Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
1982. AUGUSZTUS 28. Irodalom» művészet 9 A z üdülőben találkoztam egy szerencsétlen flótással. Triton Fetvedzsiev Barbuklijszkinek hívták. Középtermetű, ötvenéves férfi volt, arca gondokba merülő, majdhogynem szomorú, haja ritkuló. A szerencsétlen Trifon feleségével nyaralt, egy Girgina nevezetű, szüntelenül valamilyen gyapjúzoknit kötögető teremtéssel. Köztudomású volt, hogy ez a Girgina nem gyenge virágszál, hiszen nem engedte, hogy férje kártyázzon a többiekkel, hogy újságot olvasson a teraszon, hogy huzamosabb időre leüljön a biliárdasztal mellé, hogy étkezés alatt sört igyon, hogy ebéd után aludjon, hogy vizes hajjal mutatkozzon az erkélyen, hogy politikáról beszélgessen a gondnokkal, hogy kenyérmorzsát tegyen a gerléknek, hogy tréningruhában menjen az olvasóterembe, hogy félóránál tovább nézze a televíziót, hogy szóba álljon harmincöt év alatti nőkkel, hogy horgászni járjon a közeli gáthoz, hogy kószáljon a piacon, hogy szeszes vagy szénsavas italt fogyasszon, hogy rpeghívjon valakit, vagy őt vendégeljék meg, hogy fütyörész- szen, hogy rátegye a törülközőt a radiátorra, hogy kezet fogjon közvetlenül étkezés előtt, hogy felöltözve lefeküdjön a takaróra, hogy este olvasson az éjjelilámpánál. A szerencsétlen Trifon Fetved- zsdev Barbuklijszki bezárva üldögélt a kétszáztizenhármas szobában, amit a többiek „ketrec”-nek hívtak. Girgina, a felesége pedig egy kerekes fotelban kinyújtózva őrködött a fogda ajtaja előtt, és olyan elkeseredetten kötött, mintha egy egész hadosztály részére készítene gyapjúzoknit. A felügyelettől elgyöngülve és megnyomo- rodva, a szerencsétlen Fetvedzsiev nem tudta eldönteni, mit csináljon egész nap. Titokban kivette Boccaccio Dekameronját, de az ideges 'Girgina akkora botrányt rendezett, hogy a könyvtárosnőnek nemcsak a könyv kartonját, hanem évi fizetett szabadságát is ki kellett vennie, a reneszánsz itáliai mester pedig meg lett bélyegezve mint mániákus élvhajhász. Egy gyerek a szerencsétlen embernek ajándékozta egész gyurmakészletét. Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki a gyurmából kecs- kegidát, kutyakölyköt, borjút, zsiráfcsemetét és kiselefántot kezdett gyártani. A zsémbes hitves, amikor meglátta férje új szórakozását, kihajította a figurákat és a föl nem használt gyurmát az ablakon. Egy nap mi, az üdülőben nyaraló valamennyi férfi, összegyűltünk az ebédlő legtávolabbi sarkában, és esküt tettünk, hogy megkönnyít- jük a szerencsétlen ember életét. A legfelső emelet erkélyéről Ra- dulov égő cigarettát engedett le spárgán. A cserencsétlen ember mohón szívta be a füstöt, aztán a cigaretta eltűnt, de csak azért, hogy egy perc múlva ismét leereszkedjék. Egy Krumcso nevű középiskolás sárgaréz csövön mentolos cukorkákat lövöldözött az erkélyre, hogy ne érződjék a cigarettafüst Fetvedzsiev leheletén. Vekilovék, a szerencsétlen, ember Jordan Popov: A bérbe vett ember bal kéz felőli szomszédai, kivitték hordozható televíziójukat az erkélyre, hogy lehetővé tegyék Fet- vedzsievnek a tévé engedélyen túli nézését. A turnus legszemreva- lóbb asszonya, a vörös hajú Aida fölmászott a Barbuklijszki erkélyével szemközti topolyafára, és az ágak közül szerelmes verseket suttogott. Kétségtelen, hogy enyhítettünk szenvedésein, de a baj gyökeréig, szerencsétlenségének okáig, nem jutottunk el. A turnus pedig már a végéhez közeledett. Ezért mi, férfiak, ismét összegyűltünk, ezúttal azonban — a nagyobb titoktartás végett — a mosókonyhában. Határozottabban kellett cselekednünk. A piacról kenderkötelet szereztünk, és hágcsót készítettünk, miközben a feleség ételébe egy-egy adag altatót szórtunk. Amikor este elaludt az asszony, leengedtük a kötélhágcsót a felső szobából. A szerencsétlen flótás remegő kézzel leereszkedett hozzánk, ahol hattól tizennégy órán keresztül nyugalom várta. Az ünnepi lakomán vodkát, örmény konyakot, kolbászt, kaviárt, indiai kasut, pezsgőt, pipát és hollandi dohányt, egy pakli kártyát, cseh rulettet, és két, ünneplőbe öltözött leányt vonultattunk fel tiszteletére. A szerencsétlen Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki evett, ivott, énekelt és sírdogált. Minden oldalról baráti kezek törölték le könnyeit. — Valamennyien tudnak szerencsétlenségemről — kezdett el motyogni Barbuklijszki —, de nem tudják, hogyan ért engem utói... Mivel amúgy is ennek megismerése volt összejövetelünk célja, hegyezni kezdtük a fülünket. — Huszonkét évvel ezelőtt egy ugyanilyen üdülőben voltam ... Leszakadt a gombom. Tűt kértem. Ekkor jelent meg Girgina az életemben. Azt mondta, van mindene, amire szükségem van, a tűtől egészen a cérnáig. Ezután érdeklődni kezdett, mit fogok varrni. Válaszoltam, hogy gombot. Fölvarrta. Saját jószántából benyúlt a zsebeimbe, és amikor látta, hogy ki vannak szakadva, azokat is rendbe hozta... Ezután javasolta, hogy egy kicsit vasalóval végigmegy a nadrágomon. A nadrág valóban fénylett, szárain az éleket alig lehetett észrevenni. Amikor végzett a vasalással, megjegyezte, hogy egy ilyen szépen kivasalt nadrágban sokkal jobban nézek ki, és elvihetném moziba. Később megígérte, hogy köt nekem egy mellényt, és betuszkolt a szobájába, hogy mértéket vegyen rólam ... Szereztem fonalat, s a mellény egy hét múlva elkészült. Mintha rám öntötték volna! De maradt még fonál... Tudod mit, mondta ekkor, a maradék éppen elég lesz egy pár cipőre a kisbabának ... Milyen kisbabának? — kérdeztem. — Hogyhogy milyennek? Hát a miénknek — kacagott fel dévajul. Azután ... E gyszer csak elhallgatott, és tébolyult tekintettel az erkélyre meredt. Az asszony ebben a pillanatban lépett át a korláton, és a kötélhágcsó máris remegett erős kezében ... — Azután mi történt? — ugrott le, és összefonta mellén a kezét. Két másodperc alatt szétszéledtünk, nem törődve a gazdag zsákmánnyal és az értékes tússzal. Később összeszedtük a holminkat, mint a tolvajok. Idő előtt otthagytuk az üdülőt, és a pályaudvaron virradt ránk a hajnal. Trifon, te szegény fiú, Fetvedzsiev, vénülő barátom, Barbuklijszki elvtárs! Az életben minden meggondolatlan lépés végzetes következményekkel járhat.i Férfiak, az üdülőkben létrejött véletlen kapcsolatok gyógyíthatatlan traumát okoznak a családban!2 Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Deák Mór: Nem láttam soha többé Odahúztam egy széket az ágy fejéhez — halkan, tolvaj módra, hiszen loptam az álmát —, s úgy'ültem le, hogy arcomat simítsa majd végig első, védtelen pillantása. Az ablakon túl már mocorgott a kiismerhetetlen, rossz szándékú óriás, egy új nap — de ő még nem- hallotta a cölöpverők robbanásait, bár azok (apró rebbenésként) befészkelték magukat a szemhéja alá. Talán lépteknek álmodta őket, valaki várva-várt lépteinek: — a háborút nem ismerte, csak a várakozás háborúját — s ebben a háborúban elképzelt arcok estek szét szilánkokká, bőr alá tokosodó re- peszként őrizve az igaznak hitt hazugságokat: s a titok, sebezhetősége titkai nyugtalanná tették az álmát. Bekapcsoltam a rádiót — talán oratóriumot vártam, a kinti zajokat elnyomva visszaringatni titkai közé; de az óriás már teljesen felébredt, s szájából pattogó ritmusok törtek elő. Akkoriban nem dolgoztam; olyan munka nem volt, amit szívesen csináltam volna, a pénz meg nem érdekelt. Albérleti szobácskámat fél évre előre kifizettem — s magamnak hazudni megtanultam nagyon, hiszen ez a szegények fegyvere. Legkisebb fiúként ábrándoztam az óriásokról, akiket én fogok majd legyőzni — s erőt gyűjtöttem, legalább hazudni eleget. Amikor megmoccant megijedtem. Az ébredés már kikezdte az álmát, s öntudatlanul ringatta magát, hogy legyűrje, akár a kisgyerekek. Ébredni olyan, mint megszületni — és megszületni kín. Az ablakhoz léptem, leengedtem a rolót — így a sivárság sejtelmessé vált, mint valami be nem fejezett, önként vállalt bűn, vagy büntetése. Nem, előtte nem szégyelltem a szobámat — csak valahogy bántott: többet szerettem volna nyújtani neki, többet magamnál is. De a hazugságaim, mint a titkok, egyszemélyesek voltak — hogyan mondhattam volna el neki, hogy ez a szoba a kis herceg otthona is? Félt tőlem, amikor gyenge voltam — hát erősnek mutattam magam mindig, mintha már túl lennék csatáimon. A sötétítő résein átfénylő sugarak rácsokat kentek az arcára — akárha beszélőre jött volna, az álom börtönéből. Pedig nem tudtunk beszélgetni. Ami történik, bennem történik: meg ne zavarjon, ami nincs. S ő félt megbolygatni látszólagos fölényemet — talán érezte, milyen mélyre zuhannánk. Ha nem veszik észre, ha nekem kell bizonygatnom, már nem is igaz, hogy győzni tudok. S mit ér, ha erőmet le- . hetséges magamra elpazarlom? Néha lányokat vittem fel magamhoz, s olyankor soha nem láttam. Csak egyetlenegyszer bukkant fel — igaz, akkor nem szabadott volna. Nagyon szerettem őt — de csak ahogy az ember a hazáját szereti, megfoghatatlan sóvárgással. Edit más volt. Más lett volna. Neki talán még nem létező csatákról is tudtam volna beszélni. Amikor belépett a szobába, nem nézett körül — s hirtelen úgy éreztem, sejti, ki vagyok. Az ujjaim előre tudták teste titkait, s arra gondoltam, vele végre jó lesz, mint kamaszálmaimban. Még az ágy is örült neki — máskor méltatlankodó rugói engedelmes sóhajjal adták meg magukat. Az ajtóra pillantottam, be van- e zárva — és ott állt ő, félszegen, mint akit el is küldhetek. Edit furcsállotta; — miért bámulod olyan mereven az ajtót? — de képtelen voltam bármire is. Pedig ő soha nem adott nekem örömet — csak a jelenidejű kapcsolatok tettek képessé feloldódni engem is; s Vele nem tudtam csak a pillanatra összpontosítani. Edit pedig elment, mint más hazákba induló gondolataim. Visszaültem a székre — arcán újra letisztult az álom hullámverése. Tudtam, hogy ez a kapcsolat most már örökre szól, hiszen akkor halt meg, amikor legjobban szerettem, és féltem a jövőtől. Féltem a vele való harctól, amiben talán soha nem sikerül eldöntenem, győznöm kell? Veszítenem? Ha csak magam miatt féltem, az erőssé tett; képes leszek-e mégis megvívni csatáimat? De felelősséget vállalni másért úgy, hogy a saját életemet sem látom, nem tudtam. Megbénított, mellette fekve, a kudarc félelme. S ittmaradna-e azután, hogy a legrejtelmesebb — mert utolsó — lehetőséget kihasználjuk? Gyereket szerettem volna tőle — akinél gyengébb az ember, azt igyekszik megalázni, hogy magához köthesse. De lehet-e következménye meg nem történt dolgoknak?! Körbepillantottam a szobán, próbáltam az ő szemével látni, s hirtelen kietlennek tűnt, hazugságaim híján. Az ő titkai a szemhéja alatt mocorogtak — az enyémek köröttem, szanaszét^ Éreztem, hogy a mai nap óriási már reggel* legyőzött, keserű számban a vereség rossz ízét hagyva. S ha felébred, harcolni biztat? Tudtam, hogy nem — meghagyja a választás jogát, s ezzel kényszerít veszíteni. Szerettem. Bár — ha Editet szerettem, neki más szó való. Ügy volt szükségem rá, ahogyan a hazugságaim erőt adtak. Ha kenyérre sem maradt pénzem, nem ettem — de nélküle iszonyút kordult a gyomrom. Ha nem volt mit olvasnom, hanyatt feküdtem az ágyon — de nélküle éreztem, milyen kevés a tudás józansága. S a meséje ereje az ő hihányán megtört, motyogássá változtatva a csatakiáltást. Ahogy felnyitotta a szemét, úgy maradt meg bennem örökre. A tenyerem. ismeri az arcát, fülem a sóhajtását — de ő csak így maradhatott meg. Az emlékezet sötétkamrájában elmosódnak a rosszul exponált képek — újjaim már hazudták őt más bőrét simogatva —, de ennyi megmaradt, végleg, céltáb- lapontosan. Felnyitotta a szemét, rám mosolygott —, de ez a mosoly csak az álom idegen tájairól hazavetődött mosolya volt egy régi ismerősnek, — rám mosolygott, megdörzsölte a szemét. Hirtelen annyi mindent szerettem volna tenni érte, hogy nem tudtam ülve maradni — tehetetlenségemben kinyitottam az ablakot, s elfelejtve -a játékszabályokat, elfelejtve, hogy ilyenkor nem szabad az üres ágyra pillantanom, amikor nem vagyok képes odaképzelni, a győztes mosolyával, hogy tetteim valamit, hátrafordultam, s nem láttam. Soha többé. Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk képeit Durk ó Gábor rajzaiból válogattuk.
