Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
1982. AUGUSZTUS 14. Irodalom» művészet 9 Péntek Imre: Felelőtlen dal Bár a fegyveres világ acsarkodik: azért szeress! Kontinenseken tűzveszélyes gyűlködés ragyog, befüggönyözzük az ablakot... Nem a rádiót, tested híreit hallgatom, utolsó mindenik alkalom. A képernyő tükrében mezítelen játszadozunk, atombiztos óvóhelyen. Túlélők vagyunk szüntelenül: mtegmaradni halálunkig talán ha sikerül. Sass Ervin: A tegnapok mezsgyéiről hozom a megmaradt szavakat énekek virágmezejét fák mögül a barokk tornyot temetetlen lövészárkokból hozom a csonttá változott jajkiáltást a rozsdás bajonetteket rézpénzeket a seholsincs zsebekből a tegnapok mezsgyéiről hozom a csődület rettenetét a félelmek vaskerítéseit a leeresztett sorompókat apáink búcsúzásait a távoli folyók halálvölgyét anyáink egyetlen mozdulatát a világ egyismeretlenes egyenletét a tegnapok mezsgyéiről hozom talán még rájuk ismerünk és megfejtjük azokat Négyén ültek szorosan a kocsiban. Jóval Linz után jártak már, amikor megbillent a ‘nap, hajtottak, a határon sebesen átkeltek, mindenesetre alkonyaiban értek Regensburgba. Szürkület. Ilyenkor szokta mindig elfogni őket a pánik: hol alszanak, hol szállásolják el magukat. Rájuk tört. Hiába voltak kedélyes utazók, zsigereikben, legbensőbb reflexeikben élt az éjszakától való félelem. Kiszálltak, hirtelen neki akartak esni a városnak, fölfalni, bekebelezni kedves szépségét, vártornyait, harangjait, zegzugos, régi utcáit. Kirajzolódtak az épületek a halványuló égre, De nem estek neki a városnak, álltak csak tétován az autó mellett, a pezsgő színű Zsiguli pihegett. Álltak a kocsi mellett, aztán hirtelen nekieredtek — azonnal, azonnal szállást keresni, szállodát, hotelt, fogadót, ahol álomra hajthatják majd a fejüket. Á, nem is az álom. Az álom már kit érdekelt, csak a biztonság. Meg, hogy a csomagtartót nem kell lepakolni, valami garázs vagy udvar. Törtettek. Az előkelő hotelben előkelőén fogadták őket. — Tessék megnézni. A hotelszolga halkan és egyenletesen vezette őket, Nézték a szobákat. Nézték a folyosót. Nézték a kilátást. Süppedős szőnyegen át haladtak, mint az elveszett követek. Megfizethetetlen volt a szálloda. Uzsgyi tovább, szégyenkezve kikotródtak. — Mondtam, hogy idejében keressünk szállást — nyögte Kálmán festő. Puha arcát idegesen marko- lászta. — Nem kapunk, — Kapunk. Nem kell pánikba esni — rántotta vállára a felöltőt Imre író. Rohantak az utcán, az asszonyok a nyomukban. Imre csak felületesen nyugtatta Kálmánt. Zsigerei remegtek. Ó, nem attól, hogy most éppen nem •kapnak szállodát. És ha nem kapnak. Tovább hajtanak hajnalig, vagy megalusznak pár órát a pezsgőszínű Zsiguliban, Régi zajok és töffögések kínozták inkább: a félelem tompa morajai. Teherautók álltak meg a ház előtt, a szobában mindenki megáll ott, ahol van, egyik a tányérral a kezében, másik az újságot tartja mereven, harmadik megáll a könyvlapozásban, megdermedtek. Őket viszik? A szomszédot? Hirtelen elhatározással a falhoz ugrik valaki, leoltja a villanyt. Késő, persze késő. Ha jönnek, úgyis fölverik * a házat. Még gyanús is a villanyoltás. Torokban a szív, csurog a tenyéren a veríték. No, ezt már nem lehet kiheverni. A régi félelmek marokra fogták a májat, tüdőt, agyat, Szombat volt és Németország: ilyenkor sok a szállóvendég. Pénzük van, otthon unják egymást. Idegenben nem annyira. Egy másik városban. Zsúfolásig voltak tömve a szállók, itt-ott már piroVészi Endre: A vörösősz sovány ember sikertelenül küszködik az öngyújtójával, a rossz, nyesett szikrák nem harapnak a cigarettájába. Szomszédja a lépcsőn gyufát vesz elő, aprózott, finom sercegés, lobban a kis láng, úszik a sovány arc felé. — Köszönöm. — A megkínált nagyot szív a füstből, meggurítja a szájában. Könyékre támaszkodva nézi a budai részt. A lábuknál elúszik egy hajó, kövér gumihullámokat mozdítva. — Hogy ez a lépcső mennyire tartalékolja a meleget! — mondja, aki a tüzet adta. A bazaltkőből a derekába kúszik a jó meleg. A megkínált saját parazsáról gyújt rá a másikra. — Mennyit szív? — kérdi a szomszéd, de csak azért, hogy kérdezzen valamit. — Nem veszélyes. — Mégis, naponta mennyit? A csontokra redukált arc, a vörösősz hajbozót feléje fordul. — Délután öttől, mondjuk, tízig — megakad, mint 'aki önmagát ellenőrzi, hogy érdemes-e folytatni —, szóval inkább este, mert nappal nem lehet, tűzveszélyes üzemben dolgozom; így hát... összesen huszonöt, harminc, így _ valahogy — abbahagyja, fölemeli a fejét, áttétLépcsők a vízbe sző, foltos bőrét bevonja a rózsaszínű nap, de már a hegyek mögül. — A víznek valami jó szaga, kimondottan virágszaga van — kezdeményezi ismét a beszélgetést, aki a tüzet adta, de nincs rá válasz. Ügy látszik, ebből nem lesz tartós eszmecsere. Mintha a kezdeményező is ráunt volna, föláll; most látni csak, az átlagosnál hosszabb, vékonyabb. A másik mintha észbe kapna, mond valamit, csak hogy a menni készülő maradjon. — Nincs tisztább valami, mint ezek a lépcsők. A Duna folyton mossa őket. Siet? A hosszú, vékony férfi tétovázik, majd ügyetlenül visszaereszkedik a lépcsőre, arcát a rózsaszínű fénybe tartja. Odafent a rakparton sűrű a forgalom, teherkocsik, személykocsik. a lépcsők átveszik a finom, ütemes remegést. — Mert én nem sietek — folytatja most már a másik, érzi a kényszert, hogy beszéljen, de azért abbahagyja. Üjabb cigarettát keres, megvárja a gyufát, a kis láng lobban az arca előtt. A cigaretta füstszálai mögül mondja: — Az igazság az, uram, hogy én nem merek hazamenni — most mégis kimondta, amit nem akart; fürkészve várja a hatást. A hosszú ember, aki sehogy sem tud kényelmesen elhelyezkedni a lépcsőn, mert nem tud mit kezdeni a lábával, madárszemmel figyel az arccsont éle mögül. Két erős slukk a cigarettából. — Azt hiszem — mondja végül a másik —, meghalt a feleségem. . Közeledő kirándulóhajó, mega- fonzenével. — Ahogy megjövök a munkából, már mondtam, vegyiüzemben dolgozom, tűzveszélyes, szóval ott fekszik az ágyon, és nem mozdul. Föléje hajlok, nyitva a szeme, nem alszik. Gyorsan lábujjhegyen kimegyek a szobából, bezárom az ajtót. Tudja, ide szoktam jönni, minden délután, az üzem kikészítette a tüdőmet — nagyot szív a cigarettából, harapdálja a füstöt —, azt hiszem, uram, a feleségem meghalt. A hosszú ember, aki a tüzet adta, nagy tenyerét a lépcsőnek feszítve emelkedik. Merev végtagjai úgy mozognak, mintha elemekből rakták volna össze. — Hát akkor — nem mond semmi lényegest — minden jót — elsiet. A cigarettázó arca, a füst kusza szálai mögött, furcsán mozdulatlan. A fekete kutya őrzi az álmunkat sodtak is a bajor pofalemezek. Hiába, pirosak ezek az emberek, a vér nagyon átszövi a kötőszövetet, ez az igazság. Már a harmadik hotelnél tartottak, Kálmán nem beszélt, belülről tovább hergelte magát. Az ötödik visszautasításnál kitört rajta a pánik. Sapkáját földhöz vágta, ordítani kezdett, — Megmondom minden városban, hogy idejében álljunk be valami dög szállodába vagy fogadóba! Hiába pofázok. Rohadjunk a kocsiban éjszaka? Vagy vágjuk be magunkat az árokba? Nem és nem akartok idejében megállni! Még ez a kirakat, még az a selyemsál! Még ez a szentkép! Előbb biztonságban kell lennünk! Felesége csitította. — Mindig ezzel jössz. Majd megalszunk valahol. Ez kirándulás, most kóborolhatunk Európában, nem pedig beszállásolunk! Ha még nem vetted veflna észre. — Nagy kegyesen lehajolt a földhöz vert sapkáért, és leporolta. Továbbmentek. Nem volt életveszélyes. Kapva kaptak az első sztráda menti leágazáson, hamarosan befutottak Nickelsdorfba, s onnan nem messze a Gasthof előtti térre, Kálmán ment be tárgyalni a feleségével. Aggodalmaskodva jött vissza. — Van szállás. Egy öregasszony, s egy öregember vezeti a fogadót. Kérdezték, vacsorázunk-e, nyilván nekik az a pénz. & nem értettem pontosan, valami hatvan márka egy éjszakára. Harminchat márka volt, egyszerűen fogadták őket, lerakodhattak egy órán belül. — És hova tehetjük a kocsit? — Van udvar. — Nem kell leszerelnünk a csomagtartót? — Nem kell, Van Hund. Megnyugodtak, a sötétben Kálmán betárolt az udvarra, aztán békésen megvacsoráztak fönn, fölszabadultam nevetgélve kisded biztonságukban az emeleti szobácskábán. Rájuk se lehetett ismerni. Leballagtak a fogadó söntésébe, s végre elvetették magukat. A sör — tökéletes volt. Soha nem látott sör. Arany. Finom fémszekrény volt fölerősítve a falra, abból eresztették. Habja, íze, hidege, konzisztenciája olyan volt, amilyennek csak elképzelni lehet a sört. Beleremegtek a gyönyörűségbe, Nem nagyon sokáig, mert a szomszéd nagyobb teremben valami férfitársaság rázendített a sörgyújtotta nótákrá. Ügy látszik, ez Németországban elkerülhetetlen. — Mit Németországban? — gondolta Kálmán —, Magyarországon is elkerülhetetlen. Még jó, ha nem állnak rá a meztelen hasamra a Balaton partján fényes csizmáikban, mikor vadászataikról arra ruccannak. A jó sörrel a gyomrukban azért hamarosan elszenderültek. Reggel idejében indultak. Az öregember vasvilléval a kezében búcsúzkodott. — Valójában hány éves? — Hatvankettő. — Volt a háborúban? — Ajaj. Persze. — Merre? — Tobruknál harcoltam Romell- al. Aztán a nyugati hadszíntér. — Megsebesült? — Kétszer. — Elvesztették a háborút. — Na, ja. — Sajnálja? — Na, ja. — Miből éltek a háború alatt? — Ebből. Apámé volt ez a kis tanya. "* — A fogadó? — Hatvanháromban építettük. — Jól élnek. — Na, ja. — Mindig jól éltek? — Sokat dolgozunk. — Mi magyarok vagyunk. — Na, szép. — Járt már Magyarországon? — A. Nincs idő. Nekünk nincs ennyi szabadság, mint maguknak. — Én festő vagyok és tanár az Iparművészeti Főiskolán. — No, szép. Sok szabadsága van. — ö meg író. Olvasni szokott? — Nem. Rádiót hallgatok néha. — Mit hallgat? — Katonamuzsikát. Azt. — Egyedül dolgoznak a feleségével? — Két fiam van, azok segítenek néha. — Jól megvannak. — Na, ja. Itt. Városban nagyon rossz. Huligánok, bandák mászkálnak, szétverik az épületeket. Anarchia. Rend kellene. Kézbe venni. Itt azért megvagyunk. Ezért élek. Szeretem a gyerekeket, a menyemet, na az a menyem, az a fekete asszony a fekete kutyával, aki simogatja a fekete kutyát, az az. Meg a kutyát is szeretem. Kálmánék akkor fordultak meg. Döbbenetes látvány fogadta őketOtt volt a kutya. Nagy, szobányi vasketrecben állt a fekete német juhász. Piros nyelve élénken himbálózott a fekete fiatalasszony keze körül. Tisztán tartható lakótermében olyan volt, mint a természettől elzárt vad, akit csak idomítva és pontosan használnak. Olyan volt, mint egyéb rendes kutya, Magyarországon vagy Svédországban, egy fekete farkas. Csak a ketrec változtatta volna meg? Az ég kihasított négyszögéből a vasrácsok csillogtak a korai napban. — Őrizte a Hund a maguk csomagját, meg az álmukat — mondta mosolyogva a német gazda. — Mert éjszakára kiengedjük. Kálmánék zavartan néztek egymásra. Bólogattak, elköszöntek, gyorsan elhajtottak. — Nektek nem olyan volt... ? — Imre hátrafordult a nőkhöz, aztán elhallgatott. Mind a négyen hallgattak, egészen a francia határig. összeállította: Rékasy Ildikó Pipacsocskák búzavirággal Harangvirág Gyurkovics Tibor:
