekkel.

Vállat vont.

— Mások is csinálják.

A gyári rendész, mintha akart volna valamit mondani, rámeredt, de aztán sarkonfordult. az asztalhoz lépett, tenyerét a jegyzőkönyvre fektette.

— Rendben. Kimegyünk, körülnézünk egy kicsit a lakásán.

Amíg a kocsiért telefonált. Sármány a nadrágja szegélyét babráj- ta idegesen. Házkutatás. Egyszer egy bűnügyi filmét látott. A nyomozók az egész lakást kiforgatták. A szekrényekből ruhákat dobáltak ki, a falakról levették a képeket, sőt az, ablakpárkány szegélyét is fölfeszítették.

Amíg a kocsi robogott, újra és újra arra gondolt mit szól majd Róza, hogy az ő hasas befőttesüve- geit is lerámolja ez az ember, pedig a polcokra szép színes papírszalagokat rajzszögezett. A szekrényben is rendben lógnak a ruhák, az ágynál vastag faliszőnyeg. Á pasas ezt is leszedi majd. Rózának ott kell állnia a szoba közepén, és eltűrni, hogy egy idegen kajtasson a holmijuk között.

Ez a tíz méter bélésvászon ára.

Az asszony bizonyára elfordul, hogy egyikük se lássa szemében a könnyeket. Szerencsére a gyerek ma délután tréningen van, csak késő este jön haza.

Idáig jutott el a gondolatban, amikor újra felemelte a fejét. A sorompónál voltak. Még három sarok, és megérkeznek. Hirtelen nyugtalan lett, és megmarkolta a fapad szélét.

Szeretném valamire megkérni.

— Tessék.

— Mondjuk az asszonynak, hogy maga.. . az én barátom.

A másik úgy tett, mintha nem ertené. Homloka boltozatára kérdőjel szaladt fel.

— Miért?

Sármány most már nevetségesnek érezte a kérését. A rendészeket nem olyan fából faragták. Ez még a szomszédokhoz is átmégy.

A kocsi már megállt, Sármány

már nyitotta volna az ajtót.

— Várjon. Mondja csak el nyugodtan, szakikám, hogy mit akart maga kérni tőlem.

Nem volt visszakozás.

— Azt mondanánk az asszonynak. .. mármint a feleségemnek, hogy csak úgy feljött hozzánk. Látogatóba.

— Értem — mosolygott elnézően a kísérő.

— Mindenhová betekinthet, ahová csak akar. Csak ne mondja, hogy házkutatásra jött.

A rendész bólintott.

— Mehetünk.

Róza a fényes levelű fügét locsolta. amikor beállított a két ember.

— Szervusz, mami. A barátom feljött egy kicsit beszélgetni.

— Pongrácz.

— .Tessék, fáradjanak be a szobába.

Előresietett, hogy a függönyt széjjelhúzza, és az utolsó pillanatban megigazítsa a térítőt az asztalon.

— Együtt dolgoznak?

— E-együtt.

— Igen, ugyanabban a gyárban dolgozunk — mosolygott Pongrácz,

Róza sajnos tovább kérdezősködött;

— A nagy szövődében?

— Ott is.

Sármány erőre kapott.

Sietve közbeszólt;

— Te, Róza, szaladj le a Körösihez, hozzál egy kis bort.

— Köszönöm nem szükséges — mondta szigorúan a rendész, s amikor észrevette az asszony gyanakvó pillantását, mókás grimasszal tette hozzá; — Tudja, a gyomrom ég a boroktól... ha nagyon kívánom, csak szagolgatom az üveg száját.

Ezen nevettek valamennyien.

Pongrácz észrevette a fiuk fényképét a tükrös kis szekrényen. .

— Izmos kölyöknek látszik.

— Az is — mondta büszkén az asszony. — Bolondja az atletizálás- nak. Most is tréningen van.

— Valamikor én is sportoltam — mondta Pongrácz. — Tizennégy métert is dobtam súlylökésben. —

Minél barátságosabban beszélgetett az asszony és a gyári rendész, Sármány annál nyugtalanabbul fészkelődött a helyén.

— Te, Róza — szólt. — A kis satu Sebestyénéknél van. Áthozhatnád.

Az asszony indult volna,, de Pongrácz újabb kérdéssel visszatartotta:

— Mit vásároltak az utalványra?

— A fiamnak egy inganyagot, nekem pedig flanelt pongyolának.

Sármány dühös lett. Elhatározta, hogy kipakol mindent.

— Nézd, mami, Pongrácz elvtára azért jött, mert ma...

A nyomozó közbeszólt;

— Ma éppen ráértem. Aztán már régóta ígérgetem, hogy el jövök egyszer. Látom, nagyon szép virágai vannak. Én özvegyember vagyok. Egyedül élek. nekem a kaktusz a mániám. Tele van az ablakom.

— Nem szeretem, mert szúrós — mosolygott az asszony.

Pongrácz Sármányra sandított.

— Csak érteni kell, hogyan nyúljon hozzá az ember.

— Hozok egy kis süteményt — mondta Róza, és kiment a konyhába.

Sármány felpattant a helyéről.

— Tessék! Nézzen be a szekrényekbe!

Pongrácz . nagy nyugalommal cigarettára gyújtott.

— Minek?

— Nem hallja? Itt a lakásom. Kezdje el a kutatást, legyek túl rajta.

— Ne idegeskedjen, öregem. Nincs ebben a lakásban lopott holmi.

— És ha van? És ha tele van vele a szekrény alja?

rendész elgondolkodva bámulta a gyufa lángját. — Akkor ez volna életem legnagyobb tévedése. Nézze, szakikám, amikor maga a kocsiban'előadta ezt az ötletet, már tudtam, hogy maga tényleg először lopott. Előrehajolt, s barátságosan, évőd- ve mondta: — Tudja, miért nem akartam, hogy a féleségét elküldje?

— Miért? — kérdezte esetlenül a szövő.

Pongrácz egy pillanatig fürkészte, pillantásával mintha a veséjébe akart volna behatolni.

— Büntetésből... Nehogy máskor is eszébe jusson...

Az ajtónál megjelent Sármányné, kezében alumínium tálcával. Megy- gyes lepényt hozott. Vasárnap sütötte, de azóta még omlósabb lett.

Összeállította: Rékasy Ildikó Mai irodalmi oldalpárunk képeit Szenti Ernő grafikáiból válogattuk.

S most recsegett a hangja: