Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

9

1982. JÚLIUS 31.

Irodalom» művészet

Pinczési Judit:

Fonal

A dombra vágytunk (feltételes módban) — te verset írnál én etetném a madarakat

Felpakoltunk erre az útra — nálad

a szívem volt nálam

a szemed és a szád

Fent tombolt az augusztusi

égbolt

vakító pengés ahogy sarkantyú táncol

lázas csikorgás ahogy két sárhányó összeborul

„Mennyi csillag’’ — mondtuk nevetve

Pedig

akkor már

ott függött a kard

Mohácsi Regős Ferenc rajza

Böröndi Lajos:

Visszaszámlálás

I a szelídített erdő | visszafogott zúgása akár a hátborzongatóan csendes tenger oly félelmetes

'

oly félelmetes I ahogy visszatartott lélegzettel fordul a föld

Kovács István:

A félelem

A félelem fél: félni bátor.

A bátor fél a félelemtől — azazhogy: a bátorságtól.

agyon szerette a lakását. Nehezen jutott hozzá, annyi furfanggal és intrikával, hogy egy Borgia Cézár is

megirigyelte volna érte. Képzeljék, egy vidéki nő, aki negyed év alatt lakást szerez Pesten! Valójában egy szoba-konyhás lakás volt, de Lutzóné spanyolfallal elkerítette a gáztűzhelyet meg a csapot, s

a konyhát is szobának rendezte b'e. Valami átmenetnek a lányszoba meg a gyerekszoba között, mivel a rokonságtól hozzá jutott egy csomó fehér bútorhoz. A nagyszobában viszont antik bútorok voltak, keleti szőnyegek.

Nagyon szerette a lakását, anynyira, hogy szeretete a munka iránti mély és ösztönös ellenszenvén is diadalmaskodott. Ha a lakásáról volt szó, nem kímélte magát; fényezte a padlót, mosta az ablakokat, az ajtókat, takarított, torülgetett, valahányszor csak ráért. Az utca: sivár külvárosi sikátor, a lépcsőház elhanyagolt, vedlő vakolatán nagy foltokban ütött ki a felszivárgó nedvesség. Ezután a környezet után Lutzkóné lakása szűk, de nagyon vonzó paradicsomnak hatott, amolyan puha fészeknek, amelyben a boldogság otthon érzi magát.

Holott Lutzkóné nem volt boldog, épp ezért fogadta el örömmel az Egyesült Államokba disszidált leánya meghívását, hogy maradjon náluk, ha tetszik egy évet, ha tetszik. kettőt.

Mici. azaz Lutzkóné megvárta amíg Gyuszi leszerelt, mert bár azzal a titkos reménnyel kelt útra. hogy odakünt elcsavarja a fejét valami jól kereső jenkinek, de ami biztos az biztos, a lakást nem akarta üresen hagyni.

— Gyuszi fiam — mondta —. én most elrepülök. A lakás rád marad. Eli. használd ki a szabadságot. egyszer fiatal az ember, de nekem disznóólát ne csináli a lakásból. mert... — fenyegető mozdulattal hagyta félbe a mondatot.

— Na de anyu ... — szabadkozott a fiú kissé bambán.

Lutzkó nedis. Lutzkó Gyuszi. az. utolsó, aki e nevpt viseli, kétévi kemény katonai fegyelem s egy életen át tartó ugyancsak kemény anvai fegyelem után — félárva volt — ráeszmélt arra a már-már valószínűtlen szabadságra. amit Pesten eűv saint lakás jelent Egykét hét. s ő lett a szexcsászár a szerszámgyárban.

Eleinte császár módra viselkedett.

— Aztán kitakarítasz ám. kisnnvám — mondta a soros bigének.

A bige nersze kitakarított.

— Olván haláli klassz vagy, hogy méa azt is megteszem érted — rebegte. s már búgott kezében a porszívó.

Ezek a rögtönzött porszívózások, mosogatások, síkálgatások természetesen messzire elmaradtak a Lutzkóné megszokta színvonaltól. Gyuszi látta, mint szürkül, porosodik mocskosodik a hajdan kifogástalan két szoba. Leveleiben egyre nagyobb hangon nyugtatta anyját, hogy a lakásban „minden a legtökéletesebb rendben van”.

Ekkoriban bukkant 1'el egy rendezvényen Zsókica, akiről Gyuszi másodpercek alatt megállapította, hogy „nem olyan, mint a többi lány”. Valami ilyesfélét érezhetett Zsókica is, és nem utasította vissza Gyuszi meghívását. A lépcsőházban még odaadóan simult hozzá, szerelmesen nézett föl a fiúra, de odabent megdermedt.

— Ne haragudj — rebegte. s a karja olyanformán jelezte a látnivalókat, mint az előadó a vetített képen műtörténeti előadásokon — de ez ... ez nekem .., olyan idegen.

a felesége nem szenvedhette az ilyesmit, részint a három gyerek miatt, tartsák meg nála.

Igaz, remekül mulattak, dé miután a vendégsereg elvonult, a lakásról nehezen lehetett volna megállapítani, hogy mi, elhagyott csatatér-e vagy elhagyott tehénistálló. Még akkor sem, ha a kérdést a helyszínen egy számadó gulyás vitatja meg egy vezérkari tiszttel.

Rémületében Gyuszi egy hónapig egyetlen sort sem írt az anyjának.

A helyzet pedig napról napra romlott. Hiába szólt rá Gyuszi szexcsászári fölénnyel a soros nőKolozsvári Grandpierre Emil:

Lelki kapcsolat

Egy darabig félrebillentett fejjel mélázott, aztán így szólt:

— Előbb kitakarítok. De segítesz, ugye?

— Hogyne segítenék! Trógermunkára kiválóan alkalmas vagyok.

Édes szerelmi hevületben, testetlelket elzsongító mámorban késő éjszakáig — takarítottak. Gyuszi hordta a vizet, vitte le a hamut, mosta fel durván a parkettet. Zsókica végezte a finom munkát. Aztán fáradtan rogytak be az ágyba, egy-egy röpke csók mindkét részről, s már mélyen aludtak.

A jutalom nem maradt el, disznóólban kezdték, s paradicsomban ébredtek. Csak reggel mérték fel, mekkora változásokon ment át a lakás. Attól kezdve rendszeresen találkoztak, rendszeresen szerették egymást, s rendszeresen takarítottak.

— Szeretlek — vallotta meg Gyuszi —, Zsókica. hidd el, te vagy az igazi, soha senkit nem szerettem úgy. mint téged.

Zsókica egy napon így válaszolt:

— Ha olyan nagyon szeretsz, akkor végy el feleségül. Hiszen tudod, hogy én is szeretlek.

— Mi köze a kettőnek egymáshoz? — kérdezte Gyuszi. — A szerelemnek a házassághoz?

Zsókica aznap nem válaszolt, csak sokkal később, mikor Gyuszi megkérdezte, hogy miért nem iött el a randira.

— Csak azért, hogy igazad legyen. Ha a szerelemnek nincs köze a házassághoz, akkor ne is legyen. Nem megyek többet hozzád.

Mit válaszolhat ilyenkor egy szexcsászár? Olyasmit, hogy gombház, meg hogy egy újjamra tíz olyat találok, mint te.

Gyuszi ott folytatta, ahol abbahagyta, váltogatták egymást a látogatók. s minden alkalommal elhangzott az erélyes utasítás:

— Előbb rendet kell csinálni, kisan 'ám.

— A kedvedért még ezt is megteszem — hangzott a sztereotip

válasz.

A lakás meg szürkült, porosodott, de úgy — ahogy rendben volt. Egészen a nagy elcsúszásig. A szerszámgyárban híre ment, hogy Lutzkó Gyuszi milyen császári körülmények között él. Egy napon megkörnyékezte Kezdi, a művezetője, akitől nagyon sok minden függött a gyárban. Az érdekeltség törvényének felismerése következtében Gyuszi beleegyezett, hogy azt a bulit, amit Kézdi odahaza nem rendezhetett áz újonnan „felcsípett pipi” kedvéért, részint mert

látogatóra, a válasz sohasem volt kielégítő, az eredmény még kevésbé. A szelídebbje tett-vett valamit, elsimította az ágyat, elmosott néhány tányért, esetleg lábast, a határozottabbja felkapta a fejét.

— Micsoda? Hogy én tegyem tisztába ezt a disznóólát? Én takarítsam el a mások piszkát? Hát azt lesheted, kisapám.

Gyuszi lassankint ráébredt, hogy valahányszor a szerelem a takarítás kötelességével ütközik össze, nem a szerelem győz. Belenyugodott, hogy ez is egyike a modern élet törvényszerűségeinek. Belenyugodott a változtathatatlanb’a, annál is inkább, mert őt magát cseppet sem zavarta az egyre áporodottabb, egyre dohosabb környezet. Anyját illető aggodalmai is eloszlottak, mert Lutzkóné mindig tetszett a férfiaknak, s a leveleiből az tűnt ki, hogy a helyzet Amerikában sem változott. Babiékkal ugyan összeveszett, de egykettőre szerzett magának egy minden tekintetben megfelelő házvezetőnői állást, ahol megbecsülték, mert ízletesen főzött, s a lakást is tisztán tartotta.

A házigazdának „szimpatikus vagyok”, írta egyik levelében, „ragaszkodik hozzám”, jelentette ki a másodikban, „senkivel sem cserélne el”, majd a harmadik szerint — „szeret, imád, bálványoz”.

Az optimisztikus előzmények után, hogy „szegény anyu végre révbe jut”, ugyanakkor ő is, hiszen a lakás rámarad, két levél jött gyors egymásutánban, gyökeresen más hangulatú szövegekkel, az egyiknek az volt az alaptémája, hogy „a férfi a természet legborzalmasabb átka”, a második közölte. hogy melyik nap melyik óráján várja Gyuszi a hazatérő mamát a reptéren.

— A lakás! — kapott a homlokához Gyuszi, s azzal végigrohant a vállalaton: a takarítónőkön kezdte:

— Fáj a vesém: ötszázért megcsinálom; három hét múlva; nem lehet, unokám született — ilyen válaszokat kapott mindenkitől, bárki ajánlotta, bárki hajtotta fel a leendő takarítónőt.

Egy bajba jutott lány eljött, sürgősen pénzre volt szüksége, lesz, ami lesz, megcsinálja, de amikor meglátta, miről van szó, a kétújjnyi por-, sár-, korom-, hamurétegei;, amely malterként borította a parkettet, a koszett" függönyöket s az ablakokat, amelyek alig bocsátatottak át valamennyi myt;

— Inkább bármit vállalok, de ezt nem! — és jeszszusmáriázva elrohant.

Ekkor, a reménytelenség és a kétségbeesés mélypontján, Gyuszi véletlenül belefutott Zsókicába.

— Nem látszol boldognak — állapította meg a lány.

— Majd marha leszek boldog lenni! — nyegléskedett Gyuszi, de aztán, hogy beültek egy vendéglátóipari egységbe, az első kort vök után kibuggyant belőle a vallomás, hogy az volt a szép idő életében, amikor „együtt futottak Zsókicával”, mert Zsókica nem olyan, mint a többi lány. Zsókica szeme könnybe lábadt, megfogták egymás kezét, s az asztal fölött szerelmesen kulcsolódott össze tekintetük!

— Én azóta is csak téged szeretlek. Gyuszi.

— Én is, Zsókuci.

— És most mi bajod? — kérdezte a lány. A fiú széttárta két karját, s a mennyezetre nézett, mint aki az egeket hívja tanulni;

— A lakás ... az anyám ... — és folyt, folyt, folyt belőle a szó, egy meggyötört ember minden kínja és keserve, ilven meg amolvan sztorikkal, jellemképekkel, átkokkal és fogadkozásokkal tarkítva.

— Te szegény! — mondta Zsókuci, és végigsimított a fiú keze fején, — te szegény árva.

Még mielőbb Gyuszi bármit szólhatott volna, Zsókuci rámosolygott.

— Állatian éhes vagyok. Ha van pénzed, hívj meg vacsorára. Ha nem, én hívlak meg.

— Milyen jó, hogy mondod! Annyira elfoglaltak a zűrjeim, hogy a kaja eszembe sem jutott. Pedig olyan üres a gyomrom, hogy három szputnyik kényelmesen keringhetne benne. A vendégem vjagy.

A bőséges vacsora után karonfogva indultak a buszmegálló felé, ahonnan Zsókica majd hazautazik. Az utca sötét volt, és zúgott, mert fújt a szél. A megálló körül hárman-négyen lézengtek. Égő cigarettájuk parazsa fel-felízott. A távolban feltűnt a busz merev békaszeme.

— Mikor találkozunk? — kérdezte Gyuszi.

álaszképpen a lány a fiúhoz simult, de nem szólt egy szót sem. A busz elviharzott mellettük.

— Ki is takaríthatok — suttogta a lány.

— Megtennéd? — kérdezte a fiú, mintha hálaimát, rebegne.

— Meg. De tudod?

— Tudom. — Hajtott fejet a fiú.

— Előbb az — tisztázta Zsókica, hogy félreértés ne essék —, aztán jön a takarítás.

— Jó — bólintott a fiú bágyadtan.

Kivettek egy-egy hét szabadságot, s mint egyenrangú házastársakhoz illik, hét napon át megállás nélkül takarítottak. A nyolcadik napon sürgöny érkezett a mamától :

„Férjhez mentem Mister Smithhez, gratuláljatok. Anyád.”

delmét, még haragudott ugyan a csúcsforgalomban — közlekedni — muszáj vénemberekre, de inkább hagyta, hogy egy-egy villámöreg éppen róla rugaszkodjon el, inkább félrehúzódott.

Később újabb megrázkódtatás érte Kolléga Urat. Feleségével — erőt véve magukon — moziba mentek, s hazafelé tartván éppen a mi megállónkba vetette őket a kiszámíthatatlan sors. Mikof a busz megállt, hősünket feszítő izgalom kapta — el megszokás vagy mi —, alig tudta kivárni az ajtó nyílását, s mikor az végre mozogni kezdett, hirtelen fölpasszírozta magát, majd fejvesztve rohant helyet foglalni. Az asszony persze nem értette az egészet, hiszen késő este lévén, alig volt utas a megállóban. Csúnyán leteremtette hát férjurát, amaz pedig igazat adván neki, mélyen elszégyelte magát.

E perctől kezdve fölgyorsultak az események. Kolléga Ür mardosó lelki ismerete meglódította a történést.

Előbb — ügyintézés leple alatt — a munkahelyéről kezdett elmaradozni, amit persze senki nem vett észre. A feleség sem tulajdonított különösebb jelentőséget a kezdődő késői háza.iárásnak, mert már valóban esedékes volt, hogy az a fránya főnök továbbképző tanfolyamra küldje Kolléga Urat. A szomszéd meghökkent ugyan, amikor mintha Kolléga Urat látta volna egy T betűs teherautó valánja mögött, de hamar meggyőzte magát, hogy az lehetetlen. A feleségnek később feltűnt, hogy hősünk fényképet készítettéit magáról, sőt hámarosan vaskos borítékot is kapott — holott Kolléga Űrnak soha senki nem írt —, a férj azonban egyre komorabb, egyre szófukarahb lett, így az asszonyka nem mert kérdezni. Az utálatos főnök pedig csak akkor döbbent meg igazán, amikor beosztottja minden előzetes figyelmeztetés, sőt indoklás nélkül beadta a fölmondását.

Kolléga Űr a következő munkanap hajnalán — feleségét megtévesztendő — úgy tett, mintha a szokásos módon a hivatalba indulna. Valóban a szokásos módon gyűrte tova magát megállónk sűrű hínárjában, a metróra is a szokásds módon sodródott fel, de hopp... a Deák tér helyett már az Emkénél leszállt!

Innen furamód az Akácfa utca sarkán álló bisztróba tért be, bűnös elszántsággal rendelt egy kaszinótojást tíz deka franciasalátával és — feleség, ha ezt látnád! — egy korsó sört. Mindezek elfogyasztása után hősünk az Akácfa utcai BKV-központba ment be.

Nem tudni, hogy ott miben sántikált, de meglehetősen hosszú idő után, pontban fél háromkor lépett ki a kapun. Hóna alatt egy felette gyanús batyut szorongatott. A kapu előtt Kolléga Űr megállt, felvetette fejét, és szemében megcsillant valami diadalmas ...

A hősünk lépteit követő szem újólag a metróhoz, onnan ominózus megállónkba kísérhette vissza a csomagját féltőn szorongató embert, és itt már határozottan valami rémeset kell felfedeznünk a tekintetében. Szokatlan módon Kolléga Űr nem a nevezetes Ponthoz állt. sőt érthetetlen módon engedett tova két EXPRESSZ buszt (továbbá négyet abból a > os ’• ■/:ősből.) Úristen . ..

De nem, nem semmi baj, a harmadikra fölszállt. A kanyarban a szokásos módon szorult a csuklókorlát mögé, majd hosszas zötykölődés után megérkezett a végállomásra. Itt azonban — ahelyett, hogy hazafelé vette volna útját — a batyuval együtt az állomás irányítójához ment be.

Mintegy félórás feszült várakozás után a soffőrruhás Kolléga Úr (Illetve már nem is tudom, hogyan nevezzem) lépett ki az ajtón. Magabiztos tartással a várakozó EXPRESSZ buszra szállt, hovatovább beült a vezetőfülkébe, fölvette a gyanútlan utasokat és elindult. Az ominózus megállóba érve kinyitotta az ajtót, a visszapillantóból szánakozó mosollyal regisztrálta a Kedves Utazó Közönség szörnyű kataklizmáját. Amikor minden morzsányi hely megtelt, bezárta az ajtókat, mintegy csapdába eitve a mit sem sejtő Utazó Közönséget.

Ezután a mikrofonhoz nyúlt, és a következőket mondta:

— Jó napot kívánok, kedves utasaim. Kérem, felejtsék el az iménti gyötrelmes perceket, és amenynyire fehet; próbálják meg kényelembe helyezni magukat. A zöldkucsmás fiatalembert arra kérem, adja át a helyét a kismamának, a barna kabátos néni pedig legyen olyan kedves, vegyen át kettőt a sokcsomaeos hölgy dobozai'-közül. A többiektől pedig azt kérem 'kapaszkod ianak a kan varban, ne a szomszédnak támaszkodjanak. Cserébe megígérem, hogy gvorsan. de óvatosan és kapkodás nélkül hazaviszem Önöket. Köszönöm a figyelmet, tessék yigyázni. indulunk.

És hősünk feltette új napszemüvegét, gázt adott, maid ahogvan ígérte — határozottan, de körültekintően elindult hazafelé.

A világ e nanon nagyot változott. Budapesten villámgyorsan elterjedt az őrült pilóta híre. az pedig — ha más haszna nem is származott a dologból — ezután kétszer annyit keresett.

összeállította: Rékasy Ildikó