Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
8 Irodalom* művészet 1982. SZEPTEMBER 25. Karikás Frigyes (1895—1938). A kommunista eszmeiségü magyar elbeszélőirodalom egyik megteremtője. Sokgyermekes falusi családból származott, apja vándor- festő, ö maga előbb Aradon, majd Budapesten lakatos. 1914 decemberében orosz hadifogságba esett. Sikeres szökése után Moszkvában húzódott meg. kapcsolatba került kom- minusta csoportokkal, és 1917- ben fegyverrel vett részt a moszkvai felkelésben. 1918-ban hazatért, részt vett a 'ommunista párt szervezésében. 1919 februárjában a kommunista vezetőkkel öt is letartóztatták. börtönéből a Tanács- köztársaság kikiáltásakor szabadult. A Vörös Hadsereg 39- es dandárjának politikai biztosa volt. az átélt harcoknak és a harcok résztvevőinek később elbeszéléseiben állított, emléket. A forradalom bukása után Pozsonyba. Becsbe. onnan Moszkvába emigrált. 1931-ben Magyarországra küldték pártmunkára. 1932-ben letartóztatták. A börtön aláásta egészségét. s mikor 1935-ben kiszabadult. s újra Moszkvába költözött. már súlyos szívbeteg volt. Müveinek egy része (Dózsa- drámája, orosz tárgyú regénye) elveszett. Kisszámú verse is fennmaradt, értékesebbel: azonban novellái, melyek elszórtan. különböző külföldi és magyar lapokban jelentek meg. Flel szerűség. em berséges szemlelet, a néphez közel allo elbeszélő modor jellemzi Írásait. holt • ■aval. adin a Ili ■nei/bc'ti vizet iZiitt ikar román. FaraszKojova romon ott termelt, és olyan szép litániát mondott el zokogó jajgatással, hogy akarva, nem akarva mindenkinek vele kellett sírnia, jajgatnia. Otthon is ő tartotta a rendet. Övezette a háztartást, ö verte meg Tra- jánt. ha rossz volt. ö tépázta meg Floricát. ha a néha-néha eltitkolt háromkrajcárossal betért a zsidó hoz egv féldeci gabonapálinkára Paraszkejeva néni nem tűrte. hog> i Florneca pálinkáz.zon. — Elég az — szokta volt tnon- oani —. ha a házból egy ember látogatja a zsidót. Nagyon jól emlékszem még arra a sírására, mikor a szomszédunk, íz óreg „bolond Szunya" meghalt. A bolond Szonya a mi falunk legrosszabb embere volt. istenkáromló, részeges, goromba, akinek semmi sem szent. Nagy román ünnepekkor. amikor a domnu parintye a legékesebben dicsérte az urat a ■ emplomban. Szonya a kocsma előtt hangos ordítással átkozta a papot, a jegyzőt, a bírót, de még az istent is. Mivel szomszédok voltunk, édesanyám is átment virrasz.tani. es engem is magával vitt. A Parasz- néni a halott fejénél ök- kőnnveket hullatva cnri.ejeva Himnyi gelte:- Ö. te jó Mitru Szonya. te istenfélő drága jó ember, aki olyan szent, jámbor életet éltél a te édes tó családód javára, miért mentél el? Ö. miért hagytad itt a te világszép fiatal feleségedet, a Szófiát, meg a te drága jó fiadat, a Pólit. a másik szép fiadat, a Szimiont. meg a te édes kislányodat, a Jevát és a te tündéri unokáidat! Ó. miért hagytad itt a falut, a jó embereket, akik téged annyira szerettek és • iszteltek. Ö, Mitru, Mitru! — Erre azután olyan kétségbeesett zokogásba tört ki hogy kőből kellett volna lennie annak a szívnek, amelyik meg nem indult volna. Rítt. zokogott ott mindenki. Mikor aztán jól kisírtuk magunkat, új strófába kezdett a Paraszkejeva néni. melyben aprólékosan ismertette az öreg bolond Szonya bokros érdemeit. Természetesen ezt is egy kórus rí- vás követte. Így folyt ez reggelig. Temetés után azután adtak Parasz- kejevának fél véka búzát, egy kis zsírt, meg két-három hatost. Ebből élt a testvéreivel meg a fiával. Ügy harmadéves inasgyermekkoromban visszakerültem a faluba. Az iparvasúti mozdonyokat javítottuk ott a mesteremmel, meg néhány Aradról jött segéddel. Mikor az első mozdony kész volt. vonalpróbára mentünk öt-hat kis vagonnal. piactérre, ahol egy nagy kerek sátor volt. A sátor bejárata előtt sok román gyerek állott, mi is közéjük vegyültünk és bámultuk a>. ajtó előtt reklámot csináló komédiásokat. Egy frakkba öltözött ember, akinek lovaglóostor volt a kezében, az lehetett a főnök közöttük, mert a többiek igazgató úrnak szólították. Mikor odaértünk, az igazgató úr éppen akkor kérdezte a mellette álló lisztes arcú bohóctól : — Hát még mi látható a mi világhírű cirkuszunkban? — Az indiánust nyelő kard. — Maga szamár, Auguszt. Nem az indiánust nyelő kard. hanem, a kardot nvelő indiánus. Hát mi látKarikás Frigyes: Nana Paraszkejeva A kiszindai bakterháznál megálltunk. A mester és a segédek leszálltak a hajtószerkezetet és a csapágyakat megvizsgálni, nem tágult-e vagv nem melegedett-e át. Egy tizennyolc év körüli román fiú. az egyik fékező, megállt a masina előtt és bambán bámult fel rám. Rögtön megismertem a játszótársamat. a Trajánt. Némi büszkeséggel. úgy a mozdonyból kihajolva szóltam le hozzá: — Szervusz. Traján! — Szervusz — mondta ö férfiasodé hangján. ár apró gyermekkoromban sok gondot és mulatságot okozott nekem "a Paraszkejeva néni. A falu szelén latest verévei. a Nana Flori- meg a nálam alig idősebb fiával, a Ttajánnal. Hiszen a Florica sem voll egész közönséges asszony: erőtlen, sza az nyári napokon papa rugó ha járt. Körülkötötte magát zöld gal.v jvakkal a feje tetejétől a l iba sarkáig és énekelve végigjárta a fa ]u! testvérével. Kérték a jó istent, bog • •sőt a szomjazó termésre és . vö.sséget óhajtó emberekre:' . Papa ruga ruga Deje dumnezeu pia je . . Mi gyerekek velük együtt kelve jártuk bt' a falul, mik a parasztok egy-egy korso öntöttek a zöld gallyakba • >11< — Hát te íékcs vagy? — Nem latod? — Dehogynem, csak nem ismertelek meg mindjárt. Megnőttél. — Te is megnőnél, de azért en mindjárt megismertelek. Mondd, jo lesz most már a masina? — Hát persze, hogy jó lesz. — mondtam olyan hangon, mintha az egész, munkál én végeztem volna. — Akkor jó. legalább nem lesz annyi munka vele. Már az üres vagonokat sem tudta felhúzni. — Ne félj tőle. most felhúzza majd akar az egész, falut is. ,Iol megcsináltuk. — Mikor jövünk le? — Majd estere. — Csak el ne késnék a komédiától — mondta, nagy aggodalommal nézve végig a mozdony körül asszonyokra és ogy-két krajcárt lóul; vagy egy k is gabonái vetettek a Paraszkejov; i kosarába. A falu végi kéménytelen szalmáskunyhó leje mégis Paraszkejeva ml a t-i • i néni volt. a síra t óasszónv. Akárki iá 11 1 /: i halt meg a faluban, akár magyar. i(‘i\ lem' A komédiába akarsz menni? Öltöm. .Segítettem tegnap güdNem ossz ve— Nem engednek be. — Dehogvnem. engem jól ismer a komédiás, megmondom majd neki. hogy a testvérem vagy. — Akkor beenged? — Persze, hogy beenged. — Jó. akkor este majd elmegyünk. Közben a mesterek elkészültek fs egy nagy ..fekauf"-ot sípolva elindultunk. A Trajan menetközben ugrott fel a legutolsó vagonra. A lék mellől boldog mosollyal integetett ‘nekem a masinára. — Mi az. — kérdi a mester —. már összobarijJkoztál ezzel a lekez.ó gyerekkel? — Ismerem jól már regen. Míg in hon voltam, mindig vele .jártam. •— A lene a derekadat. le~ mindenkit ismersz, mindenki a pajtásod. le kölyök. Nemhogy a dolgod után néznél. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy a mesterem nem szívesen veszi. ha mesterember létemre pa- lasztgyerekekkel barátkozom. A masina bevált, úgy fél hat tájban már betolattunk a fütőház- ba. Nekem még le kellett egy kicsit türölgetni az olajat a gépekről. Mikor a mester a segédekkel eltűnt a falu irányában, behívtam a Trajánt, hogy segítsen. Mikor készen voltunk, csavartam egy cigarettát. A Traján sóvár szemekkel nézte az. én teíipakli hetesdohányomat és félénk hangon szólt: — Adjál nekem egy fél cigarettát. — Neked nincs dohányod? — Nincsen. Anyám mindig elveszi tőlem a pénzt, pedig nekem már szabad volna cigarettázni. Hát neked? — Nekem is szabad, ha a mester nem látja. Nesze, gyújts rá. Vígan füstölve zártuk be a fűtőházat és ballagtunk befelé a faluba. Jóval hét óra előtt értünk a ható még azonkívül? — Huszonöt métert ugró emberbolha. Hehehe. Erre az igazgató úr úgy képen törölte az. Augusztot. hogy az hármat bukfencezve begurult a cirkuszba, a bámészkodó emberek és gyerekek nagy kacagása közben. — Huszonöt métert ugró bolhaember látható nálunk kérem. Azonkívül birkózás, ahol maga Cz.ája János mérkőzik a híres muszka birkózóval. Továbbá a kalusert láncoló ló. bemutatva az. igazgatónő által és záradékul egy némajáték; ..A halálos kézfogás". Tesséklessek a jegyeket megváltani, amíg el nem kelnek. Első hely húsz krajcár. második hely tíz krajcár, állóhely öt krajcár. Az előadás azonnal kezdet ét veszi. Mikor az igazgató befejezte a mondókáját. oldalba böktem Trajánt. aki leveti kalappal állt az igazgató elé: — Domnu igazgató! Engedje be a testvéremet is a komédiába. — Van pénzetek? — kérdezi az igazgató .szigorú hangon. — Nincsen, de én segítettem a gödröt ásni a sálorkaróknak. — Elmenj innen, mert mindjárt kapsz egv pofont. — Igazgató úr — vetettem köztié —. a Traján ásta a gödröt, hál legalább öt eressze be. — Elmenjetek innen, mert mindjárt rátok uszítom a kutyákat. Sok haszontalan külvke... — s ezzel már ott is hagyott bennünket, sietett be a komédiába. Csalódottan néztünk egymásra a Trajánnal. és a bámészkodó nép nevetésére szégyenkezve húzódtunk félre. — Gyere, menjünk haza. Trajan — mondom szomorúan. — Nem megyek — felelte dacosan —. azért is megnézzük a komédiát. — Hát hallod, hogy nem eresztenek be. — Mégis megnézzük. — Hogy fogjuk megnézni? — Majd keresünk egy lyukat a ponyván és ott fogunk bekukucskálni. Erre körüljártuk a sátort, kerestünk egv lyukat vaav nyílást, ahol beláthatnánk, de olyan gondosan zárva volt. hogy orról szó sem lehetett. Egv helyen, ahol a sátorkarónál kél ponyvavég össze volt fűzve. aliadt ugyan -a spárgák között egy nyílás, de ott mar három nagy legény is leskelődött. Közben a nép tódult a cirkuszba. Mi szomorúan jártuk körül újra meg újra a sátrat, kétségbeesetten keresve legalább egy pici kis l.vu- kaeskát. ahonnan csak valamit is láthatnánk. De nem volt azon egy gombostűnyi sem. Egyszerre valami trombitaféle szólalt meg. Megálltunk. hogy legalább halljunk valamit. Valami indulót játszott a trombita dobkísérettel, majd hallottuk. hogy egy ló szaladgál körül a cirkuszban. Borzasztó izgalom vett rajtunk erőt. A fülünket jól a ponyvára szorítottuk, nehogy egy szót is elveszítsünk. Egy világért sem adtuk volna, ha láthatjuk a körbe szaladgáló csodalovat. Egyszerre csak az induló elhalt, a lódobogás is megszűnt és az igazgató harsány hangját hallottuk: — Műsorunk következő száma a kardnyelő indiánus. Traján nagy kék szemével kétségbeesetten nézett rám. Helyzetünk leírhatatlan volt. Benn most kardot nyel valaki, hosszú nagy kardot, még hozzá egy indiánus. és mi itt kívül állunk, és nem láthattuk! A Traján szeme egyszerre felvillant. Rongyos szűre ujjából kapkodva előkotorta a pirosnyelű bugylibicskát. Elálló lélegzettel figyeltem. Remegő kézzel egy szép szabályos négyszögletes lyukat vágott a kifeszített sárga ponyván. Mohón nyomta oda egyik szemét, a fejét annyira rászorítva, hogy egészen menyomta a ponyvát. Valami gyönyörűt láthatott, mert egész testében remegve egyre hajtogatta: — Vaj damnye! Oh!... Oh!... Oh! Megrántottam a kezét: — Engedj engem is nézni. Traján! De Traján annyira elmerült a gyönyörűségben, hogy a világért ■ sem vett volna tudomást rólam. Miközben Traján a kardnyelő indiánus produkcióját a legfurcsább mozdulatokkal kísérte, én észrevettem, hogy egy marcona komédiáslegény közeledik lábujjhegyen. a ponyva mellé lapulva, kezében egy nagy ásóval. — Fuss Traján! Komédiásu vi- nve! — kiáltottam kétségbeesve. Vad futásnak eredtem. Jó távol megálltam, hogy megnézzem, mi van a barátommal. Traján. a látottakról egészén elbűvölve. csak nehezen tudta levenni szeméi a Ivukíól. de akkor már felemelt ásóval állt előtte a komédiás, aki u ponyván esett kár láttán egészen megvadult. A következő pillanatban az ásó élével akkorát ütött a szoborként álló Trajánra. hogy az halk sikollyal azonnal összeroskadt. En őrült lármát csaptam. Futkostam a sátor körül és magamból kikelve ordítoztam magyarul, románul segítségért. A komédiás egy ideig utánam is futott, de mikor látta, hogy nem ér utói. a cirkusz bejáratánál állva maradt. Ordít ozásomra összefutottak a komédia előtt ácsorgó urasági béresek. asszonyok, gyerekek. Valamennyien odusereglettek szegény Traján köré. A cirkuszból is kitódultak az emberek. A csendőrök kiváltak a nézőközönségből és elfogták a cirkusz bejárata előtt meg mindig dacosan álló komédiáslegényt. Mivel időközben sötét lett. egy karbidlámpát hoztak a cirkusz kasszájától és ennek világánál próbálták mosogatni Traján véres fejét. A vér még mindig bu- gyogott belőle, de élet már nem volt benne. Jó félórája heverhetett már ott. mikor felhangzott valahonnan az. utca végéről a Nana Paraszkejeva jól ismert jajgatása. Ahogy először csendült a fülünkbe, a román béresek es erdei munkások levették a kalapot és csendesen keresztet vetetek. Mikor odaért, szótlanul nyitottak utal az ordítozó asszonynak. De abban a pillanatban, amelyben Paraszkejeva a saját egyetlen gyermeke véres holttestét meglátta.mintha borotvával vágták volna el a jajgatását. Elhallgatott . . . Tágrameredt szemmel sokáig nézte hangtalanul a fiát. Állott, állott nezte a fiát. majd szép szendesen lekuporodott melléje. Egyszer vagy kétszer megsimogatta a gyerek véres arcát és jó sokára megszólalt. inkább becéző, mint síró hangon: — No kicsi csirkém nekem! Kicsi pulvája az anyádnak! Hal ki bántott téged?... No?... Bántottak. Trajánkám? . . . Mi? . . Hogy a fiú nem felelt, tanácstalanul. kérdőleg nézett a körülál- lókra. azután megint a fiára. Hangtalanul, keményen megrázta, mikor pedig az erre sem mozdult, velőtrázóan íelsikol.^tt: — Szvinta Marija, de je o mórit! Azután egészen leült a hulla mellé és mozdulatlanul, egy könny nélkül nézte, míg az emberek el nem vitték előle. Másnap. mikor a mesterem megtudta a dolgot, kegyetlenül eü náspángolt ... armadnap, vasárnap H temették a Trajánt. anyámmal én is ott voltam. A Paraszkeje- ■ va néni ott sem sírt. A feje egy rossz fekete kendővel volt bekötve. Ügy ballagott a koporsó mögött egy szó nélkül. A temetés után sokszor láttam, amint a ház előtt a kecskét legeltette. Ott ült a földön, könyökét a térdére támasztva, tenyerében a feje és szótlanul bámult maga elé. Két hét alatt teljesen megőszült, de sírni eavszer sem sírt... Szepesi Attila: Szeptemberi nap szürke falak közt elmerülő szeptemberi nap megvilágítod a derengő ablakokat e kövidéket hová a varjú elvétve suhog a gyalogakáccal borongó sivatagot tiíntödre denevérek cikáznak nesztelenül csapongva föl-le föl-le szállnak a toronyház körül elözönlik az éjszakát a kihalt tereket szárnyuk hajnalig lobog a kopár tetők felett Gerinc Szólítjuk leánykának, hívjuk bikavérnek, hárslevelűnek. ezerjónak. s ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveket tálán elsőszülött gyermeküknek sem találtak volna. Ezen már csak a minőséget körbeudvarolandó jelzők tehetnek túl. Mert becézzük őket: tüzesnek, testesnek. markánsnak, keménynek. Gömbölyűnek, kellemesen lágynak, bársonyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az elegánsak, a diszkrétek, fanyarok és fűszeresek. Ahányat és ahán.van kóstolgatjuk, annyifélének becézzük őket. Ki ne találta volna ki. hogy Noé apánk ama bizonyos szőlő- vesszejéről, pontosabban a. „hegy 1 evéről" lévén itt szó? De, vajon i v «i.l eleget tudunk-e a szőlőskertek tu jékáról; a borról, amely az emberiséget bölcsőjétől a sírjáig — ha áttételesen is — kíséri? A borról, melyet Aoakreontól a címben idézett Berda Józsefig költők százai énekeltek meg. A borról, amelyet az anyák és apák, feleségek és fél jek átkoztak és átkoznak ki a világból a máj napig. A borról, amely oly sok öröm és bánat, sőt tragédia forrása volt és lészen a jövőben is. Sejtem én. hogy keveset. Ezután még sok esztendőn keresztül siratta a Paraszkejeva néni a magyar és román embereket... Négy-, tán ötéves lehettem, amikor az én jó öregapám nyakába vett; és fölsétált velem a sokorói — akkor még — szőlősdomboknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljára — ott láttam sírni őt, ott a viharvert tőkék előtt. Akkor persze nem foghat* (Száz ét) ma (fift ír afítitlláiból
