Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
1982. SZEPTEMBER 11. Irodalom» művészet 9 lluh István: Amikor Amikor megölellek Szél surran át a réten A csillagok útra kelnek A kék-arcú égen Amikor átkarollak Piros csillag-rügy pattan Amikor megcsókollak Vagyok már halhatatlan Berták László: Sírvers, 1980 Jöttek-mentek idegenek utolsó szalmaszálon is. Megálltak csöppet, nagy sisak- kupoláján fölkelt a hold. fjük Azt hittük, együtt még lehet, kapaszkodtunk a víz alatt. Csizmájuk talpa eltakarta, de itt is, ott is buborék. Kondul a világ, mint a kút. * Fölszóltunk rájuk: emberek! Cingár szavunk a partot verte, ők meg fújták as magukét. Arcuk volt és üres kezük, aztán végképp elmerült. Ők feküsznek köpenyben alul, fölöttünk törött szalmaszál. Szenti Ernő: Utólag visszanézve utólag visszanézve megértem izgágai miértjeimet elhiszem képzeletemnek álmaim feje fölött biztos födél a valóságos Meliorisz Béla: Idegenben Leverjük széttaposott cipőnkről a sarat kezünket vigyázva tesszük a rossz kilincsre s már csupán a gazda emberségében bízhatunk Hosszú lesz az éjszaka de falnak vetett háttal meghúzódnánk mi a vaskályha mellett is dobnánk a tűzre időnként az odakészített fából Pákolitz István: Kívül-felül Tömegnek nézlek Tömeggé rukkoltatsz elő Tömegként kezel bennünket Tömegesítünk mindenkit Tömegekre hivatkoztok Tömegeket vezényelnek Én Te 0 Mi Ti Ok: külön-külön ki-ki Tömegen kívül-felülinek képzeli magát ézze csak, Barbinek! — szólt gondterhelt arccal a postafőnöik. — a hajnali vonattal jött. . . A levélhordó átvette a szabvány alakú, felbélyegzett, lepecsételt fehér borítékot; forgatta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a küldeményt. Ősz volt megint. A levélhordót még mindig nyugtalanná tette az októberi esők szaga, noha ötvennégy éves korára úgy érezte, tovább ilát az orránál, és nem érheti meglepetés. — Mert, kérem — magyarázta a tejesasszonynak, miközben öreg kerékpárját nakitáimasztotta a tej- csarnok falóinak —, mi más ez, ha nem szemfényvesztés? Jön az ősz, letarol mindent, hogy az ember azt hihetne, tavaszra megváltozik a világ . .. Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehulltak, de még a gyom is ugyanott üti fel a fejét... Csak a nyikha- jokat és a . kutyákat bolondítja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirtelenjében nem tudta, kutyának vagy nyikhajnak tartsa magát. — Én — mondta — néha magam is ... — No, persze — mosolyodott el a levélhordó, és átadta a borítékot —, ez is bele van szerkesztve kérem... A tejesasszony zavartan forgatta kezében a fehér borítékot. , — Ez — mondta — nem nekem szól... — Biztos? — A levólhordó rés- nyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr... A postásnak egyáltalán nem volt jó a kedve. Tempósan kerekezett tovább a felszabdalt földúton a gát felé, fáradhatatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját állták errefelé. A postafőnök nemrég egy kényelmesebben bejárható, kisebb körzetibe akarta beosztani, de ő elhárította az ajánlatot. Nem kedvelte ' a gyorsan kiépült belváros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lármát és a füstöt; szívesebben maradt a régi helyén. Itt lehetetlen volt elbújni előle, minden hivatalos értesítést, tértivevényt, bírságot, határozatot célba juttatott. Büszke volit rá, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen küldemény sem sikkadt el a keze között, és soha nem kellett felírnia a borítók aljára, hogy kézbesíthe- tetlen, csakis haláleset következményeként. — Mert, kérem — magyarázta a csaposnak, miközben féloldalas pillantást vetett a dologtalan nyik.hajo.kra, akik minden délelőtt lei'tták magukat a flipper- gépnél —, csak egy módon kerülhet ki az ember az ellenőrzés alól... A flippergépnél rosszindulatúan feliröhögtek a sörözök. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás —, még a halottak is be vannak kalkulálva. — Mi az isten? — A csapos beletörölite a kezét a köpenyébe. — Nekem?! — De aztán visszaadta a levelet. — Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr... A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek felnevettek. A postás nem ismerte őket névszerinti nem tudja, hol laknak, mit csinálnak, miből telik nekik sörre minden délelőtt. ds a rendszer meglétét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!” — mondta a temetőőr egy alkalommal, miután végighallgatt- ita a postás magyarázatát. „Hát persze hogy nem énti! — moso- lyodott el a levélhordó. — Ez is hozzátartozik”. — Ez valami vicc? — kérdezte kis idő múlva a csősz. A levélhordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sírkert felé mutatott: — Azt hittem... Horváth Péter: A feladat — Mag.uk — mondta —, maguk. .. — Mi nem levélre várunk, tata! — mondta, amelyik nekiment. — Hanem? — Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a sörébe. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elkerülte a kocsmáit, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szívesen felhajtott egy-egy kupica lélekmele- gítőt, s elbeszélgetett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kalkulálva. Őszinte híve volt a rendszereknek. Nem próbált megszökni soha. Talán azért is hívatta ma reggel éppen őt • a postafőnök. A levólhordónak jólesett a bizalom. Lám, a postafő- nök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se elkeseredett, zúghatott körötte bármilyen forgószél — legfeljebb felhajtotta a gallérját, szőkébbre csippentette naprágja szárát a ruhaszárító csipeszekkel, és kerekezett tovább. Postásra szükség lesz minden időben, az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megtalálják előbb-utóbb A temetőőr viskója mellett lassított lendülettel szállt ile a kerékpár nyeregből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresztek láttán fel- rémletit előtte a táskájában lapuló fehér boríték, amely csupán egyetlen apróságban tért el a többitöl — nem volt rajta semminemű címzés. Ez még nem hozta volna különösebben zavarba, hiszen nem egy címezetlen levelűt kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait elolvasnia, hogy tudja —, na. ezt a Kiskalmár küldte a Kovalikék lányának, emez megint az Erdőhivatalból jött, úgyhogy csak a Baroné lehat. . . De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt feltüntetve, és még a bélyegző nyomatának betűit sem sikerült kiolvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemetni, őrizni azonban mégiscsak kellett. A postás szerint ez a tény — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire... — A temetőőr visszaadta a levelet. — Próbálkozzék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, akárcsak ő maga. az ilyen nem tréfálkozik, s főként ngm evvel a dologgal. Talán probata akar tenni, tűnődött. Kíváncsi, hogy bírom-e még magam. Hiszen a jó postást nem akármilyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára.’ A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek. olyan is akadt, amelyik elemeit egy-egy küldeményt, azért kellett elküldeni. Elég, hacsak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kerekei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsilipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszély-híd felé, amerről ázott erdő szagát hozta a szél. Hirtelen elfordította a kormányt leereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felbontaná a küldeményt ... Nem, erről szó sem lehet. A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Eny- nyivel tartozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sikkadhatnak el. Biciklijét tolva lépkedett a nedves avarban a Kiserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tüdejét az eső illatával, és visszatartotta a lélegzetét. A fák között elveszett a szél. cSak az eső mormo- lását lehetett hallani. Jó volna évekig állni így. visszatartott lélegzettel. behunyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen napig legalább. Elszédült. Muszáj volt ismét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avarra, és kinyitotta a táskáját. — Képtelenség — morogta. — Nézzük csak . . . Osztolykán Béla: Darvak az égen Darvak az égen mennek az éjben néma csapat sose szól Merre vonulnak gyászba borulnak szárnyukat ejtve földre lehullnak őszi időben hallgat a táj Senki se tudja elmegy a hajnal senki Se tudja nem jön a nappal Szárnyukat ejtve földre lehullnak néma csapat sose szól■ De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyénvaló, értelmes része a rendnek. De hogy senki s.enkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen ... Valakinek csak fel kellett adnia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek szólhat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte —, hacsak nem... Le kellett ülnie. A rend legkisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a sörissza nyikhajoknak van igazuk, és egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehet véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédítik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsingatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De honnét tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól. hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottam a levelet. Aki viszont felbont egy küldeményt. az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. Ült az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött fekétellő eget. Nem érezte legyőzöttnek magát. Visszagondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a temetőőr hirtelen elszürkült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel visszaadta a borítékot. Hanyatt dőlt az avaron, és felnevetett. Baron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös modorában utasította vissza a küldeményt. ..Nem — mondta —, még nem időszerű”. Igaza volt. Egy ilyen üzenetet, amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érdemelnek. n smét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. _ A felkavart levelek végigkarcolták az arcát, elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szükségünk, elvtársak — mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adózzunk emlékének. Megérdemli. A postásod komoran állták kg- rül a halmot. .— Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. Összeállította: Rékasy Ildikó Gál Tamás: Megrázkódtatás
