Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
műrészét Dmitro Pavlicsko; Pörögnek már a levelek a tarlón... Pörögnek már a levelek a tarlón, Akár a vörösmellényű pirókok. Víg rajukba veted magad kavargón; Szárnyas csillagként jó itt forgolódnod. Száll a levél, le-leszáll a mezőre. Minit a madár, hogy egy kicsit pihenjen. De ha te megtérsz: örök pihenőre. Hajnalcsillag — ellobbansz szárnyszegetten. Nem nyomtalan, Mert van olyan igazság, Mely az enyésző szívvel sose fogyhat. Szárnyas kalászok lényed felmutatják, - Lelked tűnt láthatárán itúl ragyognak. Tandori Dezső fordítása Mark Szergejev: Egy esztendönyit éljünk bár csupán Egy esztendönyit éljünk bár csupán — reménytelen is gondoljunk előbbre — egy esztendőnyit éljünk bár csupán, de vakmerőén, gátakkal nem törődve. Vágy tépje szívünk, 'magasság után, őszinteség, igazság szárba szökjön. Egy esztendönyit éljünk bár csupán, mint valóban utolsót itt a földön. Kis eskü sarjad s pici vétek is, édes füvecske támad s lágy esőcsepp, a burok meg gyakorta szétesik, belül az izzó boldogság erősebb. Kőháti Zsolt fordítása Kasztusz Kirejenko: Érlelődés Halkabban beszéljetek! A kert beért.. . Hangos szótól a fa sok körtét földre ejt, Mert a visszhang szörnyű ágyúdörej, Rázza a fát, mikor a kerít beért. Micsoda bölcs hajnal előtt az élet, A nyarat alapítja meg, az érettség korát, És zúgnak fényesen a dús lombkoronák, S a szerelmet adja nekünk az élet. Hát nem ezért van-e, hogy ilyenkor Dörej nem dördül, villám nem szántja az eget — A természet is eltűnődik, lassan dünnyöget, Az élet gondolkodik ilyenkor. Halkabban beszéljetek, a kert beért.. Lármás szó nem illik most ide. Dúdoljátok inkább ti is azt az éneket, Amit egy szűzlány dalolgat, és a kert is megért. Konczek József fordítása Tkacsov; Anya gyermekével Nazarenko; Az ölJözőben A M mikor George Bell Amerikában felfedezte a telefont, valószínűleg azt hitte, hogy boldoggá tette a hálás emberiséget, ragyogó távlatokat tárt fel előtte, lefektette a technika új századának határkövét és így tovább. Milyen jó, hogy a holtak — akármennyire híresek — nem hallanak, és Mr. Bell sírjában nincsen telefon! Mert ellenkező esetben a hálás emberiség sok tagja hívná fel őt, és szegény csontjai egyre forognának a koporsóban, akár az általa feltalált telefon tárcsája az idegen emberek ujjai alatt! Ami engem illet, én a megfelelő módon értékelem a telefont, az ösz- szeköttetésnek ezt a nagyszerű gépezetét, különösen most, amikor már sok helyen a látótelefon is működik. Még arra is hajlandó vagyok. hogy a telefont a haladás mérföldkövének nevezzem, de ami az emberiség boldoggá tételét illeti, ebben én. az emberiség parányi részecskéjeként, alaposan kételkedem. Mert nézzük csak. Ma reggel leültem íróasztalomhoz, hogy elbeszélést írjak. Elmélyedek az alkotó folyamat titkaiba. (Meg kell mondanom. hogy semmiféle titokról nincs itt szó. Egyszerűen végiglapozom a jegyzetfüzetemet, emlékezem, gondolkozom, kutatok-keresek — hogy min állapodjak meg, amiről egy mai témájú, rövid és vidám elbeszélést írhatnék.) És már kezd is kialakulni a történet. Szinte már hallom, hogy kicsiny csőrével kopog is valami a titokzatos tojáshéjon. Most, mindjárt ebben a pillanatban, frissen, mulatságosan világra jön, mint valami sárga pihés, kedves kiscsibe. Egyszerre azonban — brrr! — az íróasztal melletti kisasztalon megszólal a telefon. Felveszem a kagylót. .A meg nem született elbeszélés visszahúzódik titokzatos tojáshéjába. Mi mást tehetne? — Halló! Tessék! Ismeretlen női hang: — Kozmetikai intézet? — Majd, válaszra sem várva folytatja: — Kérem Dulkin doktort! . — Ez nem a kozmetikai intézet. Itt nincs semmiféle Dulkin doktor. — Mi az, hogy „nincs Dulkin doktor”? Vége a rendelésnek? Dulkin doktor a szobájában van ilyenkor. Kérem, menjen és hívja őt a telefonhoz. — Kérem, már mondtam egyszer, hogy ez nem a kozmetikai intézet — Hát mi? Ambulancia? — S újra nem várja meg a választ. — Kedveském. hiszen a kozmetikai intézet ott van maguk mellett! Küldjön út egy ápolónőt Dulkin doktorért. Muholobov tanácsos felesége kéri a telefonhoz. — Még ha a miniszter felesége, akkor sem tehetem! — De miért? — Hangjából megdöbbenés, csodálkozás és fenyegetés hallatszik. — Mert ez nem a kozmetikai intézet, és nem az ambulancia, hanem magánlakás. A hangban- végtelen csodálkozás rejlik: — Mi a száma? Filatcsev: BAM-Magiruszok vezetői — Milyen számot hívott? Megmondja a számot. Természetetesen az utolsó számjegyet eltévesztette. Közlöm ezt a tanácsos feleségével, és hallom a választ: — De hát minek tart fel engem ennyi ideig? Neveletlen fráter! A kagyló a helyén pihen, visszatérhetek munkámhoz. Üjra elmélyedek az alkotó folyamat titkaiba. Mire is gondoltam, mielőtt Muho- lobova felhívott? Igen, igen, mire is? . . . A történet megint félénken megmozdul titokzatos tojáshéjában, koppint egyet csőröcskéjével. Gyere, gyere, szépségem, törd fel a héjat! Újra megszólal a telefon. Felveszem a kagylót. Leonyid Lenes: II TELEFON — Halló! Tessék! — Hát jól kitoltál velem, te disznó! — dörmögi egy rekedt férfihang. — Valószínűleg va'ami más disznóra van szüksége! Téves kapcsolás! — Ugyan, ne tettesd magad! Azt hiszed, hogy te vagy a Rajkin? Elváltoztatod a hangodat, és azt gondolod, hogy nem ismerem meg. Miért nem jöttél el tegnap, ha megígérted? Tönkretetted a kártyapartit! — Ismétlem, téves kapcsolás! Hagyjon békén! Leteszem a kagylót, és várok, hogy a rekedt férfihang újra jelentkezzen. Lehetséges, hogy az automata elromlott valahol, és valahányszor a saját kártyapartnerét hívja, ezentúl végzetszerűen mindig az én számomat kapcsolják. így múlik el tíz perc ideges várakozásban. A rekedt férfihang azonban nem jelentkezik. Ügy látszik, megtalálta a disznóját, és megnyugodott. Visszakény szentem magam az elbeszéléshez. A telefont sajnos nem kapcsolhatom ki, hiszen engem is hívhatnak, éspedig fontos ügyben. Rágyújtok, és újra kezdem az egészet: lapozom a jegyzetfüzetemet, kutatok emlékeim között, gondolkozom. Éles csengetés. — Halló! Tessék! — Kérem szépen Zoját a telefonhoz — mondja egy bocsánatkérő, zavart, fiatal férfihang. — Itt semmiféle Zoja nem lakik. Téves kapcsolás! Gyorsan leteszem a kagylót, de már tudom, hogy most már végleg elvesztem. Az ilyen szelíd fiatalemberek bulldogtermészetűek. De honnan vegyek elő neki egy Zoját? Valóban öt perc múlva megint megszólal a telefon. — Halló! Tessék! — Zoját. .. kérem ... ha lehet. Az történt, amit sejtettem. Ez a fiatalember rászállt a számomra, és nincs menekülés! — Már megmondtam, hogy itt nincs semmiféle Zoja. Téves kapcsolás. Milyen számot hívott? A fiatal hang az én számomat mondja. Pontosan, hiba nélkül. — Ezt a számot tárcsázta, de Zoja ezen a számon nem található. Valami félreértés lehet a dologban. Húsz perc telik el. Áz elbeszélés nem halad. Újra megszólal a telefon. Nem is kételkedem abban, hogy ez az ismeretlen Zoja tisztelője. Igen, ő az. — Zoját .. . kérem .. . egy pillanatra a telefonhoz... — Ez már nem is hang, hanem csak szelíd rebegés, amelyben a kétségbeesés és valami csodavárás is benne rejlik. Megsajnálom, és kedvesen válaszolok : — Zoja nem jöhet a telefonhoz, mert Zoja nem létezik. Elszörnyedt kiáltás hallatszik: — Meghalt? — Él, már miért ne élne! De nem itt, ebben a lakásban! — De hiszen jó számot hívtam! Tehát ott kell lennie. Nagyon kérem . .. Mondja meg neki, hogy Tüske keresi, akkor biztosan odajön a telefonhoz. — Tüske? v — Igen. Vagyis engem tulajdonképpen Vaszjának hívnak. Vaszi- lijnak. De Zoja Tüskének nevezett .. . mert a hajam az égnek áll, akár egy sünnek. — Nagy lelkendezve meséli mindezt. Szeretné megnyerni a rokonszenvemet. Azt hiszi talán, hogy megszánom majd, és mégis odahívom Zoját a telefonhoz. — Honnan ismeri Zoját? — Együtt nyaraltunk. Zoja korábban elutazott, én meg most feljöttem néhány napra vidékről... és hát. .. most felhívtam. Kis szünet után folytatja: — Ne higgye, kérem, hogy csak úgy ... egyszerűen felhívom Zoját. Nagyon fontos ügyben keresem. — Micsoda fontos ügyben. Tüske? — Én . .. szóval... — Megint szünetet tart, majd kétségbeesett gyorsasággal folytatja: — Pénzt kértem tőle kölcsön. Ugye, megérti, milyen kellemetlen lenne, ha nem tudnám megadni a pénzt egy lánynak? A címét nem tudom, és a vezetéknevét sem, csak a telefonszámát. Ugye, megérti? Hát most mit tegyek? A pénzre vonatkozólag Tüske bizonyára csak lódított. Zoját azonban, úgy látszik, feltétlenül meg akarja találni. Segíteni kelene a szegény Tüskének. — Biztos abban, hogy pontosan felírta Zoja telefonszámát? — Biztos! Először a cigarettadobozra írtam fel, de azután átírtam a címkönyvecskémbe. így ni .. . — Megint elmondja az én telefonszámomat. — Figyeljen csak rám. Tüske! Nem lehet, hogy a kezdőbetűt eltévesztette? — Miféle kezdőbetűt? — A számok előtt álló betűt. Itt Moszkvában minden telefonszám előtt egy betű áll. Próbálja meg, és hívja fel ezt a számot az egymás után következő betűkkel. A végén majd csak valamelyik betűn megtalálja Zoját. — Egek! Hogy ez milyen egyszerű! .. . Nagyon köszönöm! Rögtön, rögtön. — Mi az, hogy rögtön? — Bocsánat, ez nem magának szól, hanem az embereknek, akik az automata előtt sorbanállnak. Az elbeszélésből persze már semmi sem lesz: nincs erőm, hogy újra elmerüljek az alkotó folyamat titokzatos mélyeiben. Elhatározom, hogy másnapra halasztóm a munkát. Ekkor megszólal a telefon. Most az írószövetségből keresnek: holnap ülés van az albizottságban .. . Nem fontos, hogy milyen kérdést tárgyalnak, a fontos, hogy „pontos megjelenést kérnek”. Ég veled, elbeszélés! Három nap múlva, újév napján, újra az íróasztalomnál ülök. Előttem egy halom csábítóan fehér ívpapír. Mellette kedvenc zöld töltőtollam. No, elbeszélés, most mozgás, gyerünk, most dugd ki a fejed a tojáshéjból! Ekkor megint felberreg a telefon. — Halló! Tessék! — Jó estét! Itt... Tüske beszél. Emlékszik rám, ugye? — Hogyne emlékeznék! — Azért telefonálok, hogy megköszönjem. Mert megtaláltam . . . Zoját! A negyedik betű volt a jó. Nagyon köszönöm! — És a pénzt megadta neki? Zavartan nevet, majd azt mondja: — Zoja is szeretne néhány szót szólni. A kagylóban fiatal lány csengő hangja szólal meg, olyan, mint egy ezüstcsengettyű: — Köszönöm szépen . . . Tüskét! — Szívesen, Zoja! — Mert olyan ügyetlen ... köny- nyen zavarba jön. Köszönöm, hogy megmagyarázta neki, mit csináljon! — Az ezüstcsengettyű mintha elgurult volna a szobában, úgy árad szét körülötte a boldog nevetés. — Ugyan már, Zoja! Szót sem érdemel az ilyen csekélység. — De tudja, ugye, hogy néha egy ilyen csekélységen múlik az ember boldogsága! — Zoja hangja meggyőzően komoly. — Maga megtette ezt a csekélységet, de más talán nem tette volna meg. Pedig az embereknek mindig így kellene egymással viselkedniük, ugye? — Ugyan már, Zoja, igazán nem szabad tanmesét mondani! Minden rendben. K 9« vittek vagyunk. Zoja — folytatom gondolatban. Én Tüskét ajándékoztam magának, maga j pedig. Tüskével együtt, egy elbeszélést ajándékozott nekem. Ezt az elbeszélést. Köszönöm és viszontlátásra ! Fordította; Karig Sára összeállította: Rékasy Ildikó Szovjet képzőművészek alkotásaiból, mutattak be válogatást Budapesten a Műcsarnokban. Oldalpárunk képei a kiállításon készültek