Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
8 Irodalom» művészet 1982. AUGUSZTUS 7. sakugyan szórakozott fiú lehetett. Egy nap a saját ágya alatt játszott papírbábjaival, mikor hallotta, hogy édesapja így szól a feje felett: — Én már nem szeretem ezt a fiút. Mióta kamaszodik, teljességgel nem szeretem. — Pontosan ezzel a szóval. Márpedig ez senki másra nem vonatkozhatott, csakis őrá. S ő mégse szólt erre semmit a világon, de még a szívében se felelt semmit az apjának, ez a különös ebben. Mégcsak azt se mondhatjuk, hogy haragudott volna azért. Egy percig szó sincs róla, talán el is tűnődött a hallottak felett, de aztán tovább játszott papírbábjaival. Csak arra vigyázott nagyon, nehogy észrevegyék, hogy ő is ott van velük a szobában, — higgyék csak, hogy ő semmit se tud e dologról. Egyebekben pedig épp oly udvarias volt az öregúr iránt, mint azelőtt. Mikor hazajött az iskolából azt mondta neki: — kézit csókolom édesapám, s ehhez még meg is hajolt kicsit. Csakk épp hogy nem bújt oda hozzá soha többé, titkairól susogván a fülébe, ahogy eddig: sem a Zem-Zem nevezetű rózsaszínű madárról, de Szilvesztra hercegkisasszony kotnyeles dadáiról se tett néki soha többé említést, valamint Prunkliról sem, aki pedig tudvalevőleg a pincék mélyén tanyázik, s onnan kandikál olykor elő, hogy lehúzza magához a figyelmetlen gyerekeket... — (különösen épülő házaknál jó erre vigyázni!) — egyszóval nem, nem, soha többé! — úgy látszik, megkeményítette szívét, mert mind e bizalmas közlendőit magának tartotta meg ezentúl. • S ennyi volt az egész színeváltozása gyermeki életének. S aztán, hogy az öregúr meghalt: úgy látszik, Konstantin akkor is szórakozott volt. Nagyon hangosan sírt ugyan, mert ezt tartotta illendőnek, de nemigen gondolt oda, valljuk meg az igazat. Ügy lehet, azt képzelte, ez a dolgok rendje, úgyis elégszer mondták neki eddig, hogy vajha meghalna már az öregúr, minek is él még? mikor megváltás -volna már számára is a halál. De azért, — ismételjük el, — nagyon sírt akkor, kapott is a há- zsáirtos szomszédnétól egy furcsa csomagocska cukrot emiatt. Ezt bedugta kabátja bélésébe, hogy majd idejében megeszi valahol, ahol senki se látja. Mert hiszen nem nagyon illő cukorral bűnözni mikor az embernek gyászolnia kell. S akkor hát megérkezett a temetésre Antal bácsi is csodálatos fogatán. A külseje olyan volt, mint a fekete tükör, úgy be volt lakkozva remekül, s a belseje, mint valami kék bölcső, mikor ide-odaringott benne az ember ... s hát még a kocsisa! a csodálatos kocsisa, rendkívül különös ostorával, amelynek szagától akár meg is részegülhetett az, aki annyira értett hozzá, mint éppen ez a Konstantin. S végül még zabosláda is volt ám hátul a hintón ugyancsak fekete lakkból, ami kár volna tagadásba venni, még ennél is sokkal érdekesebb. De minek is részletezzük? Van-e egyáltalában érdekesebb doén magjait núneitáibél Füst Milán: Szórakozottság log a világon, mint egy ilyenbe beleülni? — gondolta magában. Igaz, hogy a nagybácsi egy öreg uzsorás, ezenfelül még sánta is, (egy gonosz fuvaros s mint mesélték arany-pénz van még a bőre alatt is!) — de mit számított mindez, mikor olyan gyönyörűek voltak a lovai! S hogy tudtak ezek horkanni, különösen mikor zabot ettek az istállóban, abban a homályban, a csendben! Egy szó, mint száz, ilyen csodálatos batárba szálltak ők bele ketten, az öreg zsugori meg ő, méghozzá mindenki szeme- láttára, mikor éppen szikrázott is felettük a nap! Utánuk persze gyalog a többi. — nem sokan, egyné- hányan, az anya viszont egyáltalában nem, mivelhogy az anya bánatában beteg lett. S Konstantin, úgy látszik, még a temetőben is rendkívül szórakozott volt. Nagyon tetszett neki ez a temető is, minthogy gyönyörű volt a tavasz éppen, még kakukk is szólt benne valahol. De, úgy emlékszem, még pitypalatty is csattogott mélységeiben. Óriási volt ugyanis ez a tér s akkor javarészt még üres is, új volt még ez a temető, s telisde-teli üde zölddel, réti virággal. Nünükék bújkáilta'k a fűvek alján, egy szemtelen hangya még végig is mászott a kezén, a nap pedig úgy tündökölt, akár Füst Milán (1S88—1967) egyike a legsokoldalúbb magyar íróknak: esztéta, próza- és drámaíró, költő, a magyar szabadvers megteremtője. „Rendhagyó” művészként, szigorúan a maga szabta törvények szerint alkotott, s a század hazai kultúrájában sokáig magányos jelenség, csak élete utolsó évtizedeiben érhette meg a szélesebb közönségsikert. Életműve jelentős nemzetközi elismerést is kivívott, több nyelvre lefordították, s 1965-ben a Nobel-díjra is komoly esélye volt. Valódi családneve Fürst. Apja lecsúszott hivatalnok, akit már kisgyermek korában elveszített. Édesanyjával szűkös körülmények között élnek, nyaranta nevelőszülőkhöz adják. 1904-ben tüdővérzést kap, s Abbáziában tölthet egy hónapot. A szanatóriumban kezdi írni naplóját, amelyet megszakítás nélkül folytat 1944-ig. Jogot végez, s egy ideig a budapesti kereskedelmi középiskolában közgazdaságtant tanít. Versei, prózai írásai 1908-tól kezdve jelennek meg a Nyugatban. Egy életre szóló barátságot köt Os- váth Ernővel, Karinthyval, Kosztolányival, Tóth Árpáddal. 1913- ban megjelenik első verseskötete, s a következő évben megírja első nagy drámáját, a Boldogtalanokat, bemutatására azonban nem vállalkoznak a színházak. Az őszirózsás forradalom idején a Vörösmarty Akadémia ügyészévé választják. Meggyőződése és magatartása miatt a fea vőlegények, mivelhogy az is oly fennhéjázó volt és annyira merész. Mindez pedig ámulattal töltötte el őt és csupa csenddel. Néki később azt mondta valaki, hogy nézzen be a sírgödörbe, mert ott láthatja utoljára apja koporsóját, aztán dübörgött a hant s végül is azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a temetőben, Antal bácsi talán már el is ment s őt itt hagyta magában? Ügy lehet, igen, — kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről még látni lehetett. De most már Konstantin még ezzel se törődött. Megnézte a kriptákat, sírköveket, elolvasta a feliratokat, már hogyne olvasta volna el egy nyolc éves fiú? akinek dolgozatát elküldték a millenniumba? (S épp azt, amely Szilvesztra hercegkisasszony dadáit tárgyalta három hosszú fejezetében.) Az egyik sír- kövön ez állt, ma is emlékszik rá: — itt nyugszik Gustlweiss József, hídmester, élt nyolcvankilenc évet, — a másikon ez: — Nyunyuska szeretlek, fáj érted a szívem... s ő egyiket se tudta, hova tegye, oly különös volt néki mind a kettő. Egyszóval: járkált is, bámulta távolról a többi temetést, majd le is ült, meg is ette cukrát valami "bokor alján, aztán mikor alkonyodni kezdett, rászánta magát, hogy hazamegy. Csak hogy kell Rákosról hazamenni? hérterror idején addig zaklatják, hogy végül nyugdíjazását kéri. A két világháború között sokat utazik, megfordul Ausztriában, Németországban, Itáliában, Görögországban. Hétéves munka eredményeképpen 1942-ben megjelenik legjelentosebo regénye: A feleségem története. Az ostromot súlyos megpróbáltatások között vészeli át, különösen nagy csapás számára, hogy negyven éven át írt naplójának nagyobb része megsemmisül. A felszabadulás után mégis szokatlan aktivitással kapcsolódik bele az irodalom megújuló közéletébe: több mint száz előadást tart a Szabadegyetemen és más fórumokon. Tanít a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-ben a budapesti tudományegyetem magántanára lesz, ahol 1960-ig esztétikát ad elő. 1948-ban Kossuth-díjat kap. Bár az ötvenes években már súlyos beteg, utolsó percéig keményen dolgozik, ötéves hallgatás után 1955-től újra kiadják műveit, megírja kétkötetes „filozófiai Ezeregyéjszakáját ’ (Ez mind én voltam egykor, Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve), *s a hatvanas években egymás után nagy sikerei színre viszik drámáit is. Néhány nappal 79 éves születésnapja után hal meg hosszas betegség következtében. Több mint fél évszázados pályájának, irodalmunk történetében elfoglalt igazi helyének feltérképezése tulajdonképpen zsák a legutóbbi időkben, élete utolsó éveiben és halála után kezdődött. — Te mit csinálsz itt egyedül? — kérdezi tőle épp akkor valaki. Holmi idegen nép volt előtte. Nyilván eív idegen temetésről. — Az apám, — akarta volna felelni nekik. — Meghalt? — Igen, ma temettük. — No, ne mondd. És téged itt hagytak? Hogy fogsz akkor hazamenni? Van-e pénzed? — Nincs énnekem semmi pénzem, — felelte rendkívül szelíden s nyilván igen udvariasan is. Mert nyíltbeszédű fiú volt, ezt meg kell hagyni neki s bár gyakran szórakozott, de felette nyájas is, ha netán, nagy-ritkán szóba állt vele valaki. — Gyere velünk akkor, — mondták neki ezek. Sőt kezén is fogta őt ez az idegen úr. S bevitték Pestre valami omnibuszon. Útközben váltig azon törte a fejét, nem kellene-e mégiscsak egy rövid-kis előadást tartania ezeknek valami tárgyról, minthogy annyira le van ő most kötelezve nekik, — csak mi legyen ez? Mert hisz Szilvesztra kisasszony nem nagyon alkalmas ide, azt homályosan megsejtette ő már az első pillanatok mélyén. Semmit se szólt tehát, ezt a megoldást választotta magában. Tessék csak nézni, milyen gyönyörű! — kiáltott fel mégis valamely hirtelen örömmel, mikor a Keleti Pályaudvar környékén egy nagy léghajót látott a levegőben. (Mivelhogy sose látott még ilyet azelőtt.) — Még kosara is van, — kiáltotta tehát minden óvatosság nélkül, szinte rajongva. Csakhogy ezek nemigen néztek oda, úgy látszik* láttak ők már ilyet is eleget. — Egy gyerek, akinek most halt meg az apja • — mondotta utóbb csendesen egy asszony, mégis némi megvetéssel a hangjában. — Hja proletár-nevelés — ásított erre valaki. Viszont erre mégiscsak elszé- gyellte magát. No de olyannyira, hogy könny szökött a szemébe. Ügy látszik, csaik akkor ébredt igazán tudatára annak is, hogy az a bizonyos Prunklis öregúr voltaképp már sehol se lelhető fel a föld színén — s ez már maga is furcsa dolog volt újra, bizony. De a sértődöttsége is rettenetes lehetett. Megköszönte tehát az utazást (s ezt már bezzeg sokkal kevésbé udvariasan) s mikor leszállt az omnibuszról, így szólt önmagához felette keményen: — Nincs senkim. Igyekeznem kell tehát. ezzel el is fojtotta torkában a zokogást s úgy marsolt haza máris csupa zordon elszántsággal fiatal szívében, mint a katonák. Sose felejtem el. Mert ez bizony én voltam. Héra Zoltán: Boglyák és gólyák Boglyák: halmokban illatos [halál, füveké, százszorszépeké, [bíboroké. Jobb fészek van-e ülni s [költeni végenincs jelent, múltat és jövőt nem tudakolni sem szellős nyárfától, sem [tömör tölgytől, sem a te lobos [alkonyatszemedtől? Zengenek-bonganak [toronyórák, hívják a rétek távol gólyáit [vissza. Már jönnek is, szólítottak, borzolt tetőkhöz lesiklanak. Mondják, augusztus: [mondják búcsúznak. A tollúkon semmi olyan, s a csőrükön sem, melyet [most, kereplők, hátravetnek, hálálkodni a lelengett napnak, [ki megadta neki az étket, imázni éghez, hogy megtartotta a szárnyukat épnek fohászkodni a holdhoz, mely — mögöttük feljött [heraldikus — ad nekik címert, képükkel [ékest, villantva felénk is azt a [pajzsot csillag övezte aranyból valót, benne a sötét, a kettős nem is olyan baljós sziluettel. Birtalan Ferenc: Vándorének testem nyomát ha megtalálod kerted végén a fák alatt sovány batyummal messze [járok viszem a kihűlt álmokat nem fejtheted meg merre [mentem helyem pihenni lesz-e űz a hajnal kérlelhetetlen sovány batyummal messze Szűcs Imre: Törvény Vércsoportom 0 az is Rh így hát csakis univerzális adó lehetek minden emberi [kapcsolatomban akár a teltmagvú búzakalász c ■ s
