Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
1982. JÚLIUS 3. Irodalom» művészet 9 Tandori Dezső: A kék szemhéj „Megvan-e még”, mint keltünk hajnalonta háromkor, négykor, úgy öt éve nyáron? Jön évre év csak, mint ha egy se volna, és mintha nem maradna semmi más nyom, csupán a kérdés szála, szétsodorva, a tova-élő emlékezetében '■— és barnás-feketéllőn egy verébszem kék szemhéj-hunyásával jönne álmom, s ott lennék már, hol lesz talán egészem. Miféle töredékekbe botolva történik, ha keresem s nem találom? Talán majd lemegyek a Duna-partra, és hiába nézek végig a fákon, szárnyon-se-már tovalebbent a sorsa, s én még csak reménykedem, hogy bevégzem — kérem, hadd ne éljek nélküle én sem, kettőnk helyett lehessen végre szálltom, ne kerekedjék, hiányos ha, évem. Ki hitte, hogy így lesz! Addig naponta hallottam az apró zajt; mintha másom hallotta volna, úgy érzem ma. Sorra elcsöndesül minden: ő, mi; tovább von egy vonalat az új-a-szele porba az a változás, melytől, tudom, éjten felébredek majd, és hiába nézem az órát, nem lesz „oly hajnali három”; borulj rám, kékség, azt kell még megélnem. Dlenas Eszter; Madarak földúton Emlékeimben csillagok, rügy feszül az ágon, kezed, szemed, mozdulatod örökös lakásom. Tíz ujjaddal há tollászkodol az arcomon, két kezed kedvéért madárrá változom. Mindent lenthagyok. Kertben az alkonyatot, dérütött fákat, katonasírt a parkban, hogy másra is vártam. Arcom egy levert harcban, sarkam a nagy futásban, elkoccant lépteim egy utcasarki nyárban. Égi úton a fák közt de jó a Messzi! Szárnyatlan földnehéz emberül szeretni! Emlékeimben fú a szél, hordja az árnyad. Fekete tollú fehér madár vagy. Hunyd le az arcod. Nincs bocsánat. Jeszenyin kékje sem. Madarak voltunk, csillagos lábunk földútra tévedett. Kiestünk minden ölelésből, lélegzetünk is felszakadt; a legszebb mosolyú istenek óvjanak. 4 válást követő költözködés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd később. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valaminek, mely Vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem érezte, hogy szomorkodnia kéne. Mintha nagy, beugratós játék lett volna, melyet ketten eszeltek ki. Álmodjunk egy furcsát, s fölébredve el kell játszani. Kilyukasztották a párnát, telefújták tollpihével a szobát, esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel estek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan megfontolás barátcsuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házasságtörésre, mely házasság nélkül bizony lehetetlen volna. Az automata mosógépbe belehajigálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelkezések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat, az előadók neveit. Fölkapcsolták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ragyogjon e megváltást hozó nap. A válást igazoló iratot táblára szegezve kivonultak az utcára, hirdetve az egyenjogúságot, a szabadságot és egyéb zagyvaságot, mely éppen eszükbe jutott. Apró tárgyakkal megajándékozták az utcán sietőket, hogy ők az egymilliomodik járókelők, akik e szent helyre léptek, hol egykor karonfogva jártak ők is, s fújj, ebből elég ma nékik. * * * Szinte észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihe takaró. Géza hallotta, amint a Nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magát. Megúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisztára mossa, s elkezdhet mindent újra, elölről. * * * Csak a költözködést követő napon értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nemcsak a bútorokat, a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tőle, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bútorok fényessége, a fürdőszo-Pető Sándor: Tükrön innen s túl ba sötétkék csempe-csillogása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az asszony barátai, kik mindig vidámak voltak, mintha sosem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámulták körül, az asszony elnéző tekintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Cfj bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reggelek, és hoszszú, egymásba folyó hétvégek, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, leszakítható. S hogy mindezt miért, csak anynyit tudott, hogy kell, mert különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd, melynek helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodni kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kábultságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke ködgomolyag lebegett a képek között. * * * Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott. Öklei zsebbe gyűrve, ujjai tenyerébe mélyedtek, körmei belekaptak a húsba. Ajkán alig látható rángás futott át. Cipője orra levágva, kikandikáltak lábujjai. Nadrágja festékes ujjnyomotokkal tele. A szemközti barakkokat nézte. Hátradőlve próbálták megúszni a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke panelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétségbeesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az - egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, papírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt, a festőállványra feszített vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávapernye, ajka öszszeszorítva, pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályló bunker-szemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arcok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még csak tíz éve festem, mosolyodott el magában. Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a sápadt arcnak, a láva-pernye szemnek, az összeszorított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értelme. alakit kellene keresnem, odacsörögni telefonon, találkozót beszélni meg. Az asszony, mint a légyfogó, vitte magával barátait. Tudta, egy sincs közöttük, akivel le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp elhagyott. A tenyerét nézte, az életvonal csukló felé futó rajzát, mely a kéken földagadó erek felé tartott, mintha egy gyors s határozott metszéssel föl akarná szakítani azokat. Irodalmi oldalpárunk képeit Szenti Ernő rajzaiból válogattuk.
