Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
1982 OKTOBER 2. Irodalom» művészet 9 Zelk Zoltán: Dal özlábú, csöppnyi szél [szalad, olykor megáll s liheg. Nem táncol már, aludni [kész a zöldszoknyás liget. Bezzeg, déltájt, mutatta [még nagy vaskos lábait, szájtátva nézték a szelek szerelmes táncait. Aludjon hát! Borulj reá te ég! s ti fellegek! Tudok is néki altatót, egy régi éneket. Egy régi-régi éneket. kurta kis dal csupán s bolondos is: egy szép [legény meghalt egy lány után . . . Három másik siratta őt három nap — három éj. Kalapja a parton maradt, vitte vad téli szél. .. Aludj, liget! A dal megül fáidnak ágbogán — egy kora-csillag bú elő az alkony hajlatán ... (1936) A költő kötetben még meg nem jelent verse. Dorkovics Ágnes: Dorkovics Ágnes: Őszutó 1. Őszutó II. szórt fényt verő nap, kis, pemyeszín darázs[sápadt fellegek. [napok a tőkén idő fürtösül darázs dünnyögve ked- ■ csempésznek lanyha [vesére bókol [meleget az szélbe sóhajt, s hal[kan felremeg. hektáros öszlörvényei rozsdás füvekre égett [csend [illatok görög csillogva, rezsegnek lomha, barna barna nesszel. járatott árnyékba gyűlnek im a lován kesernyés fűszagot [tárgyak, neszez s lohajt a szél, de a szénaéjjek, hűlő nap[palok. [lent és fecskeszárny ver, humuszba porló rendszecsöppnyi förgeteg. [rek gyöngy száll a távolság [szemére. kötődnek: ■ körül a táj már rég fáradt anyagok; [kiforrott, s túlért szemekkel lass kinyílt egekbe fordul [san föllebeg. [át a rét. Nemere István: Szénszállítás K ipislantott az öreg a téli szelektől szürkére mart ablakon. A reggel homályos volt, pedig a nyár teljében állt. Augusztus eleji köd ülte meg a domboldalt, halvánnyá szelídült kékségük. A kutya az ajtó előtt türelmetlenkedett; az öreg halottá könne kopogását. Megfogta a kilincset és sóhajtott. Megint elkezdődik egy nap, gondolta. Megetette az állatot, egy pillanatra végigsimított a hátán is. A ikutya farkát csóválva látott az evésnek. Az öregember felegyenesedet, 'elnézett a kert felé. Gyomlálni kéne a paradicsom körül. A 'tarackok elszaporodtak még a fialtál uborka levelei alatt is. A korán érő szilvából már a földre is hullik szóval, lenne mit csinálni. De még le ’sem rázta magáról a pokróc melegét — távoli zúgált hallott. Felemelt fejjel hallgatózott, mozdulatlan figyelő madárrá lett. Autó! Bizony, az. Ilyen mesz- sze a várostól? Akkor csak hozzá jöhetnék. Hangos, dübörgő motor. Teherautó.. . Porfelhőt lát előbb, ülepedve szürkére festi a korákat. A bokrok között köveket taposva-nyo- morítva gördül az autó. Befordul a kerítés mellett. A szilvafa alsó ágait megrántja, a lapított fűbe hullanak a gyümölcsök. — Ide! Ide! — kiabálja az öreg, a napon táncol, tárt karokkal mutatja, hová kanyarodjon a kocsi. A lejtős udvart támfalak szabdalják, csak a kövekből rakott gyalogösvényen lehet a házhoz jutni. A kocsi fékez, nyekkenve megáll. A csend hirtelen szakad le, aztán a sofőr ki.kászolódik, papírt vesz elő: — Aggyisten, öreg... A magáé lesz. a szén? — Az enyém ... Itt dobja le, -kérem. Hozom a pénzt. Az öreg siet fölfelé. A kőlépcsőkön meg-megcsúszik a papucsa, lihegve kapja el az ajtófélfát. A pénzt már hetekkel előbb fehér papírba csomagolta, és a fiókba rejtette. Miközben reszikető kezekkel kiveszi, hallja: az autóról a földre dobban a szén. A sofőr megszámolja a pénzt. Az utolsó százasból vissza kéne adnia, egy szempillantásnyi ideig ujjai között tartja a piros papírt, mérlegelve, aztán a többivel együtt zsebébe teszi. Az öreg nem mer szólni. A sofőr mereven maga elé néz, az autó eldübörög, porfelhőt ver, zörög le a domboldalon. A csönd félve lopakodik vissza, rebbenés- re készen. De leülepedik a por, a verebek ás megszállják a fáikat. A szén a napégette sárgás fűben feküdt, fekete, darabos, domb. Az öreg már nem gondolt a paradicsomra, ami körül gyomlálni kellene. Ma még hadd hulljon a korán érő szilva is . .. Előkereste a vödröket, a lapátot. Kitámasztotta a pince ajtaját. A régen festett barna deszkáról elrebbentek a legyek. A nyirkos kőlépcsőre régi évek szénpora tapadt. A hűvös levegő jólesően ugrott az öreg hátára, mikor megfordult. Az első három fordulóval nem volt semmi baj. Kimérten lépdelt a fokokon, odafenn pedig egyetlen iz'amodással a pinceajtónál termett. Leöntötte a szenet, és máris ment vissza. De később érezte: remegnek a térdei. Lassabban ment. A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket tele egészen. Aztán a kert közepe táján pihenőállomást iktatott be. Itt letette a terhet, kiegyenesedet, mélyeket lélegzett. Még nem fájt a dereka, de a fájdalom már halványan jelentkezett, testébe készülődött. Lassította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A lapát hersegve szaladt az érdes darabok közé, a vödrök fölött finom por lebegett. A ku: tya messziről nézte, nem jött közelebb. Neki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. Egyharmadát felvitte az öreg, aztán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zihált, sokáig. Közben a nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asszonyok mentek, ide,hallatszott nevetésük. Lehet, hogy ilátták is az öeget — bár akkor köszöntek volna, kiáltva. Öt mindenki ismeri errefelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Ügy igazán szólva teljesen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abbahagyhassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Lassan elrágott egy darab kenyeret, rápillantott a faliképre, hangosan is szólt neki: — Látod, asszony? Most meg cipelhetem a szenet. Pedig az már ■nem nekem való munka ... A kép hallgatott. Az asszony tizenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájában az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is odasündörgött, azt hitte, megint esznek valamit. Felhő jött, könyörtelen-forró lett az ég. a föld. Az öreg ledobta ingét. Ősz szőrszálak meredeztek a mellión. Megint felment néhányszor, a lenti kupac felére törpült. A térdei remegtek, egyre tovább pihent! a pinceajtónál. Jólesett a hűvös árnyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint azok a régi nyarak ... * ■» . Mikor megkondult a harang, örült. Igaz, ide alig hallatszott el, de ő azért hallotta. Messze a város, de sebaj. Hetente egyszer megy csak be. Kenyérért, gyufáért, ezért-azért. Néha a borbélyt is megtiszteli látogatásával, élő újság az a műhely, egy hajnyírás árán megtudható, mi történt a környéken az utolsó fél évben. A diófa alá telepedett. A, nagy kék-fehér tányérban kolbászdarab, vászonban kenyér. Majszolva nézett le az útra. Furcsa: innen nézve nem is olyan meredek a kert, tisztán látni a szénkupacot is. De amikor két vödörrel iramodna felfelé; hát még a föld is visszalök- dösi a lábait az emelkedőn ... Evés után a dombot nézte. Ha hirtelen eső kerekedne, abbahagyhatná a hordást! De a szén is megázna, az pedig nem lenne jó. Bár a fia legutóbb Kihagyott egy nagy nylondarabot, fóliát akart csinálni, nie abbahagyta. Azzal le lehetne takarni a kupacot, négy szép követ. a sarkokra, akkurátusán. Nem történne semmi baja a szénnek. Elálmosodott. A pádhoz ballagott. Még látta, hogy a kutya is odatelepedett a közelébe. Aztán madárrá lett, rikoltva vágódott a magasba, zöld hegyek fölé. Álmodott. Néha felhorkant a csöndben; a kutya ilyenkor fejét emelte, majd orra ismét mellső lábai közé csusszant. Az öreg arra ébredt, hogy egy dongó köröz a pad körül. Fekete- acélkék bogár volt. bátor és tiszteletlen; alig tudta elhessegetni. Nagyot ásított, szemét dörgölte. A szén vár, jutott eszébe, a fenébe is, nem hagyhatom odalenn. A háta is megroppant, mikor felemelte a két vödröt. Combjában ólmot érzett, inak sajduliak, és sűrűbben kellett a levegőt kapkodni. Hosszú szünetet tartott. Nagy .néha letépett egy szilvát, kiszívta a levét, és hordta tovább a vödröket, most már elöntötte a makacs akarat, „megmutatom én, a fenébe is, mi ez nekem, ez a pár mázsa . ..” De árgus szemmel figyelte a kupacot, fogy-e már. Délutánba hajlott a nap, mikor végre látta: még négy forduló. Még három.. Megvidámodott volna, dé alig maradt ereje. A végén összeszedte a fűben szélszóródott darabokat is, de alig tudott kiegyenesedni. Lassan ballagott fel a lapáttal. n pince előtt letette a vödröket. A nap nyugaton állt, vörösleni kezdett a dofnb fölött. A ház falán a repkény alig mozdult, aprócska szellő lopakodott fel a kerten át. Az öreg beszívta az illatot, aztán tétova kézzel csukta be a pincetajtót. Nagyot sóhajtott. A kutya megbillentette a farkát. — Hát itt a szén — mondta neki az öreg. — Meglátod, meleg lesz a télen. Te is a kályha előtt heversz majd, pajtás. Sokáig ült azitán a pádon, nézte a kertet. Itt a szén — gondolta megint — egész télre elég lesz. Ki" tart tavaszig. Csak én kitartsak addig — tette hozzá, ék behunyta a szemét. dinak nem beszélt a pénzről. Ingerült lesz, egégz este kedvtele- nül mászkál a lakásban, nem mondja ki, de a levegőben van:”* az ember melózik, hajt, aztán mégis mindig kevés a pénz. Ö melózik, Anna nem. Anna itthon van a gyerekekkel, kivette a három évet. Annak idején megbeszéltek mindent, most mégis olyanformáin vannak, mintha egyedül Bandi tartaná el a családot. Mi az a gyermek- gondozási segély? Még rezsire sem futja belőle. Néha, keserű hangulatában elhatározza Anna, hogy megszakítja a három évet, visszamegy a gyárba. Aztán ránéz a gyerekekre, elbizonytalankodik. Olyan jól megvannak itthon, együtt! Meg aztán a kisebbik még nem szokott bilire, lehet, hogy kioktatnák a bölcsődében, azt mondanák, ekkora gyerekről már igazán levehetné a pelenkát! Nem egyszer összeszámolta már: akkor sem jönnének ki jobban a pénzből, ha dolgozna, így minden nap megfőz — a tésztát is maga gyúrja, mert úgy olcsóbb |— és van ideje a gyerekekkel foglalkozni. Ha visszamegy a gépek mellé, ugyaneny- nyi türelme maradna hozzájuk? Három műszakot nem tud vállalni, egy műszakban pedig nem fizétnek jól. A tévészerelő délelőtt csengetett be, tíz óra felé. Garanciális ugyan a készülék, de lesül a képéről a bőr, ha még egy húszast sem tud odaadni neki. Olyannak képzelte a Gelkát, mint valami emberszabású méhkast, ahonnan kirajzanak a szerelők, majd összegyűlnek megint, megbeszélik egymás között, hol nem kaptak borravalót. Mert ez ritkább, fejben lehet tartani. Talán össze is beszélnek, aztán az ilyen helyre nem szívesen mennek iki legközelebb. Csak amikor már elkerülhetetlen, jó három hé,t múlva. A fiú kiterített egy műanyag dossziét a dohányzóasztalon, valami papírokat töltött kii, a készülék meg hátával a szobának fordítva állt, nyitott belsejében a sok pici, színes végű henger, csövek, drótocsikák. — Vissza kell mennem, sajnos. Ilyen csövet nem hoztam magammal — mondta a fiú, és a régi csövet belecsavarta egy kis cédulába, betette a táskájába. — Tíz perc múlva megint itt vagyok. Nem bánta volmg, ha akár holnap jön vissza, addigra már csak megjön az az átkozott pénz! Megint odakönyökölt az ablakba, mint előző napon, arra gondolt, mi volna, ha valamelyik szomszédhoz csengetne be „Csak százasom van', mondaná, „segítsen már ki egy húszassal! Fent van nálunk a tévészerelő”. Soha nem kért kölcsön senkitől a házban. Ez is csak olyan időtöltés volt, végiggondolni ki nem használható lehetőségeket. Jól néz ki. ha a postás ma §em hozza a hatszázötven forintot! Akkor délután telefonál az apjának, más megoldás, nincs: három forintból nem lehet ebédet főzni. Bandinak nem is szól róla, mert akkor elkezdené: — Hát mit vettél, hogy így elfogyott a pénz? Tizenegyedikén ezerötöt hoztam. A rezsi ezenkettő, a házmesterpénzzel együtt. A kiszámított kosztpénzen túli még egy könyvet vett, egy modern francia író új kötetét. Bandinak zoknit, magának egy leszállított árú papucsot otthonra. A kislányoktól nem tud megtagadni semmit. Háromkerekű kerékpárokat, pöttyös labdát, fodros ruhácskákat. Ha a többi gyereknek van, miért éppen őnekik ne legyen? Hogy évek óta itthon van, több ideje jut a gondolkodásra. Jóformán senkivel nem beszélget egész nap. A szomszédok dolgoznak, aki itthon marad, azzal nemigen barátkozik. Mindenféle jár az eszében, mostanában figyelmesebben olvassa az újságot is. A tévében odafigyel a műsorokra, olyan is érdekli, amit azelőtt nem nézett meg. Vannak dolgok, amik nem férnek a fejébe. Arról van szó, hogy a munkásosztály a vezető osztály, oroszlánrészt vállal a szocializmus építésében. Nahát, ők mindketten munkások Bandival, becsületesen dolgoznak, mégis ... nem az ő, és nem a többi munkás nyaralói szaporodnak a Balaton partján meg az ország szebb részein. Jó, ha valami deszkabódét összehoznak valahol, gyakran azt is lebontatják velüik, mert esztétikai szempontból rontja a környezetet. Luxusszállodák épülnek, melyeket ők Bandival csak kívülről csodálhatnak meg, kész leégés volna egyszer ilyen helyen vacsorázni. A kocsik szaporodnak a ház előtt — nem Trabantok — a kirakatban kétezer forinttól a .szebb női ruhák, de kinek? Ezen a pénzteilen, rosszkedvű napon szimbólummá emelkedett a szemében a fiatal tévészerelő, aki előtt megszégyenül, ha nem tud borravalót adni, aki előtt — úgy hiszi — kisebbnek láitszik majd, mint a többiek, akik — mert most ez a szokás — mind borravalót adnának hasonló helyzetben. Az eléggé általános magamuto- gatási láz esendő kis áldozataként úgy képzeli, hogy Bandi meg az ő becsülete ilyesmin áll vagy bukik, és nem a munkapad vagy a gépek előtt születik napról napra, újra. A kék Trabant megállt a ilép- csőház előtt. A mintás Inges fiú fáradtan kiszállt, emelte a szerszámos táskát, meghozta a csövet. Anna rosszkedvűen sóhajtott. Már előre megalázottnak érezte magát. Nem kötelező az a borravaló, mégis, ha volna itthon pénze, és akkor nem ad, az is egészen más. A fiú visszacsavarozta a készülék hátlapját, a képernyőn szabályosra állított monitor rezgett, beatzene lüktetett a szobában. A csengetésre szinte riadtan sietett ajtót nyitni a fiatalasz- szony. — Kézit csókolom .. . egy alá- , írást kérek! — lihegte kimelegedve a postás. Rokonszenves, barátságos arcú ember, egyenként beleszámolta Anna tenyerébe a pénzt. Egészen új, még be sem hajtogatott százasok, lerakta a konyhaszekrény lapjára, két tízest meg az agyonmosott, virágos otthonka zsebébe gyűrt. Megváltozott emberként ment visz- eza a szobába, .aláírta a nevét mindkét helyen, ahol a fiú ujja végigszántotta a papírt, és mintha rossz álomból1 ébredt volna fel az imént, lassan eloszlott valami szorítás a melle, tájáról. Amikor a szerelő felkapta a táskát, és sietve kifelé indult, a kezébe nyomta a tízeseket. ■— Viszontlátásra... — mondta kicsit szégyenlősen, kicsit méltósággal. és ebben a kurta pillanatban senki .nem mondta volna róla, hogy nincs villája a Balatonon. kétezer forintos ruhája a szekrényben... S ez volt, hogyne értenétek, számára a legfontosabb ebben a pillanatban. Összeállította: Rékasy Ildikó Oldalpárunkat Gádor Emil festőművész alkotásaival illusztráltuk.
