Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

1982. JÚLIUS 10.

Irodalom, művészet

9

Dorkovics Ágnes:

— tizsta, kék —

szemeidben őrizgetem magamat: táltosokkal versenyeztem éjszaka, csillagderes, hószínorrú paripák vágtatása porzik még a telkemen.

láttalak, még akkor is, az ég tüzén átviláglott kérő lelked csillaga, hívásoddal zaboláztam jó lovam fordulásra, tűzön át a lelkcdig.

kedvesem, ha újból éj jön, mit kívánsz? szemeidben merre menjek érted ón? szédülésből szédülésbe, völgyeken, napból éjbe s éjből napba visz szemed.

Jancskár Lajos:

A badacsonyi-hegy árnyéka

[szememig húzódik

Félúton

[melegedni.

Peng egy úton felejtett üveg-Csönd,

[pohár.

csak a parthoz loccsan néha

kelyheben harmatcsepp csil-1hullám.

[lámlik.

Fény,

Nevet a kilométerki).

a vizen' álmodni vackolödik

Elindulok:

[egy csillag.

templomi ésoszogás feléd.

EGY MESE

itatásra, megérdemeltem a gyerektől a korholást — ami helyett egészen mást. kaptam. Töredelmes vallomásom után ugyanis kisfiam felajánlotta, hogy majd ő mesél helyettem, nemcsak helyettem, hanem — ha már ilyen telki nyomorult vagyok (bár. ezt nem monda így ki) — nekem. Mosel nekem!

Nem sokáig gondolhattam arra. hogy majd másnap hozatok az ^jggy-i'k segédemmel néhány meséskönyvet, esetleg el is olvasatom őket, s csak a vázlatos történeteket nézem át estefelé, mert a gyerek bele is fogott a mondókéba, nem tehetett másfelé figyelni, hi szén észrevette volna- hallgattam hogy milyen eszes gyerekem van, tehát. Akkor fedeztem föl csak. és azokon az estéken fedeztem fel és szerettem meg a meséket is. Mert mondanom sem kell. másnap sem, s még jó ideig nem hozattam könyveket, mindig elfeledkezve a magamnak tett ígéretről, egészen addig, míg egy napon személyesen nem állítottam be egy könyvkereskedésbe, és válogattam, most már bizonyos mérce alapján, az elém rakott áru között.

Mintha tanítani akart volna, szinte terv szerint mesélt nekem a fiam. Eöször az egyszerűbb meséket ismételtette - át velem, később aztán rátértünk az ismeretlenebbekre, a ritkábban előfordulókra- bonyolultabbakra, de (illán izgalmasabbakra is. Már külön kis szertartása alakult ki a mi esti megélésünknek. Először a fiam szerepelt maga választotta meséjével, utána következtem én. engedelmes visszhangként igyekezve szóról szóra ugyanúgy elmondani a történetet, ahogy’tőle hallottam. Leginkább nem várta meg leckém felmondásának végét, mar közben elaludt. Én azonban leggyakrabban végig elrpnndtam a megkezdett mesét. vitt. a lendület. Élőbb kínoztam vele magamat, így akartam bűnhődni, amiért azelőtt nem viseltem kellőképpen g"ndj;it a gyermekemnek, később azonban a mese szépsége kényszerítőn ra. hogy ne vegyem észre a hallgatóság hiányát, nem mertem, elszakítani a gyönyörűen egyszerű, mégis -csodákkal teli. egyenletesen pergő fonalat.

Furcsa szokást vettünk föl később. Egy este ü. a másik este én választhattam az elmondandó mesét. Nagyon boldog voltam- amikor először -léptem elébe, pontosabban ültem eléje egy frissen megtanult. számára ismeretlen történetiek Úgy izgultam, mint a kezdő színészek, de engem nemcsak a jól sikerült előadás boldogított. hanem figyelő, elrévül-t kis arca. az az öröm. amit neki adhattam Attól kezdve rendszeresen vásároltam a megjelenő meséskönyvekeC egyik mindig ott hánykolódott az íróasztalomon, s amint időt szakítottam rá, kijegyBolya Péter: A PINCÉBEN

vonat beállt, leszálltam. Az apró állomás kezet i’kzott velem, a vasutas mosolygott, mintha a fia lennék: — Vége- katona ibácsi? t

Vége: Három nap szabadság,' ma teLt -le, azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál.

— Nem arra, katona bácsi! — kiáltott rám az állomásfőnök, amikor elindultam a falu felé. —Hova megy?

— Még van időm ... — fordultam vissza. — Nyolcig szól a papír ... — az utolsó szót már kiabáltam, mert szél támadt, és felettem zajosan susogni kezdtek a jegenyék levelei.

Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör. egy telefonbeszélgetés — és már el is múlt. De itt — hova menjek? A kocsma nem nekem való, amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hovamerre? Még négy órám van. Fordul az út, már itt a temető, meg néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája.

Még nem értem a kocsma elé — ..hát mégiscsak oda jutok?" —, amikor hirtelen eszemebe villant Kárádi tanácsa": — ..I^a jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs. csak az öreg Mártont keresse. Világhírű bora van, csodabor, majd meglátja- alhadnagy elvtárs. -még érmei is vannak az öregnek."

Hogy is magyarázta? Az iskolánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is. magas, zöld kapu...

— Ki az? — zörrent meg a halig a kapu mögött.

—- Innen a dombról . .. az. alakulattól jöttem. Érv fél liter bort szeretnék.

Nyílt a kapu. ősz hajú. fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta. ,

— Jó napot — -köszöntem.

— Adj’ isten. Na. jöjjön beljebb ... — mormogja az öreg, és befelé indul.

Aztán hirtelen megáll fordultában. /

Az arcomat nézi.

Mit nézett? Megigazítottam a sapkám. Az öregek néha jobban vigyáznak a katonaregulára, mint mi. Márton gazda néz. néz — aztán újra elindul.

A konyhába vezet. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta: barnapokrócos heverő- a polcon d üti nyögő rádió.

zeteltem az aznapi történetet. Munkatársaim hamar megszokták, es bogaraim közé soroltak e szokásomat.. különben is ismerték családi körülményeimet- nem mertek volna gúnyolódással bántani. Akadt köztük olyan is. aki segített. bár ha nő jelent" meg. kezében valami régi. érdekes gyűjteménnyel. inkább csak udvariasságból fogadtam el az ajándékot, féltem, hogy valamelyikük a gyej’ek által próbál eljutni a szívemig.

Már kitünően kiismertem magam a mesék világában, otthon hatalmas könyvtáram volt meséskönvvekböl. külön polcra raktam őket tartalmuk szerint, egyikre a magyar népmeséket, másikra Afrika népeinek meséit, harmadikra az. ázsiai népek meséit, a többit tettem legalulra- de minden polcnak még saját magán -belül is megvolt a beosztása, balra kerültek az. állatmesék, melléjük a tündérekről szólók, aztán az eredetmondák, néhány csalimese-gyűjtemény. híres írók átdolgozásai, és végül a műmesék, még azok is szétosztva verses mesékre és prózában írtakba. Már ismertem minden föllelhető -könyvet, már rendszeresen járattam a gyermeklapokat. a kiadóknál megrendeltem minden hirdetett sorozatot, amikor egy napon a fiam kijelentette. hogy álmos, ne zavarjam a mesemondással.

Tizennégy éves volt akkor. -Minden átmenet, előkészítés nélküli közölte ezt velem. Minden tapintat" nélkül. Nem érdekelték többé a mesék. Untattam volna.

Nem szólt utánam- mikor ki

— Üljön csak le, mindjárt hozok ...

Levettem a mikádómat, felakasztom a fali fogasra. Ahogy fordultam, megakadt a szemem a falon.

„Mi a . fene ... Hogy kerültem én oda?” Egy régi fénykép. Rajzolt. A száj, a szemeik ' színesre festve. Fiatal férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magamra ismerek benne.

„Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?...”

Nyílik a konyhaajtó, párás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok.

— A fiam — mondja. — A fiam volt... •

— Meghalt?

— Meg.

A gazda az asztalra állítja az üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre nézek- és a szájamhoz emelem a poharat. Mintha a halottat köszönteném.

— Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda.

•— Huszonnyolc.

Az öreg előrehajol, újra tölt.

' — Nagyon hasonlít, nagyon hasonlít — dünnyögi, aztán felemeli szemét a pohárról, megint az arcomat nézi.

— És hol született?

— Én?

— Maga.

— Pesten. Negyvennégyben.

Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után .nyúl.

— Tudja... — mondja halkan — azt hittem, őt látom, amikor maga bejött. . . ő is így jött be, egyenruháiban, no, nem ilyenben, még a régi bakaruhában, negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok- édesapáim, engedjen be, de gyorsan . . . Megszökött. Katonaszökevény volt, tudja.

— Megszökött? — Az órámra nézek. Fél <H. Nincs negyvennégy, nincs háború, nincsenek katonaszökevények. Nyolcra »a dombon ■ke.ll lennem.

— És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon *az idő.

— Itt halt meg, egy hónap múlva. Lent lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki, nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer, ő nem akar a puskák elé kerülni. Aztán . .. megbetegedett. Tüdőgyulladást kapott. Elhívtam az orvost. ő is azt monda, hogy feil kell hozni a gyereket- de az meg nem jött az istennek sem. Rúgott, harapott, kiabált, -nem bírtunk vele sehogy. Szóval ott maakartam lépni a szobájából, csak az ajtó becsapódása előtt jegyezte meg:

— Ne felejtsd égve a villanyt, apu!

Ráütöttem a kapcsolóra, és kimentem. Napokig feléje se néztem a könyveimnek. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy végre megszabadultam a mindennapi ■ mesemondás terhétől. Kollégáim már amúgy is azzal kezdtek gyanúsítgatni. hogy titokban van még néhány kisfiam és kislányom, és őket is bőven ellátom mesével. Válásom régen megtörtént, a piszkálódást nem érezték oda nem illőnek, s én rájuk hagytam, mondjanak, amit akarnak, ha visszaszólok, csak fokozom tréfacsináló kedvüket. Ritkábban kerestek fel értékeikkel fiatalabb titkárnőink, s ha valaki még hozott könyvetpénzért akarta eladni nekem, ajándékra' rég nem gondolt senki.

Ügy képzeltem, kihordatom a szobámból a meséskönyveket, néhány szakkönyv és lexikon úgyis régóta keresi a helyét, de egvre halogattam a dolog elintézését, magam sem tudom, miért. Aztán egyszerre kaptam meg néhány gyerek lapot- és egy könyvet az egyik sorozatból. Az új indián meséket meg egy indítandó sorozat hirdetését. Már számon tartottak a kiadók is. Hirtelen haragomban el akartam dobni az egész csomagot. mikor érdekes rajzot fedeztem fel a kinyíló könyvben. Nem is vettem észre, hogy történt, nekiültem. vagy inkább ülve maradtam és elolvastam az egész könyvet. • '

Azóta tudom, hogy nem leheradt, aztán néhány -napra rá meg is halt. Most is ott van.

— Ott van? — A pohár feleútón megállt a kezemben.

— Ott temettem el, a pincében. Máshol nem lehetett, nekünk is bajunk lett volna, ha kitudódik ... Ott temettem el, a sarokban. A háború után átvihettük volna a temetőbe, de azt mondta az aszszony, minek az most már, így legalább mindig itt van ...

A képre néztem. Hasonlít rámnagyon hasonlít. Kedvesen, pihenten mosolyog, az arcán nyoma sincs a láznak, a félelemnek, a pincebeli nemespenésznek.

— Lemennénk? — kérdeztem.

A pince hideget lehel, Márton gazda gyertyát gyújt a lépcső alján. Sorban a hordók: egyik oldalon hat, a másikon csak öt. A hatodik helyén, a sarokban: a sír.

Fekete salakhalom, a tetején — üres -kon z ver dobozban — fonyadt, elvizesedett virágcsokor. Oldalt fakereszt, a falnak támasztva, rajta a név. Durván égetett betűk: ÉLT 26 ÉVET.

A gazda kezében remegve ég a gyertya. Meghajlott háttal állunk: alacsony a pince teteje.

— Menjünk akkor... — mondta a gazda- és kezével védve a gyertyalángot, a lépcső felé fordult.

Felmentünk a konyhába. Megittam a maradék bort, és elbúcsúztam.

— Most már menni kell — mondtam, az órámat nézve.

Márton gazda sokéig fogta a kezem a kapu előtt.

— Itt van fénn, a dombon? — kérdezte.

— Itt.

— Hát. . . Aztán jöjjön el -máskor is.

— Eljövök. Viszontlátásra.

— Isten áldjon, fiam.

Elindultam a főutca felé. Már .sötétedett,, meg-meglódult a szél. Négy kilométer a dombig.

isszanézek. Az öreg a kapuban áll.. Még mindig néz. Talán azt hiszi... Ugyan. Nem lehetek a rokona, sem az -unokája. senkije, semmije. Semmi közöm a fényképhez. Az a másik meghalt. Meghalt, még negyvennégyben- most ott fekszik a -borospincében, a hatodik hordó helyén, és én .. . én pedig felgyűröm a gallérom, fürgébben, egyenesebben lépkedek, hiszen élek. elek.

lek meg mese nélkül. Bár eleinte szégyelltem magam, sokát, szenvedtem az ismerősök fullánkjaitól, még többet fiam vádló és csodálkozó tekintetétől- kitartok meséskönyveim mellett, és tovább -növelem számukat. Fiam csak -tankönyveit. ra-tjuk -kívül lexikonjaimat, szakkönyveimet forgatja. Komolyan elmélyedve ül a sarokban délutánonként, néha tőlem kér tanácsot vagy magyarázatot egv-egv nehezebb számtanpéldára, neki még ismeretlen fogalomról. Jó mérnök válik majd belőle. Enyhe mosollyal nézi el nekem, öregedő apjának, hogy miután elvégeztem a munkám, meséskönyveimet rendezem, olvasgatom.

Csak az a -baj, hogy vigyáznom kell az olvasással, éppen azért, mórt tudom, mennyire szükségem van a mesékre. Be kell osztani a rendelkezésemre álló lapokat- az elég ritkán megjelenő könyvújdonságokat, hogy lehetőleg ne egyszerre faljam föl, olvassam el a történeteket — szerencsére a csillagászat is sok időmet leköti — jusson máskorra is, hiszen mindennap szükségét érzem, kívánom a mesét, tehát tartalékolnom is -kell belőlük. S hiába csúfolnak, hogy komoly tudós létemre ilyesmivel töltöm az időm. -Hiányát érzem, ha egy nap nem jutok hozzá, ezért gondosan elosztom az olvasni- és élveznivalót, ami-t anynyira megszoktam és szeretek. Nem válók meg tőle, pontos és rendszerető ember módjára beosztom. Minden napra egy mese.

Az irodalmi oldalpárt Rékasy Ildikó állította össze, az illusztrációkat Györfi Lajos grafikáiból válogattuk.