Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
T Hangot adtak kommunista meggyőződésüknek Szolnok megye múltjából 1982. JÚLIUS 3. Szolnok parasztpolgári népviselete a nemesi hagyományokkal rendelkező földbirtokos réteget, amely eddig a város szűkös mezőgazdasági területe, katonai jellege és kincstári minősége miatt .hiányzott. Az új megyei vezetőréteget nagy tekintély övezte. Életformájukat külsőségekben is követni igyekezett az iparos és kereskedő rétegen kívül a parasztság is. Ehhez azonban nem volt elég a követés szándéka, anyagi feltétel, is kellett. Ezt biztosította több más egyidőben ható kedvező tényező: a vasút fejlődése, a Tisza-szabályozási munkák, stb., amely a lakosság vagyonosodásához vezetett. Ebből már telt a díszes selyemruhára, selyemkendőre, az ezüstgombos, körülprémes, zsinórozott mentére. Ezt a népviseletet láthatjuk a közölt fényképen is, amely több korosztály öltözködési szokásait tükrözi. Nevezetes varrónők A női selyemruha, selyemig iganó két részből Műit: selyemrékli (viziitike), amelynek széles puccos diű. sonkaujja volt. A selyemszoknya hosszú, földiiigérő. Alapanyaga brokáitséliyam, amelyet sötét «Japan rózsás mintával kedvelték. Ide (tartozott még a selyem félkötény, a különböző színes, kornak megfelelő selyemkendők és a ripszsélyemJből készült szolnoki főkötő. A férfiak elilenzős, zsinórdíszes csizmanadrágot, köcsögszárú csizmát, körülprémes, zsinórozoft, vitézkötéses mentét hordtak, amelyet több sorban (általában háromszor vagy négyszer öt darab) galamb tojás nagyságú ezüstgombok, dürügombok díszítettek. A mente alatt ezüstgomibos lőj bit vagy magasinyakú selyeminget untercikket viseltek. A fejükön asatrahán sapka volt. A selyemruha varrását helyi varrónők végezték. Nevezetes varrónő volt Stadler Mariska, a főkötőket pedig Guba Mihályné készítette. A selyemruha nem volt olcsó. Dr. Vörös István tételesen feljegyezte az egyes darábok előállítási költségeit. Az első világháborút követő inflációs években kb. 90—100 Ft-ot érő selyem volt az asszonyokon, lányokon, ami akkor 12—15 q búza árának felelt meg. Dr. Gulyás Éva összeállította: dr. Selmeczi László A munkásmozgalom fellendülését, kiszélesedését 1929-től a Jászságban is fokozatosan elősegítette a kibontakozó gazdasági válság. A növekvő megélhetési nehézségek, az állandósuló munkanélküliség forradalmasítóan hatottak a földmunkásság, építőrpunkásság és a falusi kisiparosság széles rétegeire. 1931 augusztusában egy országos felmérés adatai szerint Jászberényben 175 fő, Jászladányban 117 fő, Jászapátin 450 fő volt csak az ipari munkanélküliek száma. 1930 augusztus közepén kétéves fegyházbüntetésének letöltése után tért haza Jászárokszállásra Solymosi Ignác. A szigorú, csendőri felügyelet ellenére felvette a kapcsolatot az 1928-as kommunista sejtek tagjaival, majd a szolnoki kerületi bizottsággal. A Szolnokról kapott röplapokat szórták szét 1930. augusztus 23-án Jászárokszálláson. Jutott belőle a főjegyző, a csendőrök és a leventeoktatók udvarára is. A főszolgabíró kérésére ekkor 40 fős csendőrkarhatalom szállta meg a falut, de a röplapterjesztőknek nem tudtak a nyomára bukkanni. 1930 októberében Solymosinak sikerült újjászervezni a kommunista sejteket, amelyek azután majd két éven át eredményesen tevékenykedtek. Az ipari munkások sejtjének vezetője Kókai István, a földmunkás sejt vezetője Gál János lett. A szervezetet irányító helyi bizottságban a két sejtvezetőn kívül Solymosi és Tőzsér József vett részt. A helyi bizottság 1931 folyamán kerületi bizottsággá alakult, melyhez újabb árokszállási (Nagy Gy. Alajos, Kókai József, Ördög Emánuel, Szabó L. Ignác, Farkas Alajos, Tóth M. Gábor, Morvay László) és jászszentandrási (Nagy Gy. József, Márkus Sándor), később viszneki, jászladányi, jászdózsai pártsejtek csatlakoztak. Az árokszállási kommunisták munkáját az 1930 októberi, novemberi, az 1931 márciusi és novemberi, az 1932 januári eredményes röplapszórások, az Ipartestületben, az Olvasókörben kifejtett agitáció, a Vörös Segélyre való gyűjtés fémjelezték. 1932 februárjában a kerületi bizottság önálló röplapot készített a leventékhez, melyet Budapesten sokszorosítottak volna a KMP nyomdájában. Ennek terjesztésére azonban a meginduló csendőri nyomozás, a kommunisták letartóztatása miatt már nem kerülhetett sor. A KMP jászárokszállási kerületi bizottságának és sejtjeinek tevékenysége — minden hatósági üldözés ellenére — szélesítette a munkásmozgalomban részt vevők körét, bővítette ismereteiket, mindenekelőtt a kommunista párt követeléseiről, politikájáról. A KMP röplapjai a mozgalom harcosain túl sok száz emberhez juttatták el a marxizmus eszméit, formálták véleményüket, harcra buzdítottak a munkanélküliség, a drágaság, a hatósági brutalitás ellen, önálló gondplkodásra, véleményformálásra biztattak. A kommunisták gyakori akciói 1932 tavaszán azonban nyílt fellépésre késztették a hatóságokat. 1932. április 11-én megindult a jászárokszállási, Szentandrási és viszneki kommunisták letartóztatása. A nyomozás során közel negyven személyt vettek őrizetbe, akiket az árokszállási községházán és csendőrlaktanyában brutálisan bántalmaztak, kínoztak. A kínzások kiszivárgó híre felháborodást váltott ki a kubikosok, munkások körében. Április 19-én a főszolgabíró közvetlenül a Belügyminisztériumba tett jelentést a lakosság hangulatáról, s május elsejére külön karhatalmi erők kivezénylését kérte. Az 1932 novemberében a budapesti királyi büntetőtörvényszék előtt megtartott tárgyaláson végül 14 kommunista és szimpatizáns állott bíróság elé. Gál János, Szabó L. Ignác, Kókai István a bíróság előtt is bátran hangot adtak kommunista meggyőződésüknek. Számukra volt az ítélet a legsúlyosabb. Gál Jánost 6 hónap, Nagy Gy. Alajost 10 hónap, Kókai Istvánt 1 évi, Tőzsér Józsefet 7 hónapi fogházbüntetésre ítélte a. törvényszék. Az árokszállási kommunisták bebörtönzése a jászsági kommunista mozgalom lefejezését jelentette. Noha a mozgalom a mélypontot hamarosan túlhaladta, hasonló befolyást nem tudott többé elérni. A letartóztatások nyomán ismét újult erővel támadt fel a hatósági terror, amely egyformán üldözte az illegalitásban tevékenykedő kommunistákat, s a falvakban ugyancsak kommunistaként számontartott szocialistákat. 1933—34 telén a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezőinek sikerült kapcsolatot találniuk au elszigetelt árokszállási kommunistákkal. Palócz Alajos kubikos Budapesten Baranyi Ferenc és Papp István kommunista földmunkásokkal lépett öszszeköttetésbe. Sajtóanyagot és röplapokat kapott tőlük, amelyeket falujában terjesztett. 1934 nyarán Holler Mihály és Almási Vince a KMP KB vidéki összekötői irányításával megalakult a Palócz Alajos, Palócz Antal és Ördög Emánuel összetételű sejt. Köröttük Barna Balázs, Guba Ferdinánd, Antal Béla, Baróczi Antal, Juhász Lajos részvételével szimpatizáns mag szerveződött. Munkásságuknak, amely főként a szóbeli agitációra, önképzésre korlátozódott, 1935 októberében egy újabb letartóztatási hullám vetett véget. Letartózta- . tásukkal lezárult a KMP jászsági története. A jászsági kommunisták munkája, magvetése a felszabadulást követően hozta meg eredményét. Dr. Gecsényi Lajos A parasztpolgári népviselet jellegzetes mezővárosi fejlődés eredményeként jött létre Szolnokon. Gazdasági és társadalmi tényezők idézték elő a hagyományos, alföldivel megegyez® népviselet polgári ízlésű átalakulását. A jellegzetes szolnoki polgári jellegű népviselet az 1880-as évektől alakult ki, s divatja a 20. század első harmadáig tartott. Ez a népviselet nem egyedi jelenség, az Alföld többi nagyobb településén is megfigyelhető a feltörekvő, vagyonos parasztság körében a népviseltet ehhez hasoniló elúriasodása. Nem sajnálták a zsírt Régi metszetek és írásos feljegyzések vallanak arról, hogy milyen volt a szolnoki parasztság öltözete a 18—19. Ezeoiki'lencszázűtveninyoilcbam az alkikor 93 aszitendős Cseppentő Mihály beszélt nékem Karcagon egy kóbort gyógyítóról. Ügy vélekedett róla, hagy igencsak táltasféle ember lehetett. Ügy hívták, hogy „öreg Sudri”. Gyógyfüveken kívüli kosiairákat is ánuilt. Cseppentő Mihály kisgyerekkorában látta, hogyan gyógyította meg az öreg Sudrt Boldizsár Ferencet. Egyiivású volt ennek a fiával, vele pajtáskoidott, s így történt, hogy jelen tehetett az esetnél. S a látott és hallott dolgokat jól megőrizte emilékezetóben. Estefeflié érkezett meg az öreg Sudri. Mikor bejöttek, éppen akkor gyújtották meg a mécsest. Avval világoltalk. A ‘beteg kereszitkomája vezette oda, mert máir élőzőleg szót ejtettek róla, hogy elő kellene keríteni. De az ilyen meg is érzi, ha várják valahol. Aki keresd, annak útjába akad. Mondta is: „Jönni akartam én már a múlt hét péntekjén, de Ladányban még régebb óta vártak. Nagyon szálldostak elében a madarak. Egy le is szállt, osztán úgy lépkedett előttem az úton. Oda kellett mennem.” Egyebet nem is szólt, hanem letelepedett a lócára, osztán sokáig hallgatott. Azután a szűre újjábam kezdett kaparászni, keresgélni. Elővett egy diónyi kis csíkos fekete követ, azt nézegette. Nézegette, visszatette. Eleinte beszélték volna hozzá, hogy majd elmondják .neki a betegséget, kérdezősködni is akartaik tőle, de nem szólt semmit. Mintha nem is hallotta volna. Fel se vette. Majd egyszer felnézett, osztón azt mondja: Csuba Ferenc táltos a sárkánnyal „Hozzanak egy rostát, ha van. Elő kell dobálni valakit.” Kezét, lábát mozdítani se bírta a beteg Boldizsár Ferenc. „Meg van kötve” — azt mondja az öreg. Süvegje mellől kihúzott egy kanalat, amilyet régen a pásztorok faragtak, amikor még fészkelt ifit a rétben a bo* tonyamadár (gödény), annak a csőréből. Avval kezdett dobálni a rostán. Oda állít az ágy elébe, a rostáit meg a kezébe fogta. Verte szaporán. Beűie-beleszólit nagy fennhangon: „Hő, kiáltok, hő, kiáltok! Járva járjon, fogva fogjon!” De ki értette volna! Televoilt a ház ilármával. Rostazörgés, vijjogás, mint mikor madarak kergetőznek á levegőben. Egyszeresek mintha a rosta alól hallatszott volna. Az öreg a melléhez kapta (a rostát), egyet kiáltott, „Hő!” — avval összebicsakilott, osztán elterült a földön, hadonászott a kezével, rúgott a lábával. Nagyon megijedt mindenki. Ján valami baja fesett hirtelen? De nem mozdult senki, mert előre megmondta, semmit ne szóljanak, ne tegyenek, aikórmi történik, mert akkor mindennek vége jóvátehetetlenül. Pár sziempiilliamtásiig tartott csak, amíg ott vergődött a földön. Mire talpra áillt, akkorra Boldizsár Ferenc leszállt" az ágyról: nem voilit semmi baja. Szücg Sándor században. Gorove László a Tudományos Gyűjtemény 1821. évi VI. kötetében foglalkozott a szolnoki parasztság ruházatával. Innen vette adatait dr. Vörös István gimnáziumi tanár, aki saját megfigyeléseit is rögzítve a következőket írta: „Fehérneműjük vastag házivászonból készült, ámde nem váltottak tisztát hetenkint, hanem a férfinép viselte azt szinte a lerongyolódásig ... Vállig érő hajukat bekenték zsírral... A fehérnemű fölé télen posztó nadrágot, derékravalót, ködmönt vagy subát öltöttek. A zsírt ezektől sem sajnálták. Beitatták zsírral a szűrt, a kalapot, bemázolták vele az avasbunda bőrét is, hogy vízhatlanná tegyék. Zsíros hajukat kalappal, vagy báránybőr kucsmával fedték be. Lábukra nyáron bocskort, télen zsírral, faggyúval kent csizmát húztak”. A szolnoki paraszt zsíros bundában ment vásár- és ünnepnapokon a templomba. A zsúfolásig megtelt templomban ez elviselhetetlen szagot árasztott. Az egyházatyák minden eszközzel, tilalmak sorával próbáltak ennek gátat vetni. „A váci püspök 1750-ben keményhangú leiratban eltiltotta, hogy bundában beléphessenek a templomba.” Megjegyezzük, nem sok sikerrel. Ugyanebben az időben a nők viseletéről a következőket írták; „Térdenalól érő rövid, bő szoknyát viselitek, derékhoz simuló réklit, nyakuk köré derékon átcsavart kendőt kötöttek, fejükön kendőt hordtak, lábukon csizmát. Télen rövid ködmönt öltöttek.” Utánozták az új vezetőréteget Ezt a népviseletet korabeli képes ábrázolásokon is szemügyre vehetjük. Kaposvári Gyula kutatásai hozták felszínre azt az 1857-ből származó, a Délibáb Képes Naptárban megjelent metszetet, amely a Tisza-híd környékét ábrázolja, előterében korabeli népviseletbe öltözött emberekkel. Viselettörténeti szempontból ugyancsak érdekes Müller Adolf 1860-ból származó szolnoki látképe, amelynek bal sarkában halászokat, jobb sarkában pedig kompról kirakodó embereket látunk. A régi szolnoki népviselet az 1880-as évektől kezdett megváltozni. A város életében több nevezetes esemény történt: Szolnok 1876-ban visszanyerte a török hódoltság idején elveszített megyeszékhely jellegét. Az új megyei hivatalok idevonzották * Hz egyik utolsó karcagi táltos Az öreg Sudr i
