Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1982. AUGUSZTUS 7. Irodalom» művészet Körmendi Lajos: A város hát mégis kiléptem Seneca kádjából a könyveim közé tűzött ípapírzászlóból papírhajót hajtogattam nyakig ■ merültem a vízbe nem is fájt a nyiszálás lassan piros lett a víz a piros-fehér-zöld kis hajó libegett a hatalmas [vörös tengeren elázott elmerült hát mégsem merültem el itt még tudnék élni talán azt hittem megölel a [Város városom eljöttem itt vagyok csak Julianna ölelt magához a Város úgy nézett rám mint Olzsasz Szulejmen lovára a [mecsetbéli mohamedánok Szenti Ernő: A díszlethangulatú tájban emlékeim közt bóklászva ráleltem arra a napra mikor mosolytalanul is könnyűnek és boldognak [éreztem magam stílusos álmaim röntgenként világították át az elém tett valóságot a kíváncsiságtól kapott [kérdésekben elsőnek a lehetséges [válaszokat vettem észre a díszlet-hangulatú tájban főszereplőként éltem át egyszavas szerepemet Borbély János: Otthon a tanyán A szikföld fehér. Szépiái fonnyadt fűcsomók. Néhány akác. Templomtorony-magas a nap. Oly óriási és lezárt a tér oly tiszta is, mint az orgonajáték a feszülő kupolák alatt. Mezítelenre vetkőzöm, feloldja testem súlyát a vályogvető-gödrök szikfehér vize. nehéz cigaretták, szivarok és pipák barnásszürke . füstjében megváltozott az emberek arca. Némelyik megnyúlt, elkeskenyedett, mások viszont kerekebbek lettek, mint egyébként. A gyérülő fény és a levegő megváltozott összetétele torzította a formákat. Ahogy távolodtak Budapesttől hangosabbak lettek az emberek, érzékeik tompábbá váltak. A füstbe pálinka, sör, borgőz és különböző gondossággal ápolt testek szaga keveredett. A szagok sokfélesége, a maradék levegő és a dohányfüst egységes légnemű anyaggá ötvöződött, s ez a szaganyag puhán, bénítóan kitöltötte a szombati munkásvonat belsejét. A munkában elfáradt emberek verejtékező, lila fejjel imbolyogtak a szürkésbarna köd mélyén, s kártyalapokat, üveget tartottak a kezükben. Beszéltek egymáshoz, hadonásztak, röhögtek, panaszkodtak, néhányan halkan, bizonytalanul próbálgattak egy .régi népdalt, aminek elfelejtették a szövegét és a da'lamát. A kocsi végében kofákat és szállási lányokat szorongattak a legények. Füzesabony után Ányos Mihály felállt, és résnyire nyitotta az ablakot. Alighogy beáramlott egy szippantásnyi levegő, néhányan felvágták a fejüket, és odakiáltottak: — Ne engedje ki a meleget! Hallja? Húzza föl! — Szeretitek a szagotokat? — kérdezte Ányos Mihály. öten is felhördültek, s üveggel a kézben elindultak feléje a kártyások között. Csertán József, alfi vele szemben ült, s több mint tizenöt esztendeje együtt indultak el Pestre munkát keresni, felállt, és felhúzta az ablakot. A vagonon suttogó borzongás futott végig, s a lehúzott ablakról elterelte a figyelmet. — Jön a Brazil... Jön a Brazil ... Alacsony, fehér szakállú öregember bukkant fel a padok között. A szeme fekete volt, a bőre kékesen barna. Nagy gyékényszatyorból húzogatta elő az üvegjeit, és sietve teleöntötte a kupákat, poharakat. Kasszírozott, s közben a szeme úgy repdesett, mint egy madár. Figyelte a kocsi bejáratát, az ablakokat, az embereket, az üvegjeit. Tartott a kalauztól és a vasúti rendőrségtől, de nem nagyon. Saját főzésű pálinkát mért a vonaton. Olcsóbban, mint az utasellátó, de nagy haszonnal. Csertán József is odatartotta a mustárospoharát, amit utazásnál mindig magánál hordott, és beleméretett három féldecit. Fizetett, aztán odanyújtotta Ányosnak: — Igyál, Mihály. — Nem köll nekem pálinka. — Igyál egy kicsit Mihály, az egészségünkre. Ányos átvette, lötyögtette egy kicsit, aztán kortyolt belőle. Csertán is ivott, majd a társához fordult: — Eszed magadat valamiért? — Tudod, mi jut nekem állandóan az eszembe? Csertán még egyet kortyolt a pálinkából, és várakozott. — Az agácos ... Az öreg agácos, ami az anyám hozott földjén túl volt. Tavasszal, amikor a szántásban már elfáradtak a marhák, egyszer bementem az erdőbe. Fönt még nem volt levél, de a fák alján már zölden elősarjadzott a sok növény. Ibolya, a mélyebb fekvésekben kankalin, bokrok, fű ... A nap besütött az erdőbe, és ettől olyan másmilyen lett az egész. — Hát télen, amikor irtani jártunk — csillant meg Csertán szeme, — emlékszel még, hogyan csattogtattuk egész napon át a fejszét? Aztán azok a jó kis tüzek, amiket délben raktunk ... — Szép tüzek voltak. Olyan jó pirított szalonnát még soha nem ettem, mint kint az agácosban. Kukoricakása hagymás zsírral vagy pirított szalonnával a tetejin ... És azok a borok a pintesben ... Csertán odakínálta a, poharát: — Igyál, Mihály. Ányos Mihály belekortyolt a mustárospohárba, és elrévedezett. — Egyszer tavasszal azt mondja a bátyám, hogy menjünk el az ibrányi hegybe borért. A Pista akkor még odahaza volt, s csak rá egy évre ment el a bányához. Vasárnap mi ketten meg egy legény, akivel a mi Pistánk együtt volt katona, útnak eredtünk. A Pistánk katona pajtása ismert ott egy özvegyasszonyt, akinek jó bora szokott lenni. Fölmentünk a hegyre. Éppen kint volt az özvegyasszony. Végigkóstoltuk a borokat, aztán az egyik hordóból megtöltettük a de- mizsonokat. Mondtuk, hogy helyben is meginnánk valamennyit, ha lehet. Az özvegyasszonynak nem volt üvegje. A kicsi kármentőbe belemért négy litert, és adott hozzá egy piros pöttyös bögrét. A pincéiül tíz méternyire volt egy agá- cás partoldal. Odatelepedtünk a fűre. Közénk tettük a faedényt a pöttyös bögrével, aztán kibontottuk a tarisznyát. Száraz kolbászt vittünk magunkkal, szallonnát meg savanyúságot. Ettünk szólogattunk egymáshoz,' s ahogy megszomjaztunk, a kármentőből bögrével meregettük a bort. Ittunk. A nap belesütött a kármentőbe, keresztülvilágított a boron. Olyan aranyos színű bort én azóta sem láttam. A Pistánk meg egyszer csak odaszólt a pajtásának: „Na látod, érdemes megmaradni...” — Nem tudom, mire gondolt, vagy mi lehetett köztük korábban, talán a háború végén. Én csak bámultam bele a borba, s az aranyszínű lé alatt a fadongákat vizsgáltam. Jól meg volt csinálva. Azon gondolkoztam, hogy ki csinálhatta? — És ki csinálta? — kérdezte Csertán. — Nem tudom. Soha nem jártam többet, az ibrányi hegyben. Amikor megnősültem, s azt a vegyes lugast telepítettem a ház köré, eszembe jutott az a kármentő. El is akartam menni Ibrányba, hogy kérdezősködjek, de addigra a Pistánk meghalt a bányában, és nem tudtam odamenni. Csertán József elkedvetlenedett. Gyorsan lehajtotta a maradék pá- tott, de az már az ajtónál állt, s linkát, aztán a Brazil után pillantott, de az már az ajtónál állt, s nem lehetett a közelébe férkőzni. A falu vasútállomásán alighogy földet ért a lábuk, .teleszívták a tüdejüket friss levegővel. Léptek néhányat, odapillantottak a bakter- ra, postásra. Megvárták, amíg kihúz a vonat, aztán átvágtak a vágányokon a falu felé. — Öt éve nincs tél — mondta Csertán. — Csak tapadós hideg. — Nem értem, miért nincs hó. Gyerekkorunkban mindig volt hó. Később is. Amikor a felvé°: és az alvég határán elváltak, Ányos Mihály elko- morodott. Lehajtott fejjel ballagott hazafelé. Nem törődött az acsarkodó kutyákkal, s a régi házakkal sem, melyeket szombat esténként, hazatérőben nézegetni szokott.. Amikor benyitott a saját kapuján, majd verandáján, meghallotta a fia hangját: — Meggy ott az aptya! Még le sem tette a kabátját, már nyílt a konyhaajtó, és nyakába ugrottak a gyerekei. Elsőnek a hétéves Misi, aztán a tizenhat éves, szőke hajú Rózsi. Rózsi után az anyja is előbújt a konyhából, s ugyanazt mondta, mint tizenöt éve minden szombaton: — Isten hozott, Mihály. Mire lepakolt, megtörölte a lábát, addigra már ott gőzölgött a vacsora az asztalon. Ányos Mihály éhesen érkezett haza. Asztalhoz ült, s a kanalát belemerítette a csülkös bablevesbe. Jóízűen evett. Ahogy fogyott a leves, a csülökről a hús és a bürke, egyre gyakrabban pillantott a családjára. Ott álltak mind a hárman a csikótűzhely és az asztal között, öreg Rózsi, lányuk, a kis Rózsi, és Misi. Nézték, hogyan eszik. Nézték, és vártak valamire. Amikor Ányos Mihály végzett a csülökkel, öntött magának a fixis borból, ami kis gondozással megtermett a lugason. Felemelte a poharát, és a feleségére nézett: — Meggyógyult az ártány? — kérdezte, aztán lassan a torkába öntötte a bort. A boron át, nyelés közben hallotta a felesége válaszát: — Másnapra már evett... Rendes egy ártány — mondta, és újra teleöntötte a poharát a metszett üvegből. A család ott állt körülötte mozdulatlanul. Nézték az arcát, külön a haját, szemét, az ingjét, amiben hétfőn elutazott és most hazajött. Ányos Mihály megfogta a poharát, de nem emelte fel. Lehajtotta a fejét és várt. Amikor megszólalt a felesége, a szemét is behunyta. — Megnézted, Mihály? Sokára válaszolt: — Meg. — Milyen? — Ez sem különb, mint a korábbiak. Kicsi és drága. — Veszünk fel kölcsönt, a gyár is ad neked valamit... Adnak valamit ... Letörlesztjük aztán .., — Ad. A gyár ad valamit. De olyan keskeny az az udvar. — Keskeny? Azt mondták, hogy kétszáz négyszögöl... — Lehet, hogy kétszáz. De olyan keskeny, minden olyan keskeny ott. Itt ez az udvar lenyúlik a patakig, azt sem tudjuk, mekkora a kertünk, ötszáz legalább, de az is lehet, hogy nyolcszáz vagy ezer négyszögöl. — És a gyerekek? — Mi bajuk van nekik? — Gyálról mégis bejárhatnának az iskolába, moziba, lenne belőlük valami. És mi is. Gondolnánk egyet és... — És? Mi lenne akkor? — Mi is kezdenénk valamibe, ami fordít a sorsunkon. És a gyerekek azt gondolják, hogy a városban majd ... — Mi lesz ott? — Azt gondolják, hogy ott majd egyenesbe kerül minden ... — Mi... ? — Az életünk. Nem élet ez, Mihály. Neked sem élet. Hétfőn elmész. és szombaton hazajössz. Vasárnap alszol. — Itt mindenki tudja, hogy ki az az Ányos Mihály. Az ott Ányos Mihály háza. Az ott Ányos Mihály felesége, amazok ott a gyerekei. Gyálon és beljebb a városban senki sem tudja majd, hogy mi kik vagyunk. Beleveszünk a sokaságba. Egymást sem ismerik. Hiába mondod majd, hogy itt nekünk rendes házunk volt, és régebben földjeink. — Osztottak. Ányos Mihály szájához emelte a poharat, és kiitta. — Saját is volt nekünk. Az anyám földje az öreg agácos alatt, és az apámé, a belsőség. — Vegyük meg a gyáli házat, Mihály. Egybe kell lennünk. Neked sem élet ez. Szállásokon laksz, idegenekkel, itt meg mi nélküled. — Keskeny az a telek, a ház is keskeny — mondta Ányos Mihály, és teletöltötte a poharát. Futólag a gyerekeire pillantott, és ivott egyet. — Majd építünk melléje még egy szobát. — Mondom, hogy keskeny. — Akkor mögéje. Ányos Mihály újra kiitta a poharát. Sóikéig nézte a fixliis bont a metszett üvegben, aztán megszólalt: — A színben ott van a szekér. Mi lesz vele? És ott van a járom, a kamrában a vonyószék, a baík- szekér... A ház végében ott van az apám boronája. Mi lesz a boronával? — Itt hagyjuk. — Csak úgy itt hagyjuk? — Itt hagyjuk. Aki megveszi a házat, majd csak csinál vele valamit. nyos Mihály a feleségére nézett, aztán a gyerekeire, Rózsira és Misire. Némán álltak a csikótűzhely és az asztal között. Ügy érezte, fogalmuk sincs, milyen szép a patak alja, s azon túl a kukoricások. Lehet, hogy azt sem tudják, hogy az akácerdőben bolyongva mások lesznek a dolgok, megérez valamit az ember a világból. Kiivott egy nagy pohár bort, és a kezére hajtotta a fejét. A gye -ekek öt-hat percig mozdulatlanul álltak, aztán Rózsi kérdően az anyjára nézett: — Berúgott? — Nem, csak elfáradt. Tizenöt éve a vonaton lakik — mondta az anyja, aztán leszedte az asztalt, és mosogatni kezdett. Bertha Bulcsú: Akácerdő Bálint Tibor: Babák őrségen Az író, sok és folyamatos munkája során egy napon kifáradt, ingerült lett, kiáltozni kezdett a családjával: „Miért nem kíméltek, miért akarjátok a halálomat?! Vegyétek tudomásul, hogy elegem volt belőletek, mielőbb fölszedem a sátorfámat, és albérletbe költözöm”. S azzal vörösen és kifulladva végigvetette magát dolgozószobájának bőrdíványán, könnyezett, s még köhögött is hozzá egy sort, bizonyítékként, hogy íme, nemcsak az idegei rojtosodtak ki, az egész szervezete legyengült, s ha a továbbiakban sem kímélik, kihullik az élők sorából... Végül lehunyta a szemét, mint aki aludni szeretne egy félórácskát, de inkább az újabb zajokra figyelt, hogy ismét kiugorjék az ajtón, és diadalmasan kiáltson fel: „No, tessék!... Még be sem fejeztem, és már csattogtatjátok a kilincset, csoszogtok, kacar.ász- tok!... Talán a falaknak beszélek, a halaknak és a madaraknak prédikálok?! „Azt kívánod, hogy lábujjhegyen járjunk, hogy pisszenni se merjünk?!... Ha beteg vagy, kezeltesd magad, de bennünket hagyj békén, ne szekálj egész nap!...” Aztán elkövetkezett a megváltás. pillanata: Mária a két kislánnyal a tengerre ment, ő pedig, amikor visszafelé jött az állomásról, ahová kikísérte őket. egy kis könnyebbséget érzett; mától egyedül lesz, csak önmagáról kell gondoskodnia. Akkor kél, fekszik, amikor akar, a főzésre pedig nem " veszteget egy percet sem, hanem a városban fog ebédelni. Mondjon- bárki bármit, de az ő meggyőződése az, hogy idehaza lehet a legjobban pihenni, ha egyedül van az ember, és senki sem zaklatja, senki sem tesz fel neki fölösleges kérdéseket... Egész nap jókedvű volt és felszabadult, mint vőlegény korában. Minden eg3'szerűnek, köny- nyen, megoldhatónak tűnt ezekben az órákban. Különösen azután, hogy megivott egy fél liter bort, és sétálni indult. Később megebédelt, egy főtéri vendéglőben, rágyújtott, és jóízű cigarettáját szívogatva," elkószált a tekintete az idegen arcok fölött. . Egyszóval minden jó volt. máris érezte, hogy pihenni kezd — sőt, valósággal felüdült. Odahaza még egy lemezt is föltett, s meghallgatta a Jupiter-szimfó- niát, oly tökéletes csendben, amelyre eddig csak vágyott, hiszen ha a családja idehaza volt. valami alattomos zaj mindig beszivárgott hozzá. Most azonban a csend mély Volt és nyugtató. Ebben a remek közérzetben telt el a napja, de amint besötétedett. nyugtalankodni kezdett. Jött-ment, nem lelte a helyét sem a dolgozószobában, se másutt, s ő maga csodálkozott a legjobban ezen a nyugtalanságon. amelyet eddig nem ismert. Egyszer azt hitte, hogy szomjas, máskor. hogy éhes, de hiába ivott, hiába evett, mert a szorongása attól sem múlt el. épp ellenkezőleg. egyre fokozódott. Végül, hogy kivergődjék ebből a kínos helyzetből, elhatározta, hogy lefekszik. Pedig épp ezt nem lett volna szabad tennie, mert amikor a kanapé ládájából kiemelte a párnát meg a paplant, oly hidegnek érezte, hogy ez a hideg végigborzongott rajta, s az idegesítő csöndtől zúgni kezdett mindkét füle. Igazán ostoba helyzet! — gondolta, s magába pillantva próbálta megfejteni ennek a furcsa helyzetnek az okát. Bebújt a takaró alá, de nem tudott elaludni. Most már zajokat is hallott, s bármennyire szégyellte, félni kezdett. Kiugrott az ágyból, végre tárta a kertre nyíló ablakot, s elemlámpával végigpásztázta a fák lombját. meg a ribizlibokrok álját, mintha rejtőzködő rablógyilkost kutatna: a fénysugár azonban csak hamvaszöld foltokat világított meg a rezzenéstelen levelek között... Visszafeküdt hát ismét, hallgatózni kezdett, s most épp a csend gyötörte: ez a csend, amelynek a mélyén, sejtése szel rint valami alattomos dolog készült, hurkot csomóztak, kést éleztek, s bunkóikat markolva feszülten- lesték őt valakik. Megint kiugrott az ágyból, a konyhába rohant, és az asztalfiókból kiragadott bárdot a párnája alá csúsztatta, fölkészülve a támadásra. A szeme nyitva volt, és látta, hogy foszforos számlapú órája háromnegyed hármat mutat. Jóságos isten, ilyesmi még sosem történt meg vele, hogy az egyedülléttől rettegni kezdjen!... és ha nem tud elaludni, egész nap törődött lesz, és egy sort sem tud majd 'leírni... S ettől a gondolattól a szoroneást lassan düh és kétségbeesés váltotta fel: mit tegyen ?! Kis idő múlva a gyerekek szobájában ült, és a falra akasztott fényképeket és a polcok tetején sorakozó babákat, mackókat, kutyusokat nézegette. Az egyik alvóbabának a fél szeme nyitva volt, mintha cinkosan kacsintana rá, és ő elmosolyodott. Aztán megnyugodva végighevert a gyerekek ágyán, kezét összekulcsolta a tarkója alatt, és öt perc múlva már horkolva aludt az őrségen álló babák között... összeállította: Rékasy Ildikó Oldalpárunk illusztrációt Vén Emil alkotásaiból válogattuk.
