Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1982. AUGUSZTUS 7 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Látogatóban Simon Ferenc műtermében Szegeden az Emberkereső, NSZK-ban az Önámítók Az alig több miint fél méteres bronzból és fából készült fényképezőgép optikájából ismerős arc néz vissza a látogatóra. Tóth István, a világhírű fotóművész élete, munkája tükröződik a „lencsében”. De több ennél a kompozíció: a világot éles szemmel kutató, megismerni, jobbítani igyekvő ember portréja kerekedik ki belőle, akár fotóst, akár a fényképezett arcot véljük felfedezni a kamerán. Nem véletlen, hogy a Tóth István köszöntése című alkotáson akadt meg a szemünk Simon Ferenc szob- rászrrlűvész műtermében. A fotós munkája hasonlít a szobrászéhoz, s a kompozíció akár lehetne az alkotó ars poeticája, hiszen Simon Ferenc is minden művében — Az idei kiállításra az eddigi huszonkét szegedi tárlat díjazott művészeitől kértek alkotásokat. 1966-ban a B. F. portréjára nekem ítélte oda a zsűri a szobrászati díjat, s külön öröm számomra, hogy emellett most két másik művemet is kiállították. Művészetének elismerése, igazolása is ez egyben, hiszen Simon Ferenc évek óta nemigen dolgozik megbízásra. Természetesen van ebben jó is, meg rossz is. Az alkotó számára ez ideális állapot lenne, ám mecénások nélkül, úgy tűnik, most sem könnyű a képzőművészek élete, hiszen csak keveseknek adatik meg, hogy a kiállítások megtetszett alkotást meg is tudják vásárolni. Maradnának tehát az intézmények s a vásorszépí- tők. Tóth István fotóművész tartottam, s mégis az ellenkezője jött be, miután kijavítottam, megvette a szegedi Városi Tanács. Azért mégsem kívánunk ilyen előzményeket. S lehet, hogy teljesül is a kívánságunk? A Szolnokon sorra kerülő Kodály kórusok országos találkozójára készített szép bronz plakett, az alkotó legújabb munkája e nélkül is elkészült, s a résztvevő csoportok kapják majd ajándékba. Tál Gizella T örténettudomány és a társadalom A téma nem új, az elmúlt évtizedben többször is foglalkoztak vele tudományos fórumokon. Aktualitása azonban nem csökkent. Ezt bizonyította a Történelem és közgazdálkodás című a közelmúltban Egerben megrendezett tudományos tanácskozás szinte minden előadása, és nyílt helyenként szenvedélyes, termékeny vitája is. Ez nem csupán a tanácskozás sók műfajúságával magyarázható, hanem azokból a fogalmi, értelmezési, helyzetmegítélési és egyéb különbségekből, amelyek a történészek között, az egyes társadalomtudományi ágazatok és az úgynevezett közvetítő mechanizmusok (iskola, művészetek, tömegkommunikáció) képviselői között részben objektív indítékokból fennállnak, s amelyek a munka módszereinek, eszközeinek, a velük szemben támasztott lényegében azonos, de a gyakorlatban mégis különböző műfaji és funkcionális követelményekből erednek. A szaktudomány nem alkalmazkodhat az aktuális napi politikai igényekhez, csupán segítheti azokat, a milliók szemléletét formáló tömegkommunikáció különböző fórumainak pedig sokkal közvetlenebbek a politikai funkciói. Így például a közvélemény formálásban, benne a tömegek történelmi szemléletének alakításában. A történelemszemlélet formálására hivatott valameny- nyi fórum feladatait megvizsgálva nem azt kell mérlegelnünk, hogy korunk emberének műveltségében milyen helyet foglal el a „történelmi elem”, hogy miképpen kell értelmezni a történelmi műveltséget mai világunkban — ez is jelentős kérdés —, hanem bonckés alá kell venni azt is; hogyan fogadják be a történelmi műveltséget, mennyire vált a történelem szocialista tudat- formáló erővé hazánkban. Ez azonban rendkívül bonyolult; egzakt módon nehezen mérhető. Ahhoz, hogy megközelítőleg reális képet alkothassunk a „közvélemény” történelmi tudatszintjéről, az első és legfontosabb vizsgálandó tényező; a történettudományi kutatómunka helyzete, tudományos megalapozottsága és hitele. Ezt vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az elmúlt két évtized minden tekintetben termékeny időszak volt. Ezen a téren nem a megjelent művek száma a mérvadó, noha nem lebecsülendő. A lényeg azonban az egész tudományág személeti, módszertani fejlődése. A széles körű hazai és nemzetközi forrásbázisra épülő, a történeti fejlődést a maga összetettségében láttató tudományos művek gyarapodása, amely — szerénytelenség nélkül — nemzetközi elismerést vívott ki a magyar történettudománynak. Ez természetesen folyamat, amelynek nem értünk a végére, s figyelembe véve az új, megválaszolásra váró kérdések, valamint a tudományok fejlődésének törvényszerűségeit, nem is érhetünk a végére. Ez állandó küzdelem. Ezt a küzdelmet a dogmatizmus béklyóitól, a marxizmus—leninizmus érvényesülését gyengítő nézetektől vitákban megszabadult tudományág vívja a történelmi múlt minél hitelesebb, megalapozottabb ábrázolásáért. Jóllehet sok még tanyán az úgynevezett fehér folt, azonban ma már megfelelő tudományos bázisa van tehát a marxista történetszemlélet formálásának. Fel kell tenni a kérdést; mi volt a kiindulópontja ennek a fejlődésnek? Első és legfontosabb feltétele az a nolitikai és ideológiai konszolidáció, amely felszabadította az alkotó szellemi energiákat a korábbi megkötöttségektől. Ez igényt és egyben követelményt támasztott és támaszt a tudományág míívelőivel szemben. A kutatómunka legfőbb követelménye az ideológiai és a valóságfeltáró funkció dialektikus egységének érvényesítése lett. Az egyetemesség érvényesítése mellett, és azon belül követelmény lett annak a földrajzi, történelmi környezet szerepének és hatásának számbavétele, amely népünk évezredes történetének alakulását nagymértékben befolyásolta. Ennek az évezrednek, s még inkább a hozzánk legközelebb álló évszázadnak számos sorskérdését kellett újraértékelni, tudományos alapra helyezni. Az okok ismertek. A his- torizálás, majd a tudatosan nacionalista, soviniszta szellemű történetírással szemben álló marxista történészek csak igen kis mértékben tudták ellensúlyozni ezeknek a hatását a tömegek történelemszemléletében. Sőt, maga is a felszabadulást követő évek osztályharcának követelményeiből kiindulva, s annak alárendelve kezdte meg azoknak a történelmi eseményeknek, személyeknek az ..átértékelését”, amelyek, illetve akik néoünk történetének sorskérdéseihez, jobbára pozitív hagyományaihoz kötődtek. A Dózsa vezette parasztlázadás, 1848—49, és annak kiemelkedő vezetői, az 1918—19-es forradalmi periódus, az illegális kommunisták küzdelme, a felszabadulás voltak azok a „kulcstémák”, amelyeket meg kellett szabadítani a korábbi torzításoktól. Ezt az egyoldalú, javarészt politikai célzatú történetírást a munkáshatalom győzelme után erőteljesen determinálta a dogmatizmus majd a revizionizmus, a különböző előjelű, azonban a hamis tudatot konzerváló, vagy újratermelő történelemszemlélete. Mindezt felerősítette az úgynevezett közvetítő mechanizmusok (oktatás, művészetek, tömegkommunikáció) „hatékony” munkája. Közismert, hogy Magyar- országon évszázadok óta a történelem hagyományosan fontos eleme volt a közgondolkodásnak. Az ideológiaipolitikai munkának érthetően elsőrendű érdeke volt, hogy a múlt mindenfajta torzításával szemben, népünk reális képet kapjon saját múltjáról, annak legfontosabb eseményeiről, történelmét meghatározó hazai és nemzetközi tényekről, folyamatokról, összefüggésekről. Nem „sorban rendezett” történeti példák kiemelésével, nem aktuális párhuzamokkal, hanem a marxista-leninista társadalomvizsgálat szellemében és módszereivel kellett és lehetett ennek az igénynek megfelelni. A tudomány olyan művelésével, amely a fejlődés ellentmondásain, az osztályerők küzdelmében megvalósuló történelmi folyamatok, a szükségszerűségek és a véletlenek közegében érvényesülő törvényszerűségek feltárásával a mához vezető történelmi múltat, s a múltnak a mában is ható pozitív és negatív elemeit. Ez a fejlődés nem volt egyenesvonalú. Azt sem mondhatjuk, hogy a múlt módszertani, szemléleti problémáin már minden tekintetben úrrá lettünk. Tet- tenérhetők még egyoldalúságok, főleg történelmi közelmúltunk értékelésében, az utóbbi mintegy két évtized azonban megteremtette azt a szerény tudományos alapot, amelyre az erre illetékes fórumok a helyes történelmi szemlélet formálásáért végzett munkájukat építhetik. Vass Henrik a Magyar Történelmi Társulat ügyvezető elnöke az emberről, az emberhez szól. Az igaz, a nemes emberségben való hit sugárzik portréiból, kisplasztikáiból, szobraiból. . Más oka is van persze, hogy Tóth István portréjánál időztünk el hosszabban. A műteremből ugyanis „elvándoroltak” a szobrok, a szegedi nyári tárlaton gyönyörködhetnek a látogatók az Emberkereső, az Embervirág, a B. F. portréja című alkotásokban, a szolnoki nyári tárlaton a Kodály kórusok találkozójára készített emblémán, az emlékezetes önámítók pedig már elhagyta az országot is. az NSZK- ban vásárolták meg. Ugyancsak külföldre, az ősszel nyíló bécsi kiállításra készül három más szobra is. ezek a Damjanich János Múzeum tulajdonában vannak. S hogy teljes legyen a sor, az ősszel a művésztelep kollektív műtermében kamarakiállításon láthatjuk _ újra Simon Ferenc alkotásait. A művész számára természetesen a kiállításokon való részvétel örömet, s néha elismerést is jelent. A szegedi tárlatra való meghívás emellett az első nagyobb sikert is felidézi az alkotóban: Házigazdánk egy ládikát hoz elő a műterem sarkából. Szolnok majdnem hatvan köztéri szobrának, emléktáblájának, épületdíszítő kompozícióinak fotóit tárja elénk. A „megoldott esetek” dosz- sziéjában mindössze három fotót találunk, a többi letört karú, lábujjú, repedezett, javításra szoruló szobrokat ábrázol. Simon Ferenc mint tanácstag, s mint a népfront városszépítési- és környezetvédelmi munkabizottságának tagja, már több alkalommal is szót emelt a szobrászok érdekében. Egyelőre nem sok sikerrel. — Nekem szerencsét hoznak a „balesetet szenvedett” szobraim — vált aztán témát. — Az önámítókat Pesten törték el, nemsokára rá megvásárolták. Most már az ilyen esetet jó jelnek tekintem, hiszen az egész pályámon végigkísért. A legelső alkotásom, egy fiú, agyagból készült portréja volt, amit véletlenül, egy rossz mozdulattal meglöktem, leesett, összelapult. Óriási szerencsétlenségnek Japán hangszerek Régi japán hangszerek bemutatójával nyitotta meg kapuját Budapesten július 27-én a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum. A hangszer-gyűjteményt Emily Bendel-Enking Angliában élő pedagógus ajándékozta a múzeumnak. Ez az első eset, hogy a múzeumot nem magyar vagy magyar származású személy ajándékozta meg gyűjteménnyel. A kiállítást festmények te- Sok az érdeklődő szik szemléletesebbé Simon Ferenc dr. B. Z. készülő portréjával
