Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. NOVEMBER 20 I Arcképvázlati Az igazság sokszor nyers Életem, életünk A HOLTNAK HITT EMBER Az ember, aki közvetlen, egyszerű szavakkal a következőkben életéről vall, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai életüket tették fel a szocialista társadalom megteremtésére, építésére. Akik mérhetetlen hittel, akarattal tették egész életükben dolgukat. Máté Sándor, az egykori cipész kisinas, később traktoros és pártlitk.ár ma nyugdíjas. Ez év augusztus zo-án vonult nyugállományba. Akkor kezdte írni. visszaemlékezését, amelyet most - az elkövetkezendő napokban folytatásokban kivonatosan - közreadunk. Kocséron az István napi búcsú nagy esemény. Birkák, tyúkok, libák vándorolnak a fazekakba, sül a kőttes, a torta minden konyhában, hiszen az idegenbe” szakadtak is hazaérkeznek ilyenkor a szülői, nagyszülői házba. Lehet, hogy gyerekkoromban nemegyszer Kocsis Miklós mellett álltam, a körhintát bámulva, vagy a mézeskalácsos sátornál, hiszen ezen az augusztusi napon a „földiek” mind összegyűlnek Kocséron, mely tudvalevő, a világ közepe. Mondom, lehet, hogy láttam’ de megismerni csak akkor ismertem meg, mikor már beszédéből kikopott a környékre jellemző ő betű, hiszen több mint húsz év hosszú idő. a „gyerök” is „embör- ré” változik ezalatt. „Tizenkilenc éves voltam- mikor — bizony már huszonhárom éve — Szolnokra kerültem — kezdi — méghozzá a foci segítségével. Ne gondolja, hogy valami fényes állás várt itt a Vegyi- művéknél, pedig akkorioan még a középiskolai végzettség nagy dolog volt. Mint aktív sportoló ugyanúgy három műszakban dolgoztam, akár a többiek, és segédmunkásként. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégedett voltam. Az ember tizenkilenc évesen mást, többet vár, éh meg ráadásul tanulni szerettem volna, lel is vettek a Testnevelési Főiskolára. Apám ék vállalták volna az újabb ötéves taníttatást. de hát nyolcán voltunk testvérek; még ha volt is, aki addigra elkerült otthonról, akkor sem kívánhattam tőlük a támogatást.” Egy idősebb testvér mái- a vegyiművek dolgozója volt, nem jött tehát a kisebbik Kocsis idegenek közé. Majd' tizenöt évet dolgozott három műszakban, közben letöltötte katonaidejét, megnősült, szakmunkás-bizonyítványt szerzett. Felesége neveli három fiukat, és „úgy beosztja azt az egy fizetést, ahogy azt kevesen tudják”. A fiúk csaknem felnőttek, a legnagyobb már leérettségizett- a „kicsik”, az ikrek most kezdték a gimnáziumot. Jó gyerekek, bár szeretnek vitatkozni, és mint a fiatalok általában, úgy gondolják, mindenre tudják a megoldást. .-Eszembe jut sokszor — mondja apjuk —, hogy én is éppen ilyen voltam”. Érdekes, hogy vannak emberek, akik nehezen tudnak magukról beszélni. Ha megkérdezzük, ki ő tulajdonképpen, akkor a családról, a gyerekekről mesél elégedett mosollyal, vagy arról, milyen volt, mikor iskola után hazatérve édesanyja így szólt: ,-Kisfiam. édesapád kapál.” — És ez a kérés nélküli kérés félretétette a kamaszodó gyerekkel a játékot. Boldogan elmondja, milyen volt a géplakatos apja, aki, ha kellett, eljárt tuskót ásni, gépet javítani, akivel nagyobbacska korukba együtt jártak aratni, csépelni. Ha még tovább is faggatjuk, szívesen elmeséli, hogy milyen volt a kénsavüzemben a kollégákkal. kikkel dolgozott együtt- és hányán vannak még most is itt közülük. De magáról, a tényeken kívül, alig mond valamit. A másról szóló mondatok szövevénye azonban, mint egy finom vonásokból álló ceruzarajz, mégis őt mutatja meg. „Szóval egy idő után csoportvezető, majd művezető lettem” — foglalja össze egy mondatba azt a jó néhány évet. — „Ez bizony anyagilag nem annyira, de erkölcsileg nagy elismerést jelentett. Jó kollegák között könnyű a munka, és igaz ugyan- hogy most. mint vál- lati versenytitkár, nem dolgozom velük egy helyen, de ez nem elszakadás. Van itt egy íróasztalom, a munkaidőm legnagyobb részét azonban az üzemben töltöm, az emberek között. Ezt a munkát csak akkor lehet jól csinálni, ha tudom, hogy mit várnak, mit szeretnének a műhelyben az emberek. Amíg közöttük dolgoztam-, saját bőrömön is éreztem azt mi jó. mi rossz a munkaversenyben. Hogy egyetér- tünk-e vagy sem a dolgokkal, azt főleg egymás között beszéljük meg. Sokszor kérdeztem- hogy ha ez nem jó, mondják meg, hogy lenne jobb? Amikor versenytitkár lettem, akkor munkatársaimmal ezeket a hasznos javaslatokat igyekeztem csokorba fogni és alkalmazni.” Hogy ez mennyire sikerült, arról tanúskodik az az epizód, melynek kapcsán először hallottam a Kocsis nevet. Egy tanácskozáson,, ahol a vállalatok képviselői a szocialista brigádmozgalom helyzetéről beszéltek, egyszer csák felállt a TVM küldötte, és szokatlan módon nem a brigádok számával, a százalékokkal kezdte a mondókáját- hanem a következőképpen: „A döntő fordulat nálunk ’78-ban volt, amikor a vállalati verseny koordinálása Kocsis Miklós kezébe került.” A szokatlan kezdőmondat mosolyt csalt az arcokra, de ez elismerő fejbiccentésekbe váltott át az eredményeket hallva. És most halljuk erről a „Kocsis Miklós-féle verziót”. „Nem csináltunk semmi újat, csak azt- amit az üzemben dolgozók elvárnak. A köztük szerzett tapasztalatokat hasznosítom, de még nem sikerült úgy, ahogy szeretnénk. Igaz, beváltotta a hozzá fűzött reményt az elbírálás rendszerének módosítása: decentralizáltuk az értékelést, és az irányítást, hiszen négy ember harminc brigád munkáját nem képes reálisan értékelni. Az a fontos, hogy a forma mögött a tartalmat figyeljük, és ezt a tizennégy termelőüzemben jobban látják. A brigádmozgalomban a konkrét tevékenységen túl az önmagukhoz és a környezetükhöz való fejlődést is figyelni kell. Ügy féléves felmérő munka után alakítottuk ki a szükséges változásokat, miután megkérdeztük a dolgozóktól, mi az, amivel szerintük előbbre fejhetné vinni a dolgot. Csak akkor várható fejlődés* ha nem erőszakolunk olyasmit az emberekre, amit ők nem akarnak, aminél esetleg tudnak jobbat. Fél győzelem, ha látják, nemcsak meghallgattuk, hanem fel is használtuk mindazt, amit javasoltak.” Kocsis Miklós, akit az említett tanácskozáson munkatársa úgy jellemzett- mint aki ^mindenkivel szót ért”, azt mondja- emberekkel bánni nem könnyű. Az élet alkalmazkodás, a vezetőknek, közösségben dolgozóknak mindig a többiekre kell figyelni. Nem szereti a konfliktusokat, de néha még akkor is őszintének kell lenni, ha éppen haragot vált ki ezzel, hiszen „az igazság sokszor nyers, de akkor sem lehet az ember dolgaiban hamisság”. Két embernek sem lehet egy dolgot ugyanúgy elmondani, és meg kell érteni, hogy az otthoni problémákat ki kisebb, ki nagyobb mértékben mindenki behozza az üzembe is. De aki vezet, ezt nem éreztetheti. Akiről ez a kis történet szól, az az ember olyan szegény napszámos- és kubikoscsaládból származik, akinek a szülei rá voltak szorulva a téli időszakban az ínségmunkára — amit akkor a városgazda biztosított számukra —, nyáron pedig a nagygazdáknál voltak dézs- mások, aratók. Abban az időben ki volt téve a nincstelen proletár a földbirtokosok kénye-kedvének. Igaz, hogy édesapám az első világháború előtt és után egy darabig a Magyar Állam- vasútnál fűtő is volt. Rólam, az én családomról van szó. Nevem Máté Sándor. 1922. augusztus 20-án születtem Cegléden. 1923-ban kerültem Kisújszállásra, mert akkor lett kész a kis ház, amit édesapám épített. Akkor azt az új települést dühöngőnek nevezték. A város legszegényebb negyede volt az a rész. A hat elemi iskolát onnan jártam ki. Az iskola körülbelül 4 kilométerre volt a lakásunktól. Iskolai szünidőben minden nyáron libát őriztem, majd az iskola befejeztével, 12 éves koromban Egri Jánoshoz kanásznak szegődtem el egy évre. Majd 1935—36-ban Faragó Jánosnál voltam cseléd, akinek 100 hold földje volt. Juhásznak és kanásznak szegődtem el. Két év leteltével hazamentem, és azt mondtam a szüleimnek, hogy én nem leszek senki cselédje, lábakapcája. Elég volt a háromévi istállóban. jászolban való alvásból, inkább elmegvek valamilyen inasnak. így történt aztán, hogy 1934-ben inas lettem. Választási lehetőségem a kovács- és a cipészmesterség között volt. Mivel nem voltam olyan erős, cipészinas lettem Kisújszálláson, Nagy Kálmán cipészmesternél, ahol abban az időben 28 segéd és 6 inas dolgozott. Igyekeztem a választott szakmámat megtanulni, de a mesternek 50 hold földje és tanyája volt. Nyáron az inasok általában mezőgazdasági munkát végeztek. Aztán a környékbeli városokba is elvittek bennüket árusítani, íov az inasévek egy részét sok mindennel töltöttük, csak szakmatanulással nem. Mikor felszabadultam, a mesternek segédre nem volt szüksége, két hét múlva felmondott. A Kisújszálláson lévő kisiparosoknál dolgoztam, kinél mennyi időt. Végül felmentem Budapestre munkát keresni. Először a Pellei Cipőgyárban. majd Benes Vince vegyészeti gyárában kaptam munkát. Igaz, nem a szakmámban helyezkedtem el, de az nem számított: csak munka legyen és keressek. Abban az időben 5 pengő 6 fillér órabért adtak, és 10 órát kellett dolgozni naponta. Nem számított az idő, de a fizetésből kijöttem. Igen, a fizetés több volt. mint amit a szakmában kerestem volna. de a munka is nehezebb volt és egészségtelen. 1941- ben felrobbant a Gizella úti gyártelepünk: négyen égési sebeket szenvedtünk, közülük hárman meghaltak, én maradtam csak életben és én is harmadfokú égési sebekkel kerültem a Rókus kórházba. A gyár felrobbanása és leégése pont abban az időben történt, amikor Kőbányán már kész volt az új gyár. A robbanás után egy nappal már az új gyárban folyt tovább a munka. Ebben a gyárban dolgoztam 1943-ig, míg be nem vonultam katonának, a tényleges időt letölteni. Az újoncidő letelte után, ’43 októberében áthelyeztek az Ezredes utcába. ugyancsak Budára, az utánpótlás- szállítókhoz : lőszert, élelmet szállítottunk a frontra és onnan fát Budapestre. Büntetésből kerültem a frontra egy R—16-os adó-vevőállomással. Abban az időben a németek — ahogyan hírelték — tervszerű visszavonulásba mentek át, ezzel egyidő- ben a magyar hadsereg is a visszavonulás útját választotta. 1944 őszén, mikor Horthy bejelentette a kapitulációt. mi a magyar—román határon voltunk. Azt hittük, vége a háborúnak. Tudjuk: mire a magyar hadsereg döntött volna, hogy most szembeforduljon-e a németekkel, akkorra Magyarországon Szálasi átvette a hatalmat és mi folytattuk ... 1945 tavaszán, nagypénteken fogságba estem. Bizony elég hosszú idő telt el addig, amíg ismét bekopogtathattam a szüleim ajtaján. Míg távol voltam, megvitték a hírt a szüleimnek, hogy látták, mikor elestem Gyöngyös térségében. Édesanyám vallásos volt, elment a templomba, misét mondatott értem. Vagyis eltemettek, így csak amikor hazafelé jöttünk és az újságok ezt megírták, akkor tudták meg, hogy élek. Hazafelé a vasúton különböző ügynökök jöttek agitálni, hogy az ő pártjukba lépjünk be. Elég iskola volt azonban számomra addigi életem, a front, a hadifogság, hogy tudjam, hová tartozom. Hazajövetelemkor édesapám a kommunista párt kisjúj- szálláisi bizottságának tagja volt, az ő iránymutatását követtem. És mivel a hadseregben és a hadifogságban gépek mellett dolgoztam, megszerettem a technikát, tudtam, hogy a gépesítésé a jövő, traktoros lettem a kisújszállási mezőgazdasági gépállomáson. Egy Hoffer traktoron voltam segédvezető. A felelős vezetőb B. Nagy Lajos elvtárs volt, aki ugyancsak kubikoscsaládból származott, és maga is kubikos volt a felszabadulás előtt. A késő őszi időben sokat dolgoztunk, igyekeztünk, hogy a földhöz jutottaknak és a kis- parasztoknak fel legyen szántva a földjük. Nem jártunk este haza, éjjel is dolgoztunk: egyik fél éjszaka az egyikünk aludt a csutkakúpban, a másik fél éjszaka a másikunk. így teltek a napok, a hetek, akadályt nem ismerve csak egv cél volt előttünk: a földet fel kell szántani. A gépállomásnak ebben az időben 22 Hoffer traktorja volt. Egészen addig szántottunk, míg a-decemberi nagy hidegekben ki nem fagyott a földből az eke. Ezután bementünk a gépállomásra és hozzáfogtunk a téli javításhoz. Hármunkat — B. Nagy Lajost, Melnikov Pétert és engem — megbízott a gépállomás vezetője, hogy a magánkézben lévő traktorokat és cséplőgépeket a környékről szedjük össze és vigyük be a gépállomásra. Sokszor megtörtént, hogy karhatalmi segítséget kellett kérni a traktor vagy a cséplőgép elvontatásához. Ezeket a munkákat persze a városi vezetőséggel egyetértésben végeztük, összesen 12 traktort és ugyanannyi cséplőgépet szedtünk össze. Hazánk felszabadulásának évfordulóján, április 4-én pártunk és kormányunk az ország más területeiről 30 traktort küldött, így a gépállomás már 74 erőgéppel és 18 cséplőgéppel rendelkezett. Volt köztük K—32-es éppúgy, mint L—55-ös, mindenfajta gépet meg lehetett ott találni. Erre a géolétszám-növe- kedésre nagy szükség volt, mivel már 1949-ben alakulóban voltak a 3-as típusú termelőszövetkezetek és ez a mozgalom napról napra növekedett, fejlődött. A termelőszövetkezeti mozgalom kezdetét jelentették nálunk az 1949 tavaszán megalakult hármas típusú termelőszövetkezetek. Az Ady, a Petőfi és a Táncsics Termelőszövetkezet és több egyes, kettes típusú társulás. Abban az időben a termelőszövetkezetek tagsága legnagyobb részben az új földhöz jutottakból tevődött ösz- sze. A gépállomás dolgozóinak és a szövetkezeti tagok odaadó munkájának köszönhető hogy már 1949 őszén területileg és létszámban is fejlődtek a hármas típusú termelőszövetkezetek!. iHosz- szú időt töltöttünk el esténként az egyéni gazdáknál, és magyaráztuk nekik a termelőszövetkezetek előnyét, a jövő mezőgazdaságát. Nemcsak szóval agitáltunk, mindent elkövettünk annak érdekében; hoav a talajmun- "kat, a vetéseket idejében végezzük el a termelőszövetkezetbem hogy az egyéni Mazdáknak bizonyítani tudjunk. Majd 1949 tavaszán Tö- rökszentmiklóson hathetes traktorosiskolát végeztem és felelős vezető lettem. Azután már önállóan dolgoztam a Hoffer traktorral. Az 1949-es év utolsó két hónapja ugyanúgy telt el, mint az 1948. évé, éjjeli és nappali munkával. Egy héten egyszer jutottunk haza. éjjel viharlámpánál szántottunk, mert a Hofieren akkor még nem volt vi- 1 ági tás. Azokban az időkben a parasztság döntő része újonnan földhöz jutott volt. Nem volt munkaeszközük, amivel felszántsák és megműveljék a földjüket, de a kis- és középparasztok is szívesebben műveltették a földjüket a traktorosokkal, mint a lovukkal. 1950 telén én és két társam — Sándor Kálmán és Imre Károly — Kecskemétre mentünk iskolára, mert a Szovjetunióból hét lánctalpas Sztalinyec traktort kapott a kisújszállási gépállomás. A termelőszövetkezetekben dolgoztunk a két nagy géppel, a tagság megcsodálta a gépeket, mert egy 12 órás műszakban a két gép a 10 fejjel 50 hold földet szántott fel, 26—32 centiméter mélységben. Nagy szó volt ez akkoriban. Ahol a két gép rne-”ele:nt, rövid idő után fekete volt a föld. Következik: Vissza a traktorra Máté Sándor JFejszés Edit Ártér össze/ Fotó: n z5
