Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
Irodalom, művészet 1982. JÚLIUS 10. Körmendi Puszta Sándot: Lajos: új Pompeji jó utat szalmaszál paraszt-felhők a rét felett cipelik a hajlós eget verejtékezik a táj a tél a halálraszánt talán a villám apróka szopóska még telet nem sújt incseleg talál helyette az összeesküvő határ a hó a hó táblái szélén ezer pipacs áll s lázadón sistereg rg hull az ágas eldűlné úgy áll egy szalmaszál repül lecsap a hó jó utat szalmaszál pörgeti a szél a hó villanásnyi csak mögött jó utat szalmaszál repülj repülj csak szállj ma én amíg fönnakadsz vagyok mint kibomló dalom ki őr hús égi gallyakon ködök egy kazal csillagon Gobby Fehér Gyula; MINDEN NAPRA pályaudvar kapuján két magas termetű, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás előtti térre. A következő pillanatban megismertem őket. — A Vass fiúk! Együtt mentünk be a városba. Az ©nvhe júniusi délutánban valami nagvon kedves érzés volt az. A gimnáziumban elválihatatlanok voltunk. Érettségi óta — négy esztendeje — nem láttam őket. Külföldön tanultak. Nagyon megörültek a találkozásnak. Az arcuk még nem férfiasodéit meg végképp. Finom orrukon, a mozgékony okos szemükön a későn érő intelligens .emberfajták karaktere. Modorukban ugyanaz a viilágfias szívesség és kedvesség, amely annyira szokatlan volt a gimnáziumiban, s mégis mindenkinek tetszett.. Gyalogolva haladtunk végig a főutcán és a főtéren. Siettek. Két óra múlva tovább kellett utazniok. — Tulajdonképpen csak a varázsló kertjét jöttünk megnézni — Szólt az idősebb Vass fiú. — A varázsló kertjét? Hol van az? — kérdeztem. — Igaz. te ezt nem tudod. Persze, akkor nem mondottuk el senkinek a dolgot. Majd meglátod, eljössz velünk, ugye? Nincs messze... A főtér felől a templomnak tartottunk. Végighaladtunk a- parkon. Az öreg gimnáziumi hittanárunk ott ült a rendes padján, egy könyv Olvasásába merülve. Köszöntünk neki. Barátságosan integetett. Azután megkerültük a templomot. A fiúk egy vak utcába vezetitek, amelyről eddig semmit se tudtam. Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Saiátságos! — ilyen házakat, miint itt sohase láttáim a városban. Alacsonyak és kezdetlegesek voltak, de vagy az ablakok hajlásúban, vagy a kapuk faragásában és formájában volt valami ósdi. Az u*cán padokon és székeken öreg emberek és bánatos arcú. sáipa.'i': asszonyok ültek, a őrá lányok'söoörték és öntözték a földet. Kocsi keréknek nyoma sem látszott.. Az utolsó ház előtt állapodtunk meg. Azaz — tulajdonképpen ház nem is látszott csak kerítés. Festettem magas fakerítés: olyan sűrű, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte. Kábító virágillat, csapott meg. A kerítés megett kori volt: nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal. Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelynek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liiiüombokor. óriás kelyhű fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csaik egy szirma, gyenge piros színű volt. Ügy tetszeti, ihogy ezek bocsátják azit az ismeretien édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér világ terpeszkedett. Húsos, selymes fényű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra' nőtt haragoszöld színű fűbe. Mimt egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodákért. Közvetlen előttem a nőszirom lila virágai nyíltak. Százféle virágillat tevődött össze a bó.dító szagában, s a virágok színében. A kert végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodott. Zöld hasú két ablaka .mindjárt a földszín magasságára nyílott. Ajtót nem lehetett látni. A háztető az ablakok felett mindjárt összehajtott. Nagy padlásnak kellett ott lenni. Közvetlenül az ablakok előtt kék szegfűket fedeztem fel. Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméter - nyi kis csodabirodailimaf. — Látod, ez a varázsló kertje — mondta a fiatalabb Vass. — És, ott a házban lakik a varázsló •— folytatta a másik. — És ot.t lakinak a rablók is. — Kicsodák? — kérdeztem. — A rablók, a vaaázslók tanítva-. nyai és rabszolgái. — Ök kimennek rabolni a városba. Ilyenkor mennek .ki, föld alatti utakon. A templompadláson bukkannak föl, és a toromykötélen ereszkednek le. Barna köpenyük alatt kis olajlámpát rejtegetnek, és övükre akasztva álarcot;, tőröket, pisztolyokat visznek. — Csendesen topózmak be a házakba, vagy az ablakokon másznak be. Kis csákányaikkal pár pillanat alatt felkapaszkodnak az emeletes házak szobáinak nyitva hagyott, sötét ablakain. — És azután gyorsan a szekrényekbe bújnak. — Senki, aki a házban latoik, észre nem veszi őket, és akikor már elhelyezkednek a ruhák és skatulyák között. Meg gyújtják kis lámpásaikat, és nesztelenül várnak. — Várnak, még mindenki le nem fekszik, és akkor kibú inak. végigjárják a szobákat, feltörik a zárakat. levágják a gyermekek fejét, és tőrüket; otthagyják az apák szívében. — És elviszik a kincseket a varázslónak. Mintha valami elfeledett. régi verset mondott, volna fel a két fiú. Csáth Géza (1887—1919) a századelő magyar prózájának egyik megújítója. Sokoldalú tehetsége korán megmutatkozott. Gyermekkorában kitűnően hegedült. festett. Tárcái, novellái, zenei tárgyú írásai már medikus korában sűrűn megjelentek a különböző lapokban. Orvosi diplomát szerzett, s egy ideig a budapesti idegklinikán volt tanársegéd. Orvosi szaktanulmányokat irt, zeneszerzéssel próbálkozott. 1908- tól a Nyugatnak is munkatársa lett. Pucciniról írott műve külföldön is feltűnést keltett. Korán felismerte Bartók tehetségét, s a modern muzsikáról írt tanulmányaival ö volt az új magyar zeneirodalom legtehetségesebb művelője. Fényesen induló pályáját veszedelmes szenvedélye, a morfinizmus törte ketté. Elhagyta a fővárost■ vidéken folytatott orvosi gyakorlatot, ifjúkori movellaremekléseit nem tudta többé megismételni. Egy évtizedes, önmagával folytatott reménytelen küzdelem után öngyilkossággal vetett véget életének. Eredeti hangú, érdekes elbeszéléseit a modern lélektan eredményei hatják át, az emberi lélek új tájait térképezte fel bennük. úgy mondották el a varázsló barlangjának titkait. Ezailatt folyton néztük a kertet. •— Elképzeled, most mi van ott benn ?— kérdezte a fiatalabb Vass. A bátyja felelt helyettem: — Itt, a zsalus ablak megett van a rablók hálószobája. Alacsony, vakolt odú. A falon egy lámpás pislog, és jobbra-bailra hat-hatszalmazsák a földön. Az egyik oldalon hat rabló alszik, összekuoorodva; az arcukat se látni. — A másik oldalon üres hat ágy. — A rablóik már a föld alatti utakon elindultak véres munkájukra. — Amikor fölébredtek, négykézláb másztak ki a, szobából, mert az alacsony helyen föllállni lehetetlen. — A varázsló akkor enni ad nekik. Gonosz, fekete szemével mintha azt mondaná: egyetek, és hozzatok nekem sok kincset, aranyat, ezüstöt. — A rablók friss békákat és gyíkokat esznek, továbbá több éves cserebogarakat kapnak csemegéül, amelyek, mint befőttek, üvegekben állnak a varázsló kamrájában. — Azután menndök kell. A varázsló pedig meggyújtja a lámpását. mely egy koponyán van elhelyezve, és virfaszt a szobájában. Olvas, őrködik. Nehogy baj érje a rablókat. — Nehogy felébredjenek a kutyák vagy a .gyerekek. — És miikor keleten szürkülni kezd. már az ég, akkor idejön: lefekszik a kertbe. — És akkor minden virág leánnyá változik. Ö pedig hempereg a virágok között,.. _ — Míg csak haza nem jönnek a rablók, és akkor átveszi a zsákmányt. Elrakja a föld alatti raktáraiba. és aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihall a ház. — A szomszédok közül senki se tudja, hogy ki lakik itt... Néhány peréig szótlanul néztük a varázsló kertjét, akkor az egyik Vass fiú megnézte az,óráját.. — Huszonöt perc múlva indul a vonatunk — mondotta és kö-nynyesen sóhajtott. — Mennünk kell — mondta a másik. A keleti égen már Játszottak a csillagok. Az utcában csend volt, mint a temetőben: sehol egy élő lélek kívülünk. isszaindultunk.' Szótlanul haladtunk a templomig. rA két. Vass Ili ú el mélázva nézett maga elé. Megkerültük a parkokat. A kútinál hálom szölgáilólány húzta a vizet. Jókedvűen nevettek. A két fiú rájuk nevetett. A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt mellükről. Egy bérkocsi1 haladt arra. Fütytyen .ettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villanyfényes főutca felé. * Mikor elváltam- a kisfiam szoktatott rá a mesékre. Addig > úgy aludt el minden este, hogy az anyja ott ült a2 ágya fejénél, és duruzsolt, duruzsolt neki, meséket és igazi történeteket mondott szakadatlan, mindennap, egészen addig, míg észre nem vette, hogy a gyerek szeme csukva, s már egyformán veszi a lélegzetet, bármi történjék is éppen a mese hősével. Kettesben maradtunk és nekem kellett volna átvennem a mesemondó szerepét. Egy darabig tűrte ugyan a gyerek, hogy a rádió színészei szórakoztassák, de mivel ott nem lehetett megrendelt meséket hallgatni, hiába agyaltam ki mindenféle furfangos kifogástnem volt menekvés. Be kellett vallanom a gyerek és önmagam előtt is. hogy nem tudok mesét mondani, egyszerűen azért, mert egyetlenegyre sem emlékszem pontosan. Vo.lt ugyan, amit el tudtam kezdeni, de befejezni már egy világért sem lettem volna képes, valahol mindig összekevertem a dolgot. A fiam sajnálkozva nézett rám, meglepett, hogy nem sír. Azt vártam volna, hogy panaszkodik majd. pöröl, vagy legalább fölemlíti az anyját, aki ezen a téren valóban lepipálj, hiszen képejs; volt nemcsak neki- nekem is a legképtelenebb meséket beadni. Fantáziája biztosan gazdag -és csapongó lehetett, ■ -sokszor követni sem tudtam az elmondott történet fonalát, de akkor még nem figyeltem erre föl, elintéztem egy legyintéssel az ügyet. Engem’ mindig csak a szakmám érdekelt. Persze ezt most eltúlozva mondom, de ha néha más szempontból is vizsgáltam a világot, forrásnak elég volt, amit a szomszédoktól, barátoktól, munkatársaiktól hallottam, amit az újságban olvashattam. -Másra, többre időm se jutott volna. Azt képzeltem legalábbis. S aztán ott ültem a fiammal az ágyon, én a szélén, ő pedig belül mert fölült, már sajnálattal nézve rám, kissé csodálkozva is biztosan, de mindenekelőtt és legfőképpen sajnálva engemet, a csodálatosan hiányos elméjű apát, s szerénykedés nékül mondhatom, az országos hírű csillagászt, aki nem tud egyetlen mesét, sem, a szerencsétlen. Szidtam magamat, amiért előbb nem néztem utána, hol is tartja az anyja a gyerek könyveit, elvinni biztosan nem vitte el őketha már őt magát itthagyta nekem. Fel kellett volna jegyeznem a noteszomba, hogy szükségem van néhány mese elolvasására, és akkor -megoldódott volna a helyzet, nem kellett volna szégyent vallanom a fiam előtt. De túl felelőtlenül tekintettem az esti al-V <Száz m mrnnjar (leaelláilml Csáth M r i * i a ® A varázsló kertje