Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

982. MÁJUS 29. Irodalom, művészet 9 Körmendi Lajos: Láz Szépséged előtt szájzár némít Nauszikaám, egyetlen szigetem hová még partravetődhetek. Ne szólj! Szavaink csak bensőnk mélytengerben élnek, felszínre bukva szétrobbannak, miként mélyről hozott halak. TE ' dús szigetem, tág óceánom! Sohasem jutok el túlsó partodra. Pedig itt vagy karnyújtásnyira: bolygóközel. Hálálközel Reich Károly: Meseillusztráció Sarusi Mihály: Tóthék és a tótok ótihékat a tótok Csal­lóközből telepítették ki, hogy helye legyen a szlovákok által föl­biztatott csabai nép­nek. Jártak az agitá­torok, hogy a tótok­nak Tótorezágban a helyük! Kap­nak ottan, mármint a Felvidé­ken meg a Kisalföldön. akkora magyar gazdaportát! Mert aki fu­tott. hát bizony a cseléd futott, akinek semmije sem volt, s remél­te, hogy lesz. Ha már bujtogatták hogy lesz, mert elzavarjuk a ma­gyarokat a Duna mögé! A gazdája nem ment. Ült a fe­nekén, mondhatták neki, hogy mekkora elnyomás van itt, a szlo­vák levegőt sem kap, ezer éve ülnek rajtunk, hát most szaba­duljunk. testvérek! A gazda ta­podtat sem mozdult. Azelőtt is inkább azt írta be magáról, hogy magyar, minek ez az okoskodás, minek tótnak maradni. Jó föld ez, száz magyar hold, nye dám! Sem­miféle szlávságért. Tán tízezer szegény csabai fu­tott, az elzavart magyarok meg a kitelepített eléki és dunántúli németek helyére. A szülővárosban alig volt fölosztandó föld, leg­alábbis annyi, amennyi ennek a tenger csabjanszki cselédcsalád­nak kellene. Hát föld az, mely életet sem ád, ha csabai is az a föld? Hát föld az, ahonnan har- madfélszáz esztendeje ide települ­tek: Nógrád. Kis-Hont, Nagy-Hont Pest, Gömör, Turóc, Zólyom, Lip- tó, Nyitra, Zsolna? Most vissza, a hegyekbe? Hát majdnem oda, csak ide a kárpáti havas alá, im­már a Szlovák-Alföldre! Különös, a prosztó mindenüké se futott. Pedig lett volna miért odébbállni. Pánszka politika, pán rendír! A gyűlísek hazugsága. No, te kis totocska, tucc-e már ma- gyár?S ha nem tudott a tót gye­rek, suhogott a nádpálca. Vagy ha nem suhintott, hát. sértett magá­ban a szó, a hántás. Oskolában, hivatalban, honvédségnél, nemcsak idegenben. Békés-Gyulán avagy Szögedében, itthon, Csabán is! Is­meri az ország hogy Tágyeme rta kér,gát, vízállás megtekintovaty! Hát ennyit ér a mi nyelvünk, hogy legyen min röhögni. Az igazi szlo­vákok is csak mérgelődnek, ha meghallanak minket., hogy miért csavarjuk el így az anyanyelvet, tanuljunk meg rendesen beszélni! Tanuljuk meg az ő irodalmi nyel­vüket! A csabai tó* költőre ma is csak legyintenek, tájnyelven ír, érdektelen. Hát mit tehet itt az ember? A fölemelkedés egyetlen útja a ma­gyarosodás volt. Főleg az utóbbi száz évben hogy már az egyházi iskola is eladta magát a magyar nacionalistáknak. Behódolt, s ha ők az urak, akkor mi, kicsi sen­kiik. mit tehetünk? Magyarnak kell itt lenni ha törik, ha szakad. Áchimot máig nem tudják lenyel­ni! Mert hogy tót volt s paraszt. Csabai! Csabai .. . Csabainak lenni: vál­lalni Csabát: ezek vagyunk. Ha magyarosedik, hát magyarosodik, A Secko jedno, de nem mindegy nótájára magyarosodunk mink magunk! El­sőnek jött a magyar tanító, máso­diknak a trianoni menekült sereg, s harmadikul, végezetül, megko­ronázni ezt az új módi Csabát: a kitelepítés és az újabb magyar megtelepedés. — Hülye tót, város — fut innen a máshonnan idekeveredett ma­gyar értelmiségi. — Ügy összetar­tanak, hogy! — Nekem itt ne beszéljen tótul, mondja magyarul! — ordít a busz­megállónál a maradék tanyasira az újcsabai. Hallgatni kell. csak otthon szól­ni, lassan otthon sem. Mert. mi­végre is? Minek erőlködni? En­nek már úgy is lőttek. Befellegzett a csabai tótoknak. Ma háromezer­re becsülik azt a nemrégi negy­venezret. A nyelvet ismerők száma ennek két-iháromszorosa lehet. Jó vicc. ismerik a nyelvet. Honnan? Az iskolában tanulták? Vagy só­kat utazgattak Szlovákiában? Olyan antennát eszkábáltak, hogy Pozsonyig látnak? Na ne! Ismerik! mert szlovákok. Csak nem merik vállalni, leszoktak róla. Mint vá­lasztási malac az anyjáról. Elvet­ték tőle. Mit is? A hitet, hogy érdemes anyanyelven szólni. Ami régen nem hit dolga, hanem a lehető legtermészetesebb. Ha már egyszer világra hozta őket az anyjuk. A gazdákat, mondom, mindez sose izgatta. Ók már rég letettek az egészről, hamarabb megtanul­tak alkalmazkodni. Csak ez a rongyos béresnép felejt nehezen. Tóthék Jancsi fia egy szót, sem tud szlovákul, mégis jól megértik egymást. Együtt dolgoznak, együtt szívják ezt a kubik-szaggal teli csabai levegőt, s ha a fiúk néha tótra fordítják is. Jancsit nem bántja, tudja, hogy nem ellene te­szik. Az apjától hallhatta, hogy náluk meg magyarul nem volt szabad beszélni. Hát mondják! Ä kocsmában is. Ha felöntenek a garatra, bizony hamar átüt a vér a vitézkötésen. — Nemzetiségi kérdés? Ne ugrass, ez már legalább húsz évet késett! S a szesz által ’föláztatott »gáta­kat áttöri a lélek legmélyéről föl­törő keserűség. — A fiaim nem értik az apá­mat! — Mi az, hogy kisebbség? Itt mindig mi voltunk többen! Mi voltunk a többség. Bohn-gyári melósok meg béresek! Megadták volna ők a magya­roknak a kisebbségi jogokat, csak hát ők szorultak volna reá. Ha lett volna. Sémim, sincs itt, pajtás. Ez már késő. — Késő bánat, most már utá­nam a vízözön —, ordít a zenegép. — Ne rondíts ide, zárd el! Tóth Jancsi odamegy, kirántja a vezetéket. Érti ö, hogyne. Csak valahogy nem érti a világot. Mert hogy 6 eljött Onnan, s most Itt majdnem: ugyanabba a sorba ke­rült. Kisebbségi. —Az apám mért nem tanított szlovákul?! Beadom a lányomat a szlovák általánosba. — Csak azt ne! Ha mi nem. hát te se okoskodj. Ezt már Anti mondja, aki belé­pett a szesz télén egyletibe, s ott igen fölvitte az isten a dolgát, ö még órára se engedte a gyerekeit, snehogy emiatt kivigyók Szlovákiá­ba. — -Láthattad, kiállítottam a köl­teményeimet a Színkörben, aztán a kutya se vette észre. Magyarul is, tótul is ott volt a falon, aztán miket írtak az emlékkönyvbe!... Jobb nem gondolni rá. Az az igaz­ság. hogy kinevettek. A fiam azt mondta, hogyha még egyszer meg merem ezt csinálni, hozzá többet be ne tegyem a lábam. Rajta is röhögtek. Ki szereti, ha semmi-be veszik. A nyelvét. Mert az akkor nyilván nem is nyelv. Az ember előre te­kint, fölfelé néz, haladni akar a korral. — Hát milyen világ ez? — Ne ordíts, nem lenne ez rossz világ. — És Csabán élsz. ne feledd! — Csak ugye én is hiába nem járatom szlovákra a leányomat, mégis szlovák gimnáziumba írat­tam be. Tiltottam tőle, menjen inkább a Rózsáiba, többre viszi, de az olyan csökönyös völt, hogy az anyja megsajnálta, s melléállt. Két nővel meg én sem bírok. És nékem lett igazam. A pozsonyi fő­iskolára jelentkezett, bele is fért volna a keretbe, de nem enged­ték! Azt mondták, hogy ha minden tót diák Szlovákiában akar tanul­ni, meghall a szegedi főiskola. Menjen Szögedébe! Oda meg azért nem vették föl. mert nem ismerte eléggé az irodalmi szlovákot. In­kább magyarokat vettek föl, akik könyvbő] tanulták a hivatalos nyelvet! — Na, Tóth, ehhez mit szólsz? Tóth nem szól semmit, nem te­het ő arról, hogy hívják. zeni'ti Csabát. Tóthék nagyon jól érzik magu­kat Békéscsabán. A vas­út lakást is adott, előbb az öreg Tóthnak, aztán most Jancsinak. Az öreg nagy fékező volt, ő "meg már villanyvonatot vezet! A dolgos embert Csabán megbe­csülik. Akár Tóth, akáiV-Zsibrita. — Mennj kéne, menni kéne, im-enni kéne... — ujjong a zene­sép. — Nem megyünk sehová! Jancsj fölhörpin-ti a maradékot, siet, van egy kis béke-kertje, vár­ja a permetezés. — Hát akkor, Dobro zdravja! Oldalpárunk szerzői az ünnepi könyvhéten Szolnok vendégei lesznek. Összeállította: Rékasy Ildikó Bőlya Péter: Egyszerű vasárnap Fél kilenc. Nyikkan az ágy, pa­pucsot keres a meztelen láb. Fel­kel az asszony. Virágos a pongyo­la, csattog a papucs. • — Géza... Meddig akarsz még aludni ? ... — Kelek már, macskám... — mondja a férfi. Ébred a konyha. Sikít a csirke; utolsót csap a ponty. Éles a kés, gyűlnek a szeletek. Az asszony sört vesz elő a hűtőből. Tölt, iszik. Zuhog a csap, telik a kád. A fér­fi a vízbe lép. Habos a váll, a mell. énekel a férfi. — Géza... Ne ordíts, légy szí­ves, vasárnap van ... — Jól van, macskám. Rojtos a törülköző, vállra ke­rül a fürdőköpeny. A férfi rongyot húz elő. — Géza. . . Remélem feltörölsz magad után ... — Persze, macskám. „Mindig ugyanaz” — gondolja a férfi. „Mindig ugyanaz” — gondolja az asszony. — Kérsz sört, Géza? .. . — Kérek, macskám. Csobog a sör, telik a póhár. — Egészségedre, macskám. — Neked is. „Komoly huzatja van, nem mondom” — gondolja a férfi. „Inni azt tud” — gondolja az asszony. A férfj feláll, a szobáiba megy. Nyekken a dívány, zizeg az újság. Az ablak napos, világos. ... Fehér a liszt, sárga a tojás, öreg a morzsa. A zsírba kerülnek a csirkedarabok, halszeletek. For­ró a lábas, szagos a konyha. — Géza... Nem mész le bo­rért? ... — Lemehetek, macskám... „Mi lenne, ha egyszer szomba­ton hozatna?” — gondolja a férfi. „Lemehetek. Mintha nem ő in­ná meg” — gondolja az asszony. Telik a délelőtt. Fő a leves, bar­mai a hús. Fehér a rizs, előbújik az uborka. „Fél óráig hoz egy üveg bort a sarokról” — gondolja az asz- szony. „Azt fogja mondani, hogy na végre” — gondolja a férfj az ajtó előtt. Nyikorog a zár a kulcs. Belép a férfi. — Na végre — mondja az asz- szony. — Megjöttem, macskám — mondja a férfi. Pukkan a dugó. — Egészségedre, macskám. — Te csak ne nagyon igyál. Gé­za. — Jól van, macskám, nem na­gyon iszom. — Na, hagyjál, menj innen, ne hülyéskedj, naaa ... — Jól van, macskám, megyek — vigyorog a férfi. Kialszik a gáz. Fehér a terítő, csillog a kanál. Két teríték a konyhaasztalon. — Eszel, Géza? — Ha te is, macskám. Forró a leves. Ráptott csirke, rántott hal. Zsíros krumpli, herseg az uborka. „Rántott csirke, rántott hal. Mi lenne, ha egyszer valami mást kérne?” — gondolja az asszony. — Jó. Géza? .. — Finom, macskám. . „Édes a panír mint mindig” — gondolja a férfi. „Jó, tudom, hogy jó. Mi lenne ha egyszer nem főznék vasárnap?” — gondolja az asszony. Kotyog a bor. Iszik az asszony, a férfi. — Köszönöm macskám. — Egészségedre, Géza. „Teleette magát, most megy aludni” — gondolja az asszony. „Űgv áll ott. mint egy mártír. Mert kirántott egy rossz csirkét” — gondolja a férfi. Nyikkan a dívány. Zizeg az új­ság. aztán a férfi arcára borul. Az asszony a fotelban ül, köt. Nő a pulóver, közel az ősz. Horkan a férfi, lekerül az új­ság az arcáról. — Elaludtam, macskám, — mondja a férfi. — Láttam. A férfi feláll, a tévéhez lép. Bekapcsolja. Éles a kép, mosolyog a bemondó. — Meccs lesz. macskám. — Hála istennek. Halkítsd le, légy szíves. i— Nem hangos, macskám. — Akkor is halkítsd le!... Halkul a hang. ,,Mj lenne, ha egyszer nem hal- kíttatná le?” — gondolja a férfi. „Csak egyszer ne kellene lehal- kíttafinj vele!” — gondolja az asszony. — Kérsz, Géza? — Kérek, macskám. Emelkedik az üveg, telik a po­hár. Zúg a közönség, fütyül a bíró. A férfi a fotelban ül. Kezében a pohár, az üvegért nyúl. — Géza, ne igyáj annyit. Most adtam az előbb — mondja az asszony a kötés felett. — Azt már megittam, macskám. — Ne igyál annyit, jó? — Még alig ittam, macskám. — Géza, ne igyál! — Na jó, hadd nézzem a mécs­esét. — Nem hallod, hogy ne igyál! Az asszony felpattan, ki akarja kapni a poharat a férfi kezéből. Megbillen a pohár, kiloccsan a bor. Meglendül a férfi keze, csat­tan tenyér az asszony arcán. Az asszony maga elé kapja a kezét, a férfira mered. — Már... megint? ... A férfi leül. Moraj, szöglet. Az asszony áll, nézi, aztán kirohan a konyhába. Az asztal mellé kupo­rodik, sír. „Mindig ugyanaz... Minden vasárnap ugyanaz” ... „Mindig ugyanaz” — gondolja a férfi a szobában. Vége a mérkőzésnek. A férfi feláll, kikapcsolja a tévét. Nyek­ken a dívány. Felgyullad az álló­lámpa. Zizeg az újság. Szürkül, sötétedik az ablak. „A mosatlan” — gondolja az asszony a konyhában. Feláll, mosogatni kezd. Tisztul­nak a tányérok, a lábasok. Sze­métre kerül a csont, a szálka, a maradék. „Tíz éve” — gondolja az asz- szony hüppögve. — már tíz éve ...” „Több mint tíz éve” — gondolja a férfi. — „Mindegy. Holnap hét­fő”. Esteledik. Szürke vigyázzban áll a lakótelepi ház. Holnap hétfő.

Next

/
Thumbnails
Contents