Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1

8

Irodalom» művészet

1982. SZEPTEMBER 11.

(Száz én nuupjur nonfUáihéi

Zsolt Béla (1895—1949). Költő, író és ('ublicista, jelentős alakja a Nyugat második nemzedékének.

Pályáját vidéki újságíróként kezdte, majd 1921-től fővárosi lapok munkatársa lett, 1929-től A Toll című radikális polgári hetilap főszerkesztője. Nagy föl- készültségű publicista, aki népszerűségét elsősorban a Horthy- rendszer népellenes, antiszemita intézkedéseit támadó cikkeivel vívta ki, kihíva maga ellen a hatalom gyűlöletét.

1942-ben munkaszolgálatra viszik Ukrajnába. Visszatérése után internálják. 1944-ben Németországba hurcolják. Sikerült Svájcba jutnia, s 1945-ben súlyos betegen hazatér. Haláláig aktívan részt vesz a politikai életben, a Magyar Radikális Párt hetilapját szerkeszti, 1947-ben országgyűlési képviselő.

Szépirodalmi munkásságát még diákkorában kezdi, előbb verseskötetei jelennek meg, majd regények, elbeszéléskötetek, cikk- gyűjtemények, színművek is. Regényei, novellái legnagyobbrészt annak a zsidó polgárságnak képmutatását, anyagi és erkölcsi züllését ábrázolják, amelyből származott. Irónia, pontos megfigyelés, találó gúny jellemzi írásait.

mítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben .. .nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy... És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyetlen tud lenni, ha ilyesmiről van szó. Amikor három hónapja megtudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba — azt hazudta, hogy egy asszony barátnőZsolt Béla

Dienes Eszter:

Nélküle

ki semmi-partokon kószált

ki simuló, ribanc utakat hágott laposra

és mást motozott a fülledt kazlak

tövén örömre, haszonra,

és a sarkon is másokat lesett;

ki addig járt a szalmakontyos nyárban,

míg rögeszméje lett a szerelem,

de kicsókolták szívét

és elhagyták, mert elhagyott

arcán kigyűlt az átok, jajgatott

s úgy járt a télben — kiskabátban;

hogy bokrok rejtették, fák vigyázták,

lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,

köptek is nagyot, majd csókját vették

a képesítés nélküli angyalok,

jóllakott szeretők,

de most

ideér Hozzánk,

kik göröngyöt-izzadó barázdán lépünk,

simuló, ribanc utakon lépünk,

hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,

s míg semmi-partokon kószálunk, csak ölelnek,

nem szeretnek műnket és lecsókolják szívünk fölül az inget.

hogy meztelen maradjunk, és elhagynak, elhagyunk,

arcunkon kigyűl az átok, jajgatunk

s járunk a hóban — Nélküle;

hol bokrok rejtenek — fák vigyáznak,

lógunk az ég alatt, s ha azt mondják: szép alak!

köpnek is mellé jó nagyot.

és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott...

pedig

közeledik

akinek megbocsátunk.

Ferencz Győző:

Nyílt vízen

Ó vár még rám úgy negyven boldog év. Fogok így délután az ablakon kinézni, mikor „sötétszürkül”, és ,,megül e földöntúli nyugalom”.

S ha véletlenül ott, ahol lakom, nem lenne ablak: csak lesz hova nézni, — ha ezt a negyven évet nem vakon kell eltöltenem; s lesz hol lakni! És mi rosszabb érhet: a negyven év felényi, vagy még annyi se lesz. Csak izmainkat tartsuk frissen. Más, ha az ember érzi, hogy van; testileg. Egyéb mi sem izgat. Nem adtam föl, hogy tengerész leszek, a nyílt vízen nem „kérdések” ezek.

Először csak az anyja vette észre, lehetetlen volt észre nem venni. A lány ezüstretikült hozott haza, tüntetve ledobta az ebédlőasztal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal átlrímzett posztórózsa közé, mintha minél hamarább túl akart volna esni a dolgon; vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagyaráz, vagy pedig hallgatólagosan tudomásul veszik. Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte; már mozgott a szája, aztán mégsem szólt; továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kérdezett tőle valami közönyöset. Mikor visszafordult, a lány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Harmadnap új cipőben jött háza, ötödik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szabadul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kérdezett semmit; igaz, hogy egyébként is alig beszéltek az utolsó napokban. Az asszony csak abban reménykedett, hogy a férje nem veszi észre. Fogalma sincs a női ruháról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember; decemberben szélnek eresztik a hivatal felét. A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatalnak semmi kötelezettsége a huszonnyolc éve gürcölő segédkönyvelővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak, éhhalált, szegényházat, utcasarki koldulást vizionálnak, s az asszony duplán b )1- dogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardróbja napról napra miként gazdagodik — de voltaképpen még mindig nem hisz semmiféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbelép, mielőtt nem késő, de ha sor került rá. nem tudja elkezdeni — fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: ' minden megtörtént, fojtsák meg, ha jólesik!

Végül igyekszik elhitetni magával, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal száMartsa István: Európa elrablása

Világ vége

je is velük megy —, majd összetörte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a végén szinte örül, hogy az anyja elfogadható magyarázatot rág a szájába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenye- getően azt mondja még, hogy holnap majd érdeklődik a lány irodájában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább rázza a hideglelés; mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mellett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhessen, esetleg valami más után nézhessen .. . De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors.

Végül megkapaszkodik a felte- . vésben, hogy huszonnyolc évi tisztességét, szorgalmát, a cég iránt tanúsított hűségét mégsem ereszthetik csak úgy szélnek.

Elsején kidobják.

• * *

Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállattól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha reménytelenül hazajött, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor hangosan dirigált és kritizált. Felületesen,, inkább hatalmi örömének élvezéséből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de legalább közönyös komolysággal végighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalban túldolgoztatják: vállvonogatva sóhajt. Februárban nem tudják kifizetni a házbért; a háziúr naponként tízszer felüzen, az asszony kétségbeesetten szaladgál évek óta elkallódott rokonaihoz; nincs, senkinek nincs! ötödikén délben a lány meghozza a házbért; az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, rohan a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnalfelé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett — gondolja az öreg, de nem mer kérdezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál inkább teljesíti kötelességét a családja iránt. Február végén, egy este. középkorú, elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner Bertalan, a textiles Küsztner fia. A sportkocsi a

Marisa István: Favágó

kapu alatt az övé. Ha nem haragszik meg érte, feljött, hogy bemutatkozzék; az irodából ismeri Lilit, cége összeköttetésben van velük. Néhányszor hazahozta a kocsiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is ... Ó, kérem, nagyon kedves — mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Aztán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öregasszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szobából.

Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány alszik; vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küszt- nerrel, ha tizenegy óra tájban, elmenőben keresztülmegy az ebédlőn, ahol a nagy asztal körül csüggedten ülnek ketten a mamával.

—■' Mondd, mama, miből élünk mink?

Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni;

— Hát, elsősorban, a Lili hoz haza százhúszat, és a különórák ... És aztán spórolunk, öregem... minden krajcárra vigyáz az ember.

Az öreg el akarja hinni a magyarázatot, mert különben ... mert mit kellene tennie, ha nem hinné el?

így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyakran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan későn, hogy nem győzik kivárni. Különben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszobakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik magukat.

Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhirdetések és állásközvetítő irodák . kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán, kel, hatkor, összeszedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón; hátha éppen ma? Lábújjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint Rajnaiig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyesz- lett überciher után. Hirtelen megrettenve kiált fel;

— Ki jár itt?

— Ne tessék megijedni, én vagyok, a Küsztner! — hangzik a zavart felelet.

Most... most, mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányától — ezt tudomásul kell ‘ vennie, hacsak ... hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább valószínű, amivel megelégedhet, anélkül hogy most mindjárt el ne kelljen kapnia a torkát.

Szédülten várja, mit fog mondani a fiú.

— Ilyen korán? kérdi tompán.

— Igen... — hebegte Küsztner. — Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin ... Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit. . .

— De a hivatal? — kérdi fürkészve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az első kifogással leszereljék.

— Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé... Na, hiszen ez hihető . .. Lehetséges. Nahát, akkor Isten velük,( jó mulatóst.

De ha a szivacskereskedő felvenné könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret... akkor ... jönne az utolsó ítélet...

Pirk János: Napkelte

Anton Tammsaare

A holló és a fiai

Történt egyszer, hogy az öreg emberek összegyűltek, s kezdték egymásnak panaszolni fiaik hibáit.

— Engedetlenek és önfejűek, — sopánkodott az egyik.

— Nem szeretnek engem, — sóhajtotta a másik.

— Hálátlanok, — sajnálkozott a harmadik.

— Lenéznek — kesergett a negyedik.

Mindenfelől egyre újabb és újabb panaszok hangzottak. Egyetlen szó dicséret sem!

— De hiszen mi nemzettük őket! — mondták az apák.

— Mi hoztuk a világra őket, — sírtak az anyák.

Végül megszólalt egy az öregek közül, azt mondta;

— Höllóanyónak két fia volt. Hevertek a terebélyes fa tar ághegyére épített fészekben. A magas fa széles folyó mellett állt, melynek partján sűrű, évszázados fenyves húzódott.

Amikor tavasszal ragyogó hullámokkal megáradt a folyó, a hol- lófiak kérték az anyjukat:

— Vígy át minket a folyón az erdőbe, unatkozunk itt, a magányos fa kopár csúcsán!

Az anya örvendezett, hogy fiai már tudnak kívánni valamit, és büszke volt, hogy teljesítheti óhajtásukat.

Kivette az egyik hollófiat a fészekből, s elrepült vele a folyó fölött az erdő felé.

— Mit ígérsz nekem azért, hogy így viszlek? — kérdezte az anya a fiát. amint a fcflyó közepe felé haladtak.

— Szeretni foglak, amíg csak élsz, gondoskodom rólad, amikor megöregszel. Esküszöm, hogy a legfinomabb hulladékokat hozom neked, és összehordom mind a csillogó tárgyakat, amiket csak találok, homályosodó szemeid örömére, és semmiben sem lesz hiányod, — felelte a fia.

— Ám az anya, amint meghallgáttá ezeket a szavakat, elengedte a fiát, a folyóban ejtette, s az elmerült. Az áramlat a tenger felé vitte a tetemét, magányos fekete foltként a szikrázó habokon.

Az öreg holló még repült egy kicsit az úszó test fölött, utolsó pillantást vetett rá, majd kitátotta csőrét, és panaszosan károgott.

Amikor visszatért a fészekbe, a másik fia azt kérdezte:

— Mama, miért kiáltottál?

— A testvéredet szólítottam, hogy ne unatkozzék, — felelte az anya.

Fogta a másik fiát, és elrepült az erdő felé.

— Mit ígérsz nekem azért, hogy átviszlek? — kérdezte hollóanyó.

— Mit ígérek neked?— kérdezte a fia válaszul. — Neked — egyáltalán semmit. Ám egyszer nekem is lesznek fiaim, és nekik mindazt megteszem, amit te most nekem.

És ezt a fiát a hollóanyó átvitte a széles folyón, fölnevelte erősnek, szépnek, okította, hogy ügyes, értelmes legyen.

Tudnia kellett egeret fogni, édes szaga után megtalálni az elhullott állatot tíz versztányi távolról is.

Meg kellett tanulnia az óvatosságot, hogy mindig magasan repülr jön, a fészket a fa kopasz csúcsára rakja, hogy a pásztorgyerek ne férhessen hozzá, bár szurokkal kenje be kezét-lábát.

Meg kellett tanulnia megvetni az elbizakodott, csirregő, farkukat billegető szarkákat, a varjak értelmetlen károgását, és teljes csendben tenni mindent, mint a karvaly és a sas.

Az öreg elhallgatott.

— Neked bizonyára nincsenek fiaid, különösen nem beszélnél így, — kiáltották egyszerre valamennyien.

— Nem, — felelte szomorúan az öreg, — tizenkét fiam volt, de mind meghalt.

Fordította: Pethő Eszter