Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

s Irodalom» művészet 1982. NOVEMBER 13. int egér az oroszlán kinyújtott mancsai között, kuporgott a falucska a hegy lá­bánál. A viskók egymás hegyén-há- tán bújtak, nem úgy, mint a közeli lapályon, ahol mint a gyöngyöt fűzték föl a fő­utcák a lila meg sárga bokájú há­zakat. Amíg az edőirtás tartott, ke­rült mindig valami a füst fölé. De már két éve üresen kormoztak mind a kémények. Hatvanhárom udvar! Egyik sze­gényebb a másiknál. Mert akinek pénze, lova volt, régen elvándo­rolt innen. Volt olyan, aki Argen­tínáig szalladt a nyomor elől. Az itthonmaradtak között eleinte nagy volt az özönlés a szomszédos vá­rosba, ahol egy vasgyár volt, má­sok a szőlőkben kerestek munkát, de akadtak, akik Pestig is felcsa­varogtak. Nagy részük hamarosan visszajött, és a zörgő csontján kí­vül egyebet nemigen hozott magá­val. Sokáig hiába volt minden sirán­kozás, lótás-futás az erdőtulajdo­nos vállalat irodájába, a falu faj­védő képviselőjéhez, a szomszéd falu papjához, aki minden máso­dik vasárnap áthajtott misére — segítség nem jött sehonnan sem. Már-már úgy látszott, végképpen el kell pusztulniok, amikor egy pesti újságban Mentsétek meg a színmagyar falut címen egész ol­dalas cikk jelent meg a sárba és éhségbe süllyedt viskókról. Napfényes őszi napon városi bricska állt meg a bíró háza előtt Nem volt se ünnep, se vasárnap, és mégis a Szomszéd falu papja és egy jól öltözött városi ember száll­tak ki belőle. Tíz perc múlva a kásbíró összedobolta a falut, s a tisztelendő a tornácról beszédet intézett a néphez. Amit mondott, szebb volt a legékesebb prédiká­ciónál. — A falu nyomora felrázta az ország lelki-ismeretét — mondta. — Megmentésére összefogtak írók, újságírók, képviselők és még sok más nagyurak a fővárosban. Sokat törték a fejüket, hogy ho­gyan segítsenek a falun. Foglal­koztak a kérvényükkel) is, amely­ben földet kértek olcsó bérletbe. De úgy találták, hogy ennek nem volna sok értelme, mert már úgyis sok a termelő. Ehelyett úgy dön­töttek, hogy a jó hegyi levegőjű falucskát híres üdülőhellyé alakít­ják át. Erre aztán a városi úr „megköszörülte a torkát”. — Atyámfiái! Ide hallgassanak hát! Arról van szó, hogy havonta nyolcszáz pengő jusson a falunak. Az emberek szeme megtágult. A sorok közelebb húzódtak a tor­náchoz. — A kereset könnyű, bárha ele­inte kicsit szokatlan lesz. De nem kell megijedni, ez csak az első lé­pés az üdülőhöz. Vagyis, atyámfiai, jól értsük meg egymást, arról van szó, hogy minden jóravaló család kaphatna kosztba és kvártélyba egy teljesen ártalmatlan, csöndes, kedélybeteg embert... Szóval, ér­tik, ugye? Nem bolondokról van szó, hanem lelkibetegekről, akik közt nem egy művelt úriember is akad... A pap sietett kellemes, meleg hangjával szétoszlatni a hirtelen beállott jeges csöndet. — Szokás dolga, híveim, min­den. Ezek a szegény betegek már a légynek sem ártanak. Naphosz- szat elüldögélnek egy szögletben, vagy akár a kapu előtti padkán is. Isten szerencsétlen teremtményei ők, jóravaló, hivő ember nem utasítja el tőlük a segítséget, kü­lönösen, ha ezzel saját magát is megsegíti. Valkó Antal: Légmentes Kulturált sorokat kulturált környezetben mert minek nevezhető ez a lebegőn-ruganyos szoba ahol biztosítva van a csend és a zavartalanság érdekében minden kijárat el van zárva? gombnyomásra beárad a tenger s jólesően harmonizál a falra festett pálmafákkal cSzáz én ínatjtjar noveHáihét! Barta Sándor: A megmentett falu A sorok közt alig észrevehető mozgás támadt. Üjra a városi ember beszélt. — A koszt nem fontos. Legtöbb­je amúgy se bírja már az ételt, és túletetni nem is szabad őket. Ugyanígy a hálással. Éjszaka el­lesznek, ahol éppen hely akad. A fizetség nem nagy, de nem is lekicsinylendő. Számításba kell venni, hogy a betegek csak terhé­re vannak az államnak, nem fizet értük senki... Egyszóval minden beteg után havi tizenöt pengőt fi­zet az állam, azonkívül minden­beteg megkapja a maga szalma­zsákját, takaróját, két rend fehér­neműjét, továbbá fél kiló szappant havonta és egy üveg keserű orvos­ságot. arra az esetre, ha nyugta­lankodni találna. A pénz említésére nagy gyűrőd- zés támadt a nép között. Tizenhat pengő, ötven kiló kenyér havonta! — Aki tehát beteget akar magá­hoz venni, iratkozzék fel a bíró urnái. Így a városi ember. ' — Dicsértessék! — Így a nép, mikor a városi és a pap beültek a bricskába. — Mindörökké, ámen. — így a meleg hangú tisztelendő a meggör­dülő kocsiból. Néhány hónapja már, hogy a falu úgyszólván csak a betegeiből élt. A legtöbb tényleg olyan volt, mint amilyennek a tisztelendő úr leírta őket. Bárgyú, szótlan bolon- docska. Szegény emberek, akikért senki se fizetett, akikkel senki se törődött. Egy-két úri bolond is volt köztük. Családjától elrúgott szerencsétlen. Legérdekesebb volt köztük a sovány, kecskeszakállas Faluvégi Áron. A háború előtt jegyző volt valahol a széleken, s most a háború után nem akaród- zott neki ottmaradni. Pesten be­dugták valahova díjnoknak, de ott ' hamarosan leépítették. Egy marhavagonban nyomorgott, amíg meghibbant. Faluvégi Áron minden nap írt egy beadványt rejtett sérelméről. Legutoljára már a pápának cí­mezte a kérvényt. Elpanaszolta, hogy őt egy Varró Ignác nevű díjnok túrta ki az állásából, és hogy ez a Varró zsidó származású, és kérte, hogy vegyenek próbát Varró véréből. Faluvégi reggel ír­ta a kérvényeit, és felolvasta őket a tyúkoknak. A szárnyasokat ke­nyérmorzsával édesgette magához, és ezek úgy jártak utána, mint a csibék az anyjuk után. Ha néha a lángtarajú kakas ol­vasás közben szórakozottan elku­korékolta magát, akkor Faluvégi mindig rettentő dühbe gurult. — Maga piszok Kóhn! — ordí­totta ilyenkor Faluvégi, és a kecs- keszakálla rezgett az izgalomtól. — Azt hiszi, nem tudom, hogy csak kakasra magyarosította ma­gát?! Azzal fújva, köpdösve otthagyta a szétrebbent szárnyasokat, s ro­hant a szomszéd faluba a postára. Faluvégin eleinte sokat nevet­tek az emberek. Azt lehetne mon­dani, hogy szinte egy kis vidám- ságpt hozott a falu nagy sanyarú- ságába. De a többi betegekkel is megvoltak. Enni keveset ettek, magukat ették szegények. Barta Sándor (1897—1938) a kialakuló magyar proletáriro­dalom kiemelkedő alakja, aki a kísérletező izmusoktól fo- kozatosan jutott el a szocia­lista realizmushoz. Fiatalon sokat nyomorgott — foltozó varga fia volt, aki apja műhelyében is dolgozott, miközben tanulmányait végez­te. A Ma címfű folyóiratban tűnt fel, igen korán, expresz- szionista és futurista versei­vel. A Tanácsköztársaság hó­napjában tevékeny részt vál­lalt az irodalmi életben, a bu­kás után emigrálnia kellett. Először Bécsben élt, egy ideig a Ma egyik szerkesztője volt, majd külön lapot indí­tott. Belépett a kommunista pártba. A húszas évek végén Moszkvába költözött, ahol je­lentős állami álláát töltött be, s fontos feladatokat látott el a Forradalmi írók Nemzetkö­zi Szervezetében és a Szovjet írók Szövetségében. Szerkesz­tésében indult meg az Új Hang, a Szovjetunióban élő magyar írók folyóirata. Verseket, elbeszéléseket, re­gényeket, színműveket írt. Realista műveiben elsősorban a harmincas évek mágyar parasztjainak, munkásainak életét, a munkásmozgalom harcait ábrázolta. Az első karácsony eltelt béké­ben. De mennél inkább mentek bele a télbe, annál jobban elko- morodott az élet a házakban. Amikor pedig aaf egyik bolond kút­ba akart dobni egy feltűnően vö­rös hajú kislányt, lappangó nyug­talanság költözött a faluba. A bo­londot elszállították a városba, s a kedélyek újra lecsöndesedtek. De az eset után most már egyre kevesebb nevetnivalót találtak a bolondjaikon. Teltek a hónapok. Majd minden házban üldögélt valahol a sarok­ban egy csöndes bolondocska. Egyiket-másikat még munkára is be lehetett fogni. Sok házra va­lósággal szerencsét hoztak. Mégis az egész falu föllélegzett, amikor a nappalok újra hosszabbodni kezd­tek. Sokan titokban úgy döntöttek, hogy a helyzet javultával, vissza­adják a bolondjaikat. De bizony az év elteltével a falubeliek nagy része megújította szerződését. A második tél, mindjárt az ele­jén, rosszul kezdődött. Az egyik beteg éjnek idején rágyújtotta a házat a gazdájára. Igaz, a tüzet gyorsan észrevették és eloltották, a beteget is elvitték, de azóta a parasztok egyetlen házban se hajtották nyugodtan álomra a fe­jüket. De ki merte volna télvíz idején visszaadni a betegét? S nem kap­tak volna mindjárt százan utá­nuk? Hiszen a szomszéd falubeliek már valósággal irigykedtek rájuk. Elmúlik újból a tél — gondol­ják —, jön a tavasz, és aranysep­rűjével kikergeti fejükből a sok rémséget. De amikor egy jsszony „szörnyet szült”, elhalkult az utolsó bizako­dó szó is. Éjjel eltorlaszolták ma­guktól betegeiket, nappal kerülték őket. Tiltották tőlük a gyerekei­ket, az állapotos asszonyaikat Mégis egyre gyakrabban fordult elő, hogy a gyerekek és az asz- szonyok felriadtak álmukból, kü­lönösen az olyan házakban, ahol a beteg éjjel nem nyugodhatott. Sötét lidércnyomás ülte meg az egész falut. De tűrni és bízni kel­lett, mert ebből a lidércnyomásból — amely mint valami óriási feke­te emilő csüngött a falu fölött — éltek mindannyian. Az emberek most még szótla- nabbakká váltak. Észrevétlenül rájuk ragadt a betegek némely szokása. Eleinte szégyellték egy­másnak bevallani, de később nyil­vánvalóvá lett, hogy éjszaka majd mindegyikük kétszer-háromszor ki­kel az ágyból, megnézni, hogy nem gyulladt-e ki a ház a feje fölött. Bizony, nehéz kenyér volt a betegtartás. De elmúlt a második év is. Fel­lélegzett a falu. Talán ez az év munkát hoz. Véget ér a nagy csönd az erdőben, véget ér az a valami, aminek a nevét ők is megtanulták, és amiről a lapok úgy írtak, mint valami rettentő betegségről; véget ér a krízis. De a krízis nem ért véget. S ősszel a falubeliek nagy része új­ból meghosszabbította a szerződést Ez az ősz még a tavalyinál is rosszabbul kezdődött. A betegek megváltoztak. Éjszaka nyugtalan­kodtak. Volt már tomboló beteg is köztük, de gazdája félt bejelen­teni a dolgot, nehogy elveszítse a havi tizenhat pengőt. Félt, rette­gett mindenki a téltől. Történt azután, hogy egy hold­világos este Faluvégi Áron leterí­tette Szekeres Istvánt, a falu vén- jét. Szegény öreg hiába hajtogat­ta, hogy semmi köze ama Varró nevű emberhez, és hogy minden őse tiszta keresztény volt. Háromnapi megfontolás után a falu úgy döntött, hogy a gyilkos­ságot titokban tartják. Attól féltek, hogy ha bejelentik a dolgot, elveszik tőlük a betege­ket. Szörnyű csönd ülte meg a lel­keket. Hangos beszédet, szívből szakadt kacagást nem lehetett töb­bé hallani. Éjszaka egyre több volt a fekhelyén üldögélő, hallga- tódzó ember. S lassankint a pa­rasztok már maguk is olyan csön­des, lompos félemberekké vedlet­tek, mint a betegeik. De a gyikosság híre idővel még­is eljutott a csendőrök fülébe. Or­vosi bizottság szállt ki a faluba, hogy a veszélyes betegeket kivá­logassa, és elvigye a városi té­bolydába. Sorozásra nem vezették gond­terheltebben a lovukat a falubeli­ek, mint most a betegeiket az or­vosi bizottság elé. Mindenki di­csérte a maga betegét. Ilyen csön­des, olyan jóravaló beteg. Amikor aztán híre ment, hogy elszállítják a betegek nagy részét, az egész falu összegyűlt a bíró há­za előtt. Először csöndben álltak az emberek, de aztán berepült az első kő az ablakon. A bizott­ság tagjai télikabát nélkül mene­kültek el, és a parasztok vasvillá­val kergették őket a határig. Másnap a bizottság erős csend­őri fedezettel jelent meg. Érkezé­sük hírére az egész falu bezár­kózott a házakba. Eltör laszalták á kapukat, az ajtókat. csendőrök erőszak­kal nvomultak be a lakásokba. De mindenütt elkese­redett ellenállásra találtak. A betegek üvöltöttek, és gaz­dáik életre-halálra védték őket. Az első féltucat ház után a váro­si tébolyda igazgató-főorvosa le­fújta az attakot. — Tömegpszichó­zis. Az egész falu meg van méte- lyezve — mondta. — Az esetet alaposan tanulmányozni kell. Pél­dátlan a tudomány történetében. A bizottság elvonult tanulmá­nyozni az esetet. S azóta csönd van a faluban. Csak néha éjszaka vonít fel va­laki a vackán, beteg-e, egészsé­ges-e, ezt idővel majd a bizottság fogja eldönteni. Fontos csak az, hogy a parasz­tok kenyere egy újabb télre biz­tosítva van... Bényei József: Árnyékok Széthajtom mind a nádatr vízen járok utánad. Ne félj. Nád feje reszket. Nem üldözlek - kereslek. Huszonöt éve járok nyomodban - vén zarándok, és két árnyék fehéren lobog a lassú szélben, sohase közelednek, csak mennek, egyre mennek, suhogva kergetöznek partjain az időnek, nyomodban -■ vén zarándok. On agy Zoltán: Szép Helena fekvő aktja 198. X. 20. Tisztelt Farkas Mihályné Elv- társnő! Ottlétem alatt több ízben kísé­reltem meg felvenni a kapcsolatot önnel, de őszinte sajnálatomra minden próbálkozásom meghiúsult­Hajdani — egyetértő — tárgya­lásainkra hivatkozva kérem, hogy jelenlegi szorult helyzetemben ne vonja meg tőlem segítő tanácsait, segítő támogatását. Mint közös ismerőseink bizonyára informál­ták, különösen szerencsétlen tél elé­be tekintek, amelyet a Tanács jó­indulatával kevésbé nyomorúságo­sán, hasznos alkotómunkával tölt­hetnék, hasonlatosan az eddigiek­ben történtekhez, amellyel nem múló hálára, tiszteletre köteleztek. Búcsúzóul elnézését kérem ügyetlen szókezelésemért, de hi­szen ezt ön is tudja, szobrász va­gyok, nem író. Ujjaim az agyag­ból lélegző, élőformákat képesek teremteni, de szóvirágok fűzésé­hez riincs érzékem. Az előző fel­tételnek is képtelen vagyok eleget ■tenni akkor, ha a víz befagy al­bérletemben, kilátásaim erre en­gednek következtetni. Tisztelettel értesítem még arról, hogy a Szép Helena című fekvő aktom befejezésétől néhány mun­kaóra választ el. Tisztelettel maradok: Holdy András Tisztelt Holdy András Elvtársi 198. X. 22. Sajnálattal értesültem ittlétéről, valamint arról, hogy nem sikerült találkoznia velem, annak ellenére,, hogy napját keresésemmel töltöt­te. Minden bizonnyal behozható ennyi időveszteség, bízom benne, hogy tehetségével és legendás munkabírásával bepótolja az el­vesztegetett napot. Rósz munkakörülményeit ille­tően, annak megjavítását elősegí­tendő: javaslatot fogok tenni a kö­vetkező ülésen, de az ülés dönté­sének milyenségére semmiféle ga­ranciát nem vállalhatok, lévén sza­vazatom egy kilenc közt. Ezidöben nem tudok olyan dá­tumot meghatározni, amelyet tel­jes biztonsággal be tudok tartani, előre nem látható elfoglaltságok miatt. Egy közeljövőben postázan­dó levélben az időpontot tudatom önnel. Elvtársi üdvözlettel jó munkát kíván: Farkas Mihályné s. k. Szép Helénám! • Remélem, ezt a levelet nem ik­tatod, csodálkoznának a munka­társaid. Először is, én csakugyan hozzád mentem, Te meg letagad- tattad magad, ami szerintem eb­ben a korban nevetséges. Az em­bernek egy kort elérve vállalnia kell dolgait, akkor is, ha alkal­manként' az őrületig kényelmetle­nek. Másodszor: Ha beszélni tu­dok veled, akkor nem kellett vol­na szállást keresnem éjszakára, harmadszor pedig tényleg nagyon szegény vagyok, itt a tél, nincs cipőm, kabátom, kesztyűről nem is ejtek szót stb. Ha pedig beáll a fagy, és nem tudok ebben a rettenetes vizes odúban fűteni, a Helena-akt még tavasszal sem lesz készen. Hát ennyi. Most pedig — emlékeztetve hajnalig tartó éjszakáinkra — si­etve add meg a dátumot, amikor az ösztit megbeszélhetjük. Szeretettel csókol: Andris András! Most aztán elvetetted a súly kot! Nem vállalok több kockázatot miattiad, csak azért, mert olyan vagy, amilyen és mert bolondot tudsz csinálni az emberből! Lehetsz felőlem olyan tehetséges, mint Mi­chelangelo. Igyekeztem segíteni rajtad, mert olyan kis hülye gyerek vagy, hogy még egy kenyeret se tudsz zsírral megkenni, erre részegen szétkür- tölöd, hogy miből is élsz. Nem hittem volna! Es főképp ne hivat­kozz semmiféle éjszakára, mert ne hidd, nem vagy Herkules! Pont olyan vagy, mint iriás, csak fiatal vagy, és hihetetlenül jókedvű min­dig. Ez a halltitlan optimizmus is ostobaságból fakad, hiszen nem is látod, nem is fogod fel, egy-egy látogatásod után micsoda botrá­nyok, cirkuszok gyűrűznek. Ne keress, nem fogadlak. Nem lesz időm! Szép volt, jó volt, vége a dalnak, kisfiam! (Egyébként tu­dom, nem is akartál feljönni, egy­ből elkaptad azt a tanárnőt!) Az új gazdasági helyzetben pe­dig: nincs pénz. Ne is várd. Szevasz: SzH.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents