Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
1982. JÚLIUS 3. 8 Irodalom, művészet cSfíárí én matjijur novelláiból Tóth Árpád (1886—1928). A 20. század első negyedének egyik legkiválóbb lírikusa. Apja szobrász, gyermekkorában ő maga is feltűnő tehetséget mutat a rajzolásban. Bölcsészeti tanulmányait nem fejezi be. Hazaköltözik Debrecenbe, és újságírásból él, párhuzamosan a Nyugatba is ír verseket, kritikákat. 1913-ban lapja megszűnik, Budapestre költözik, s házitanítóskodásból, nehéz körülmények között él. Az 1918-as polgári forradalom idején a Vörösmarty Akadémia titkára, s a proletárforradalmat ódával köszönti. A Tanácsköztársaság leverése után állás nélkül, súlyos anyagi körülmények között már-már öngyilkosságra gondol, míg 1921- ben az Est-lapok munkatársa lesz. Megélhetése ettől kezdve biztosított, de élete végéig szegény ember marad. A Nyugatba már csak ritkán ír; Az Est nagymértékben leköti munkaerejét. Korábban szerzett tüdőbaja sokat kínozza, s fiatalon, 42 éves korában hal meg. Igazi lírikus alkat. Költészete kezdetben a kései francia szimbolisták műveivel mutat rokonságot, itt-ott magán viseli a dekadencia nyomait is. A háborúhoz közeledve hangja radikalizálódik, felemeli szavát a háború ellen, s üdvözli a forradalmat. Pályájának utolsó szakaszán költészete művészien leegyszerűsödik, ugyanakkor gondolatilag kitágul és elmélyül. A műfordítás területén szinte költészetével egyenrangút alkot: nemcsak verses, hanem prózai tolmácsolásai is kiemelkednek. Már országos hírű költő, amikor először kísérletezik novellaírással. Első jelentős darabja az 1917-ben írt Együgyű Náthán története. Később is megjelenik egy-egy elbeszélése, s noha valamennyi rangos, igényes alkotás, költészetének jelentőségével nem ér fel. z a történet egy szegény, vörös kis zsidóról szól, aki az emberek közt szokásos foglalkozások közül a jámbor szatócsi mesterséget választotta. Azaz dehogyis választotta: mert vajon a szél megkérdi-e a keserűfű apró, fekete és szomorú szagú magvait, melyik útfelén akarnak megtelepedni? Árva és rongyos kisgyermek volt, egy este úgy jött be a faluba sírva, s nem tudta megmondani, mi a neve, s honnan indult útnak. A faluvégi szatócs fogadta magához, főleg talán azért, hogy ne érje szégyen a felekezetet, ne haljon éhen és elhagyottan az utcán egy együgyű, szegény kis zsidó fiú. Ily módon az a hatalmas valaki, aki a mezei liliomoknak is ruhát és lakóhelyet rendel ennek a kisfiúnak is juttatott egy kifényesedett selymű kaftánkát s egy meleg zugot a szatócsbolt hosszú asztala alatt. Mert éjszakánkint ott kellett aludnia a boltban, a pult alá vetett vackon, míg az összehajtogatott kaftánka mellette hevert a gyért yacsöppektől foltos pádi mentőmön. Azért nem volt rossz dolga Náthánkénak. így nevezték őt el, ezt a bölcs és komoly nevet viselte, mint a régi, fényes selymű kaftánkát, bár szíve igen együgyű s elméje igen szerény fényű volt. Csak apró szemei csillogtak különös elevenséggel, mint két fekete ragyogású villanylámpácska, amiből valami furcsa szomorúság kedves világossága sugárzott mindenkire, úgyhogy Náthánkét okvetlenül szeretni kellett Durva, kérges kezű és szavú parasztemberek is megsimogatták néha gödrös állacskáját, tréfásan meghúzták füle mellett a vörös tincsecskét; a falu uzsorása, egy köhögős és töpörödött anyóka egyszer egy szép aranyfényű krajcárt ajándékozott neki. Sovány és hajlott derekú legényke lett Náthánkéból, a vörös haja az utca egyik végéről a másikig világlott, nevettek is rajta a szép, barna keresztény lányok. Náthánka nem bánta ezt, ő nagyon jól érezte magát a boltban, a sok fiók, a gyertyák, kenőcsök, ostornyelek meg a vég vásznak között. Szerette a ládákat, melyeket nagyon vigyázva kellett fölbontani, s gyöngéden törülgette le a nagy, barátságosan csillogó kannákat, melyek a melegben izzadtak, mint a kövér emberek. S a fiókokban illatoztak a fűszerek, s mintha ez az illat beszéd lett volna, amivel egyik fűszer elmeséli a másiknak kalandos utazásait. Nagy hajók hozták őket olyan vidékekről, ahol sűrű . ragyogó méz csorog az égből napsugár helyett, ahol csupa olyan kávészínű ember él, amilyen a múlt nyáron a komédiában mutogatta magát, s akinek a karjai s csupasz lábai is vastag drága aranyperecekkel voltak megrakva, s orrából és fülében is aranypénzek csüggtek. De az ily emberek nyersen eszik a tyúkhúst, s úgy mondják, embervért is szoktak inni! Náthánka az esti szürkületben lehunyta a szemét, s boldogan és békésen lógatta le nyurga lábait a pult széléről. Egyetlen érzés hományos melege töltötte el, mely hasonló volt ahhoz, amikor paplan alá bújik az ember, s lassanként teste melegéhez enyhül az egész világ. Buksi, vörös koponyája sötétjén jólesően, szelíden nyújtózott egy szerény és együgyű gondolat: mily’ jó a végtelen és titokzatos világban itt lebzselni a jó szagú fiókok közt, csendben várni a furcsa országok új szállítmányait, gondosan kicsomagolni. a ládácskákat., s aztán a papírstaniclikba mért fűszerekre ügyesen ráhajtogatni a stanicli szélét. A hosszú nyári napokon volt legboldogabb Náthán, mert akkor az egész napi bolti munka, rakosgatás és méregetés után rövidesen lefekvés következett, mély álmú, édes alvások, amikből csak a csordás hajnali kürtölése riasztotta fel. A téli estékre szorongva gondolt, mert olyankor sokáig bent kellett ülni a fűszereseknél, s Rebeka, a szatócs leánya, írásra és olvasásra akarta fogni Náthánt. Azt pedig szégyen bevallani, de így volt: Náthán feje nem fogott semmiféle betűt, se hébert, se keresztényt. Egyszer Rebeka kisasszony bosszúsan rá is legyintett egy léniával Náthán vörös, szűk koponyájára: — Magának tán kávé meg bors van a fejében is? Nem. Náthán nem szerette a téli estéket, s alig várta, hogy Rebeka kisasszony erős illatú ruhái közeléből megint visszamenekülhessen a pult alatti vacok rongyai közé, ahol a kávé és bors barátságos szaga úszott a levegőben. Homlokát a hűvös pultra hajtotta, s akkor Rebeka szemei sem nyugtalanították tovább, melyek pillantása úgy érte az arcát, mintha parazsat dobtak volna rá, s a bőr fölgyúlva. füstölve akarna kilobbantani magából valami fájó tüzet. Az>tám eljött a nagy háború rossz esztendeje. Náthán sokszor nem tudott aludni a háborúba vonulló csapatok nótázása miatt. Később elmondták netoi, ihogy a pántliiikás és víg legények közül sokat ímegöllt a gonosz távoli ellenség. Utóbb azt is haiHlotta, hogy az ellenség ki akarja óheztetni az itteni népeket. S csakugyan, a fűszeresbolt fiókjaiból kifogyott az áru, a nagy hajókat nyilván nem engedi hozzánk az ellenség a mézes csorgású napsütések országából. S Náthán Háttá maga előtt, amint kávébarna színű emberek tömege nyers tyúkhúsból csapott lakoma mellett a mi katonáink véréből iszik. Azt gondolta, hogy az ellenséget nagyon szépen meg kellene kérlelni, ne bántson minket. Sok-sok pénzt kellene adni nekik, sok-sok aranypénzt. De hiszen azok máris nagyon gazdagok, fü.ük és orruk is tele van aggatva kincsekkel! Náthán nagyon elszomorodott. Aztán ő ás katona lett. Itt sok ütteget kapott, s egy ízben ki is kötötték. Valami különös álomkór jött rá, reggeli marsolások előtt percekig öntötték nyakába a jeges vizet, míg magához tért. S este mégis alig várta, hogy újra az álom süppedő és meleg feketeségébe merülhessen. Gyakorlatok alatt mindig mosolyogni próbált az őrmester úrra, s az őrmester úr ettől mindig rettentően haragos lett. Egy ideig fürgén végezte Náthán a mozdulatokat, de ez hiba volt, mert egy tempót mindig elsietett együgyű buzgalmában. Egyszer az őrmester úr hoszszasan és körülcifrázva szidta Náthán fokhagymaszagú istenét, s minden szónál az orra alá öklözött úgy, hogy vérezni is kezdett. Náthán akkor elgondolkozott azon, hogy az isten miént hagy magáról ilyeneket mondani, s hosszasan nézett az égre, melyről a fűszeres azt mondta egyszer, hogy oftít lakik az isten. Aztán a harctérre vitték Nálthánt, s egy roham alkalmával hősi hallott lőtt. Ez úgy tönténít, hogy roham közben egy nagy termetű ember jött vele szemben, akin másféle egyenruha volt, mint az övé. Ez az ember egy pillanatig meghökkenve állt meg előtte, aztán szuronyát gyorsan Náthán alsótestébe döfte. Azitán ki 'akarta húzni, de a öajonett töve megakadt, s az ember, ahelyett hogy kitépte volna fegyverét, zavarodottan és sokáig piszkálgatta ki a pengét a belek közül. Náthán még élt ekkor, egy rettenetes ordításra nyitotta a száját, de e pillanatban egyszerre egy fényes kék színű mezőségen találta magát. Ez a fényes kék mezőség a mennyország rétje volt. Ragyogó ruhájú alakok jöttek Náthánhoz, akiknek szárnyaik is voltak, olyan íormájúak, mint a falusi galamboké, melyeket Náthán nagyon szeretett. Ruhájukból pedig kellemes, úri illat áradt, majdnem olyan finom, mint a Rebeka ruháiból a téli estéken. Náthán megiiiletődve és hunyorogva nézett a fénylő ruháikra, szemét nem merte az ismeretlenek arcáig emelni. Ekkor megszólalt az egyik: — Náthán, mi angyalok vagyunk, s ez a szép hely a mennyország, ahová hősi szenvedéseid és halálod jutalmául jutottál. Odalent a földön sok bánait és fájdalom éri az embereket, de itt, a mi országunkban minden jóra fordul. Itt a könnyek felszáradnak, és a sebek begyógyulnak. Hozsánna érte az Úrnak és örök dicsőség! Ámen, ámen, ámen. Náthán figyelmét felköltötte az angyal ama mondása, hogy itt a sebek begyógyulnak. Ailsótestére nézett, s álmélkodva látta, hogy csakugyan eltűnt az idegen katona rettentő szúrásának nyoma. Az angyal újra szólni kezdett: — Náthán jer, élvezd a mennyország gyönyörűségeit! Mi a te szolgáid vagyunk, akik az Űr parancsából szolgálunk tenéked, mert meg vagyon írva, hogy az utolsókból lesznek az elsők. Hozsánna érte az Úrnak! Ámen, ámen, ámen. Náthán nem értette a dolgot. Ezek a fényes tündérek tehát szolgái őneki, s ez az egész dolog valahol meg van írva. Itt talán mégiscsak meg kell tanulnia olvasni, hogy azt a fontos írást olvashassa. És hogyan lehet az, hogy ő ily hatalmas uraságoknak parancsokat osztogasson? Nagy on-nagy on kényelmetlenül érezte magát. Ö, ha most kinyújtózkodva felébredhetne, s a pult kedves homályában találhatná magát! De aztán mégiscsak elindult a szolgálóival, a fénylő angyalokkal. Bejárta a csodálatos mezőket, s ámulva hallgatta, hogy a csillagok énekelnek. Megkérdezte, hogy mivel foglalkoznak azok, akik a földről idekerültek. Azt a választ kapta, hogy itt elfelejtik mindazt, ami odalenn történt velük, s felmagasztosulva az örök tökéletesség imádatában, lassanként maguk is az isteni lényegbe olvadnak át. Ezt Náthán nem értette. Elgondolkozott, s aztán megkérdezte, hogy vannak-e itt fűszeres üzletek? Az angyalok csengőn felkacagtak, s Náthán nagyon elröstellkedett. Az angyalok szelíden körülvették s vir gasztalták: — Náthán, feledd el a föld nyomorúságait és gyarlóságait, emelkedj föl lelkeddel az égiek tisztult magasságába, s igyekezzél nemesebbé és tökéletesebbé válni. Mi azért vagyunk melletted, hogy ebben segítségedre legyünk. Kívánj valami tökéleteset és jót, s minél teljesebb lészen óhajtásod tökéletessége és jósága, annál méltóbbá fogsz válni az emelkedésre. Ekkor szárnyainkra veszünk, s közelebb suhansz velünk az örök Tökéletesség és Jóság forrásához. Náthán összeráncolta a homlokát. Megértette, hogy kívánnia kell valamit, valamit ami igen-igen jó lenne. Ó, hiszen ő legjobban a boltot szeretné ide, a fiókokat, a ládácskákat, a kövér kannákat! De ezekről nem illik szólani, valami mást, komolyabbat kell kívánnia, valami fontosat, valami egészen lehetetlent! Szelíd szemei eltévedeztek, újra meg újra végigszáguldott csendes kis múltja együgyű emlékein: semmi, semmi! Kétségbeesve erőlködött: már a kaszárnya képeit is idézte, s egyszerre vakító tisztaságban jelent elé valami. Igen, igen, ez a kívánság tetszeni fog, hiszen az őrmester akkor az istent is igen gonosz szavakkal szidalmazta: igen, az angyaloknak bizonyára nagyon fog ez a kívánság tetszeni: boldogan hebegte: — A... a frász törje ki az őrmester urat! Az angyalok szelíd arca megrettent. Az egyik rosszkedvűen mondta: — Náthán, rajtad még sok a földi szenny. Térj magadba! Ily konok gyarlóság legyőzésére gyönge az angyalok segítsége. Elhagyunk egy időre, próbálj egyedül megtisztulni és lecsendesedni. Te hős voltál, neked üdvösség jár, de még nem tudsz felemelkedni e jutalom nagyszerűségéhez. Szomorúan mentek el az angyalok. Szárnyuk messziről még szelíden meg-meglebbent, aztán eltűntek. Náthán rettenetesen le volt sújtva. Mit tegyen? Legjobb volna elszökni innen, nem való ő ilyen finom helyre. Persze már a ruhájuk szaga is. meg hogy holmi írásokat emlegettek, nem jót jelentett. El, el! De hová? A földön őrmesterek várják és sebek, a háború, egy nagy, idegen ember egy rettentő szuronnyal, melyről belek csüngnek! .0, ha békén meghúzódhatna valahol! Milyen rosszul is van minden, miért is nincs a mennyországban legalább egyetlen boltocska, egy pult legalább, ó, hát az üdvözültek és az angyalok sohasem isznak kávét, és sohasem vásárolnak ostornyelet? Vagy legalább a földön miért nincs békesség. hogy szépen és csendesen élhetnének a szegény emberek? Ilyen együgyűségeket gondolt ki Náthán. oká ült így egyhelyben, meddig? Maga sem tudta. A mennyországban nincs nappal meg éjszaka, ott örökké egyforma idő van, ragyogás, ragyogás, csak ragyogás. Mégis, mintha egyszerre elsötétült volna, és mintha nehéz, nyúlós, keserű eső kezdene esni. Náthán nagysokára vette észre, hogy már régóta könynyek jönnek a szeméből, tán már két vagy három napja is jönnek, tán már ezer esztendeje is ... Aztán felakasztotta magát Náthánka egy fényes csillag egyik ágára, Bárány Tamás: Félszárnyú pegazus Örkény István: Egyperces novellák (Irodalmi paródiák) — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. '— Tévedés. Ez itt Szántó lakás. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Magánlakás! — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Itt nincs semmiféle Radakovics elvtárs! — Kivel beszélek? — Rézért Áruforgalmi. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Budapesti Tőzegszórók. Hányas mellék? — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Na végre! Ki kéri? — Bende-Kovács Lajos. — Egy pillanat! — Várok! — Halló, Bende úr? — Bende-Kovács Lajos. — Radanovitzky elvtárs nem ér rá. — Hogyhogy? És mit üzen? — Hogy dögöljön meg! Csak máma maga a hetvenedik, aki itt keresi, pedig mi a nevét se hallottuk! Stratégiai egyensúly Amikor kiszedték kezéből a félholtra vert gyereket, a kétméteres, mázsás, behemót pasas ezt mondta : — Kérem, ez egy tízéves, megtermett lakli! És nem átallotta bántani azt a csöpp, kilencéves kis kölyköt! Ezt én nem nézhettem, kérem, tétlenül! Elkaptam, és kiosztottam neki, ami jár »az ilyen taknyos kis szadistának! Mert én igazságszerető ember vagyok; én kérem, mindig a gyöngébb pártján állok! A császár személyesen dalol Amikor Nérónak jelentették, hogy a nép zúgolódik, mert felháborítja a sok önkény, a rengeteg véráldozat, az éhínség, a tűzvész, ő kegyesen intett. — Osszatok nekik kenyeret. A pretoriánusok jelentették, hogy nincs kenyér, késnek a gabonaszállító hajók. — Szórjatok közéjük pénzt! A parancshok jelentette, hogy üres az államkassza. Ekkor Néró szeme fölcsillant. — Akkor hát személyesen előadom nekik néhány jobban sikerült csillapító dalomat! A parancsnok fejét rázta. — Nem hiszem, hogy foganatja lenne, fenség! A nép a végsőkig el van keseredve. Néró, most már kissé idegesebben, intett. — Ah! Akkor oszlassátok fel a népet! CsanádyJános: Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás trapp-trappol vissza lágyan — a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet összeszedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így, ahogy van; görög mythológiát búvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa, árnyam akad az ágon — ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. összeállítana: Rékasy Ildikó Tóth Árpád: EGYÜGYŰ NATHAN TÖRTÉNETE
