Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
8 Irodalom, művészet 1982. JÚLIUS 31. (Száz fax maqifiir novelláiból ózsi nagyon szomorú legényke volt. Nyolc esztendőn keresztül elszánt bátorsággal harcolta a szegény diákok keserű harcát, és mindenkor első tanulója volt az osztálynak. A nehézszagú hálószobában, a bűzösen égő éjjeli lámpa mellett, majd mindennap éjfélig ismételgette a nehéz mondatokat. Meg-megdobbanó ifjú szívében elfojtott minden tavaszi vágyat, sohasem gondolt a szerelemre. Érettségi előtt három nappal történt, hogy összeesettt a sok erőfeszítéstől. Ágyba ikerült, és csak két hónap múlva ikelt föl. A szeme bódult unalommal bámulta a sötét szobafalaikat és az ordinálé zöld cirádákat. Kipirult arccal és lázas csökönyösséggel folyton arra gondolt, hogy a hosszú betegség alatt elfelejti mindazt, amit kétségbeesett igyekezettel nyolc év alatt tanult. Mellette az anyja feküdt. A csöndes tusákban, nehéz -gondok közt megrokkant asszony több időt töltött az ágyban, mint talpon. Az apja csak keveset időzött otthon. Délelőtt hivatalban görnyedt, délután kiáltozott és sétálni ment, este meg borosán, mámoros fővel bukott az apró szobába. Kötekedett. Meg is szidta a betegeket; csaknem mindig ezekkel a szavakkal: — Nyavalyások vagytok! Nézzetek csak énrám, sohasem voltam beteg. .. Az asszony hallgatott vagy sóhajtott, Józsi pedig azon gondolkodott, hogy milyen ember az apja. Nem sokra tartotta, de a szabályok és latin meg görög szövegek közt elsatnyult emberlátásával nem tudta megítélni. Néha látta, hogy az öregedő ember buzgón festegeti és pomádézza a bajúszát. Abban pedig igazán nem talált semmi nevezeteset, hogy az apja hosszasan ült a tükör mellett, és olyan frizurákat próbált csinálni, amelyekkel legjobban elpalástolhatta kopaszságát. Ősz felé jánt az idő, mikor a fiú újból tanulásnak látott. A vizsgára lázas remegések között ment el, mart attól félt, hogy kárba vész a nyolc nehéz esztendő minden keserves küszködése. Hanem az öreg épületben nyájas arcok fogadták, és még a kegyetlen latin professzor is könnyű szövegeket adott elébe. Megzavarodva, szédülő fejjel fogott kezet a vizsga után a tanárokkal, azután hazavágtatott. Az anyja hideglelős remegések között feküdt az ágyban. Három napja, hogy a fiáért való aggódások leverték a lábáról. Egyébként a fiút várta reggel óta, kapkodó imádkozások meg nehéz sóhajtások között. Aztán, mikor Józsi megjött, csöndes, boldog könnyhullatásoik következtek. A keserűségek és betegségek között megsorvadt asszony fölült az ágyában, mellére húzta a Józsi fejét. Csöndes beszélgetésbe olvadt az örömük. A fiú jól érezte magát, mert nyugodt volt, az asszony pedig azt hitte, hogy először boldog igazán. Délben lármásan jött meg az apja. Már odakint kiabált: — Na, Józsi, széna vagy szalma? A becsületes feleletekhez szokott Józsi elmondta, hogy jeles érett. Aztán szép sorjában elmesélte a vizsga rendjét. Még arra is emlékezett, hogy mit kérdeztek tőle. Ebédre fölkelt a beteg aszszony is. A kis cselédet elszalajitották borért, és ennek tulajdonítható, hogy a Józsi apja az ebéd végén az almahámozásnál ártatlan hencegésbe fogott. — Hiába na, az apád fia vagy. Én is mindég jeles voltam. Aztán így folytatta: — Mi akarsz lenni? Ügyvédet csinálok belőled. Nem fogod szolgálni az államot, kedves barátocskám. Török Gyula: Szürke mese Elég volt az apádnak húsz esztendeig kínlódni. Estefelé vígan botorkált haza a Józsi apja. Kijelentette, hogy nem vacsorát otthon, hanem elviszi magával a fiát, hogy lássa az is a világot. A beteg asszony mindenbe beleegyezett; neki egyébként sem volt más tennivalója. Az apa meg a fiú együtt baktattak befelé a pompás, fehér falú étterembe. Józsi valójában kényelmetlenül érezte magát, és mikor a pincérek a kabátját lerángatták róla. sután forgolódott az apja körül. A kezét nem tudta sehogy sem ügyesen tartani, a nagy,, sugárzó világosságot pedig túlságosnak is italálita. Körös-körül vidá-Török Gyula (1888—1918). A 20. század első két évtizedének egyik legjelentősebb prózaírója. Elszegényedett nemesi család sarja, apja uradalmi intéző volt. Bölcsészetet hallgatott a kolozsvári egyetemen, majd tanulmányait félbeszakítva újságíró lett Kolozsvárt, Nagyváradon, 1910- től Budapesten. Regényeit, novelláit napilapok közölték. Mint író, elismerést életében csak nem sokkal halála előtt kapott, amikor könyvalakban is megjelent. A porban című regénye 1917-ben. Ez az esztendő felfedezésének éve: a robotoló, szinte ismeretlen újságíró egyszerre az elismert, nagyra becsült írók sorába emelkedik. Hamarosan novelláskötete, majd másik nagy sikerű regénye, A zöldköves gyűrű is megjelent. Sajtó alatt lévő újabb novellásköteteinek megjelenését nem érhette meg, egy szívroham fiatalon végzett vele. Műveiben elsősorban a dzsentrivilágot ábrázolta erős kritikai éllel, ugyanakkor bizonyos együttérzéssel, a süllyedésen érzett szánalommal. Stílusának fő jellegzetessége a realizmusra való törekvés és a meleg líraiság. man vacsorázó asszonyok meg urak üldögéltek. Üde arcú, kipirult asszonyok mosolyogva néztek rája. És Józsi aat hitte, hogy itt mindenki őt bámulja, az ő zavarát mosolyogja még az éretlen pofájú fiúcska is. Tátott szájjal állott a?, asztal előtt, míg a pincérék széket nem nyomtak alája. Az apja ügyet sem vetett rája. Ügy veitte észre, hogy a kopaszodó ember igen jól érzi magát ebben a környezetben, és úgy mozóg, mintha otthon volna. A pomádésszagú, öregedő ember mély meghajlások és édeskés mosolygások között köszöntgetett jobbra-balra. Ha asszonyokat látott bejönni, megigazította a nyakkendőjét, és összeráncolt szemöldökkel nézett végig rajtuk. Józsi nem gondolkozott azon, hogy mit csinál az apja, mert a szokatlan környezet nagyon is elfoglalta. Lassanként csöndes bódulltság fogta el. A sok új dolol egyetlen zavaros érzelem alakjában feküdt az agyára. Nem is kellett volna az erős borból innia. Elvesztette a könyvek mellett nevelkedett öntudatát a pohárcsengések, asszonyi nevetések között, és a nagy vakító világosságnál. Ivott az apjával együtt. Aztán egyszerre nagyon könnyűnek és boldognak érezte magát. Jólesett hallgatni a cigányok muzsikáját. A finoman lüktető keringők körülfontáik. Ügy érezte magát, mint a langyos fürdőben, és azt gondolta, hogy jó volna itt ülni sokáig. Az apja kivörösödött arccal ivott szorgalmasan. Újabb bolondságokat beszélt, és nótát rendelt a cigánynál. Éjfél után székzörgések között kompániáik távoztak, és nemsokára a Józsi apja is fölkelt. Tántorogva, bizonytalan léptekkel haladt az asztalok között. Odakint megeredt az eső. Józsit ikaronfogta az apja, és megindult vele hazafelé. Rövid, értelmetlen mondatokat köpködött. a fia pedig csöndes szégyenkezéssel hallgatta a berúgott emberek rendes monológját. Az utca sarkán, sárga gázfényben, festett arcú leány álldogált. Piros kalapján nagy strucctollak remegtek. Józsi kíváncsi szemékkel vizsgálta a lányit, az apja pedig kiegyenesedett, és gavalléros léptekkel sietett feléje. A fiú ihátramaradt, ostobán és értelmetlenül bámult az apjára, aki megcsipkedte a lány arcát. A bontól megzavarodott fejével úgy érezte, hogy ő most nagyon is szégyellj magát. Szólni akart az apjának, de a berúgott ember megfeledkezett róla, és megindult a csöndes, sötét utcán a ilány után. ózsi nekidűlt a falnak, és bambán bámulta a két sötét alakot. Fölizgatott agyában kínosan bizonytalan gondolatok kergették egymást. Aztán úgy érezte, hogy megfordul körülötte a _ világ. Világosság futott át az agyán, olyan gerjedező értelemféle, mint mikor először nyíltak meg előtte az algebra mélységes titkai. Az anyjára gondolt. Aztán könnyezve, szégyenkezve, lehajtott fővel botorkált a piszkos, nedves köveken hazafelé. Att gondolta, hogy mindent megértett. Páll Lajos: Mondóka Ez elment nyulászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez mind megette, ennek a kicsinek semmi sem maradt. Valaki szétosztotta az emlékeit: te kapod az anyám leányos arcát, te az apám katonaképét, te a nagy szürke ló emlékét, te a háborút, a tetves katonákat, te, hogy kacaghass magadon, te, hogy minden vízcsepp egy vagyon, te, hogy a föld is elfuthat, s a legkisebbnek semmi sem jutott. Kolossá Tamás: Az őrült pilóta Kollega Ür, a szürke és reménytelenül aktakukac kishivatalnok minden áldott nap egy távoli, városszéli településről járt be dolgozni belvárosi hivatalába. Ezen örökös tortúrát a legsimábban úgy úszhatta meg, hogy előbb az EXPRESSZ buszra szállt, majd onnan a metróra, amivel aztán a Deák térig utazott. A metró tulajdonképpen történetünk szempontjából nem bír különös jelentőséggel. Az ideg- és lélekölő közelharc egy köpetnyi szabad helyért ugyan ott is mindennapos, ám Kolléga Űr úgy gondolta, hogy ha kellő türelemmel vizsgálja a kérdést, akkor feltétlenül akceptálnia kell. hogy a metró terjedelmesebb közlekedő térfogatainál fogva kevésbé predesztinálja az Utazó Közönséget rúgásra, harapásra. Ha az automaták előtti tömegnyomorra gondolt, érzett érvelésében némi kielégítetlenséget, de amint azt már mondottam volt, történetünk szempontjából e kérdés taglalása elhanyagolható. Nem így az EXPRESSZ autóbusz léte. Amint az Kolléga Ür elemzéséből később nyilvánvalóvá vált: ezek az EXPRESSZ járatok nem akármilyen járatok. A metróvonalak kiépítésével ugyanis célszerűvé vált a közvetlen, úgynevezett ráhordó járatok, illetve pontosabban hálózatok — javította ki magát Kolléga Ür — megszervezése. Ennek következtében az EXPRESSZ-járatok beállítása is célszerű lett, amelynek lényege: célállomás — végállomás, s közötte semmi, nincs megállás. Vagyis — folytatja a logikus sort — utascsere nélkül hosszabbodik meg a menetidő. És itt van a kutya elásva! Nem számítva az amúgy gyakori útfelbontásokat és torlódásokat — elemzett tovább Kolléga Úr —, tudni kell. hogy ha felszállsz egy EXPRESSZ buszra, akkor már nincs visszaút, akkor húsz percig, félóráig, vagy még tovább reményed sem lehet arra, hogy akár testhelyzetet változtass. Ha nem foglalsz el rajtaütésszerű rohammal egy ülőhelyet vagy akár egy nyugodalmas sarkot, akkor a város széléig radírozod frissen borotvált képeddel az oszlopot, akkor ágyékodból két hétig nem jön ki az ülés sarkának zöld nyoma. Kolléga Űr fejében eleinte még az is megfordult, hogy olvasói levéllel hívja fel az illetékes szervek figyelmét ezekre a tarthatatlan állapotokra. ám ezirányú tervéről hamar lemondott. Észrevette viszont. hogy ha a megálló egy bizonyos pontjára áll, abból kettős haszna származik. Egyfelől mindig a hátsó ajtónál szállnak le a legkevesebben, vagyis ott várakozván, előbb juthat az ülések közelébe, másfelől akkor is EXPRESSZ- közelben lehet, ha a megállóba előbb az a másik — teljesen felesleges — járat áll be. (Ez a másik járat egyébként amolyan régi típusú. sokmegállós busz volt, sokan vették viszont igénybe, növelve ezzel is a megállóbéli viszonyok áttekinthetetlenségét.) A következő lépés tehát azon bizonyos pont kikísérletezése volt. Meg kellett határozni az egyetlen és pótolhatatlan pontot, ahonnan a legváratlanabb ajtóhelyzetekben is némi előnyre tehet szert. A járda azon pontját, amelyet várakozás céljából, a helyfoglalásra irányuló mozdulatok legoptimálisabb kiinduló helyeként célszerű elérni, de legalább megközelíteni — fogalmazta meg a feladványt Kolléga Űr. Nos, még egészen üde, romlatlan fiatalember volt (Talán még nem is Kolléga Űrnak hívták), amikor kísérleteinek eredményeképoen végre meghatározta azt a pontot. Annak idején, az első hetek délutáni forgatagában bizony még lelemaradt a tömött buszról, de később •— bármennyien is jutottak hasonló eredményre — kutatásai gyümölcsözőnek bizonyultak. Már hosszú ideje tapasztalt útasként tolakodott — amikor egy szép napon bekövetkezett a törés. Az indítékokra nincs megbízható adatunk, de tény, hogy amikor egy borongós délutánon lehülyézte azt a vén spinét, mert elsodorta kezéből az aktatáskát, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába a most már kétségkívül. Kolléga Űrnak nevezhető hősünket. Olyasmi lepte meg. amit a franciák deja’vu-nak neveznek, úgy érezte, hogy valaha, valaki mással már történt valami ilyesmi, s akkor, annak idején ő meglehetősen helytelenítette az efféle — a most általa megnyilvánult — reakciót. A gondolat, a lelkiismeret e naptól kezdve nem hagyta nyugodni hősünket. Olyannyira nem, hogy már nem is kereste az oly gondosan kikísérletezett pontot; mind elkeseredettebben figyelte a Kedves Utazó Közönség könyöklő küz-Bényi László: Sosopol Bényi László: Halászhajók
