Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
982. MÁJUS 29. Irodalom, művészet 9 Körmendi Lajos: Láz Szépséged előtt szájzár némít Nauszikaám, egyetlen szigetem hová még partravetődhetek. Ne szólj! Szavaink csak bensőnk mélytengerben élnek, felszínre bukva szétrobbannak, miként mélyről hozott halak. TE ' dús szigetem, tág óceánom! Sohasem jutok el túlsó partodra. Pedig itt vagy karnyújtásnyira: bolygóközel. Hálálközel Reich Károly: Meseillusztráció Sarusi Mihály: Tóthék és a tótok ótihékat a tótok Csallóközből telepítették ki, hogy helye legyen a szlovákok által fölbiztatott csabai népnek. Jártak az agitátorok, hogy a tótoknak Tótorezágban a helyük! Kapnak ottan, mármint a Felvidéken meg a Kisalföldön. akkora magyar gazdaportát! Mert aki futott. hát bizony a cseléd futott, akinek semmije sem volt, s remélte, hogy lesz. Ha már bujtogatták hogy lesz, mert elzavarjuk a magyarokat a Duna mögé! A gazdája nem ment. Ült a fenekén, mondhatták neki, hogy mekkora elnyomás van itt, a szlovák levegőt sem kap, ezer éve ülnek rajtunk, hát most szabaduljunk. testvérek! A gazda tapodtat sem mozdult. Azelőtt is inkább azt írta be magáról, hogy magyar, minek ez az okoskodás, minek tótnak maradni. Jó föld ez, száz magyar hold, nye dám! Semmiféle szlávságért. Tán tízezer szegény csabai futott, az elzavart magyarok meg a kitelepített eléki és dunántúli németek helyére. A szülővárosban alig volt fölosztandó föld, legalábbis annyi, amennyi ennek a tenger csabjanszki cselédcsaládnak kellene. Hát föld az, mely életet sem ád, ha csabai is az a föld? Hát föld az, ahonnan har- madfélszáz esztendeje ide települtek: Nógrád. Kis-Hont, Nagy-Hont Pest, Gömör, Turóc, Zólyom, Lip- tó, Nyitra, Zsolna? Most vissza, a hegyekbe? Hát majdnem oda, csak ide a kárpáti havas alá, immár a Szlovák-Alföldre! Különös, a prosztó mindenüké se futott. Pedig lett volna miért odébbállni. Pánszka politika, pán rendír! A gyűlísek hazugsága. No, te kis totocska, tucc-e már ma- gyár?S ha nem tudott a tót gyerek, suhogott a nádpálca. Vagy ha nem suhintott, hát. sértett magában a szó, a hántás. Oskolában, hivatalban, honvédségnél, nemcsak idegenben. Békés-Gyulán avagy Szögedében, itthon, Csabán is! Ismeri az ország hogy Tágyeme rta kér,gát, vízállás megtekintovaty! Hát ennyit ér a mi nyelvünk, hogy legyen min röhögni. Az igazi szlovákok is csak mérgelődnek, ha meghallanak minket., hogy miért csavarjuk el így az anyanyelvet, tanuljunk meg rendesen beszélni! Tanuljuk meg az ő irodalmi nyelvüket! A csabai tó* költőre ma is csak legyintenek, tájnyelven ír, érdektelen. Hát mit tehet itt az ember? A fölemelkedés egyetlen útja a magyarosodás volt. Főleg az utóbbi száz évben hogy már az egyházi iskola is eladta magát a magyar nacionalistáknak. Behódolt, s ha ők az urak, akkor mi, kicsi senkiik. mit tehetünk? Magyarnak kell itt lenni ha törik, ha szakad. Áchimot máig nem tudják lenyelni! Mert hogy tót volt s paraszt. Csabai! Csabai .. . Csabainak lenni: vállalni Csabát: ezek vagyunk. Ha magyarosedik, hát magyarosodik, A Secko jedno, de nem mindegy nótájára magyarosodunk mink magunk! Elsőnek jött a magyar tanító, másodiknak a trianoni menekült sereg, s harmadikul, végezetül, megkoronázni ezt az új módi Csabát: a kitelepítés és az újabb magyar megtelepedés. — Hülye tót, város — fut innen a máshonnan idekeveredett magyar értelmiségi. — Ügy összetartanak, hogy! — Nekem itt ne beszéljen tótul, mondja magyarul! — ordít a buszmegállónál a maradék tanyasira az újcsabai. Hallgatni kell. csak otthon szólni, lassan otthon sem. Mert. mivégre is? Minek erőlködni? Ennek már úgy is lőttek. Befellegzett a csabai tótoknak. Ma háromezerre becsülik azt a nemrégi negyvenezret. A nyelvet ismerők száma ennek két-iháromszorosa lehet. Jó vicc. ismerik a nyelvet. Honnan? Az iskolában tanulták? Vagy sókat utazgattak Szlovákiában? Olyan antennát eszkábáltak, hogy Pozsonyig látnak? Na ne! Ismerik! mert szlovákok. Csak nem merik vállalni, leszoktak róla. Mint választási malac az anyjáról. Elvették tőle. Mit is? A hitet, hogy érdemes anyanyelven szólni. Ami régen nem hit dolga, hanem a lehető legtermészetesebb. Ha már egyszer világra hozta őket az anyjuk. A gazdákat, mondom, mindez sose izgatta. Ók már rég letettek az egészről, hamarabb megtanultak alkalmazkodni. Csak ez a rongyos béresnép felejt nehezen. Tóthék Jancsi fia egy szót, sem tud szlovákul, mégis jól megértik egymást. Együtt dolgoznak, együtt szívják ezt a kubik-szaggal teli csabai levegőt, s ha a fiúk néha tótra fordítják is. Jancsit nem bántja, tudja, hogy nem ellene teszik. Az apjától hallhatta, hogy náluk meg magyarul nem volt szabad beszélni. Hát mondják! Ä kocsmában is. Ha felöntenek a garatra, bizony hamar átüt a vér a vitézkötésen. — Nemzetiségi kérdés? Ne ugrass, ez már legalább húsz évet késett! S a szesz által ’föláztatott »gátakat áttöri a lélek legmélyéről föltörő keserűség. — A fiaim nem értik az apámat! — Mi az, hogy kisebbség? Itt mindig mi voltunk többen! Mi voltunk a többség. Bohn-gyári melósok meg béresek! Megadták volna ők a magyaroknak a kisebbségi jogokat, csak hát ők szorultak volna reá. Ha lett volna. Sémim, sincs itt, pajtás. Ez már késő. — Késő bánat, most már utánam a vízözön —, ordít a zenegép. — Ne rondíts ide, zárd el! Tóth Jancsi odamegy, kirántja a vezetéket. Érti ö, hogyne. Csak valahogy nem érti a világot. Mert hogy 6 eljött Onnan, s most Itt majdnem: ugyanabba a sorba került. Kisebbségi. —Az apám mért nem tanított szlovákul?! Beadom a lányomat a szlovák általánosba. — Csak azt ne! Ha mi nem. hát te se okoskodj. Ezt már Anti mondja, aki belépett a szesz télén egyletibe, s ott igen fölvitte az isten a dolgát, ö még órára se engedte a gyerekeit, snehogy emiatt kivigyók Szlovákiába. — -Láthattad, kiállítottam a költeményeimet a Színkörben, aztán a kutya se vette észre. Magyarul is, tótul is ott volt a falon, aztán miket írtak az emlékkönyvbe!... Jobb nem gondolni rá. Az az igazság. hogy kinevettek. A fiam azt mondta, hogyha még egyszer meg merem ezt csinálni, hozzá többet be ne tegyem a lábam. Rajta is röhögtek. Ki szereti, ha semmi-be veszik. A nyelvét. Mert az akkor nyilván nem is nyelv. Az ember előre tekint, fölfelé néz, haladni akar a korral. — Hát milyen világ ez? — Ne ordíts, nem lenne ez rossz világ. — És Csabán élsz. ne feledd! — Csak ugye én is hiába nem járatom szlovákra a leányomat, mégis szlovák gimnáziumba írattam be. Tiltottam tőle, menjen inkább a Rózsáiba, többre viszi, de az olyan csökönyös völt, hogy az anyja megsajnálta, s melléállt. Két nővel meg én sem bírok. És nékem lett igazam. A pozsonyi főiskolára jelentkezett, bele is fért volna a keretbe, de nem engedték! Azt mondták, hogy ha minden tót diák Szlovákiában akar tanulni, meghall a szegedi főiskola. Menjen Szögedébe! Oda meg azért nem vették föl. mert nem ismerte eléggé az irodalmi szlovákot. Inkább magyarokat vettek föl, akik könyvbő] tanulták a hivatalos nyelvet! — Na, Tóth, ehhez mit szólsz? Tóth nem szól semmit, nem tehet ő arról, hogy hívják. zeni'ti Csabát. Tóthék nagyon jól érzik magukat Békéscsabán. A vasút lakást is adott, előbb az öreg Tóthnak, aztán most Jancsinak. Az öreg nagy fékező volt, ő "meg már villanyvonatot vezet! A dolgos embert Csabán megbecsülik. Akár Tóth, akáiV-Zsibrita. — Mennj kéne, menni kéne, im-enni kéne... — ujjong a zenesép. — Nem megyünk sehová! Jancsj fölhörpin-ti a maradékot, siet, van egy kis béke-kertje, várja a permetezés. — Hát akkor, Dobro zdravja! Oldalpárunk szerzői az ünnepi könyvhéten Szolnok vendégei lesznek. Összeállította: Rékasy Ildikó Bőlya Péter: Egyszerű vasárnap Fél kilenc. Nyikkan az ágy, papucsot keres a meztelen láb. Felkel az asszony. Virágos a pongyola, csattog a papucs. • — Géza... Meddig akarsz még aludni ? ... — Kelek már, macskám... — mondja a férfi. Ébred a konyha. Sikít a csirke; utolsót csap a ponty. Éles a kés, gyűlnek a szeletek. Az asszony sört vesz elő a hűtőből. Tölt, iszik. Zuhog a csap, telik a kád. A férfi a vízbe lép. Habos a váll, a mell. énekel a férfi. — Géza... Ne ordíts, légy szíves, vasárnap van ... — Jól van, macskám. Rojtos a törülköző, vállra kerül a fürdőköpeny. A férfi rongyot húz elő. — Géza. . . Remélem feltörölsz magad után ... — Persze, macskám. „Mindig ugyanaz” — gondolja a férfi. „Mindig ugyanaz” — gondolja az asszony. — Kérsz sört, Géza? .. . — Kérek, macskám. Csobog a sör, telik a póhár. — Egészségedre, macskám. — Neked is. „Komoly huzatja van, nem mondom” — gondolja a férfi. „Inni azt tud” — gondolja az asszony. A férfj feláll, a szobáiba megy. Nyekken a dívány, zizeg az újság. Az ablak napos, világos. ... Fehér a liszt, sárga a tojás, öreg a morzsa. A zsírba kerülnek a csirkedarabok, halszeletek. Forró a lábas, szagos a konyha. — Géza... Nem mész le borért? ... — Lemehetek, macskám... „Mi lenne, ha egyszer szombaton hozatna?” — gondolja a férfi. „Lemehetek. Mintha nem ő inná meg” — gondolja az asszony. Telik a délelőtt. Fő a leves, barmai a hús. Fehér a rizs, előbújik az uborka. „Fél óráig hoz egy üveg bort a sarokról” — gondolja az asz- szony. „Azt fogja mondani, hogy na végre” — gondolja a férfj az ajtó előtt. Nyikorog a zár a kulcs. Belép a férfi. — Na végre — mondja az asz- szony. — Megjöttem, macskám — mondja a férfi. Pukkan a dugó. — Egészségedre, macskám. — Te csak ne nagyon igyál. Géza. — Jól van, macskám, nem nagyon iszom. — Na, hagyjál, menj innen, ne hülyéskedj, naaa ... — Jól van, macskám, megyek — vigyorog a férfi. Kialszik a gáz. Fehér a terítő, csillog a kanál. Két teríték a konyhaasztalon. — Eszel, Géza? — Ha te is, macskám. Forró a leves. Ráptott csirke, rántott hal. Zsíros krumpli, herseg az uborka. „Rántott csirke, rántott hal. Mi lenne, ha egyszer valami mást kérne?” — gondolja az asszony. — Jó. Géza? .. — Finom, macskám. . „Édes a panír mint mindig” — gondolja a férfi. „Jó, tudom, hogy jó. Mi lenne ha egyszer nem főznék vasárnap?” — gondolja az asszony. Kotyog a bor. Iszik az asszony, a férfi. — Köszönöm macskám. — Egészségedre, Géza. „Teleette magát, most megy aludni” — gondolja az asszony. „Űgv áll ott. mint egy mártír. Mert kirántott egy rossz csirkét” — gondolja a férfi. Nyikkan a dívány. Zizeg az újság. aztán a férfi arcára borul. Az asszony a fotelban ül, köt. Nő a pulóver, közel az ősz. Horkan a férfi, lekerül az újság az arcáról. — Elaludtam, macskám, — mondja a férfi. — Láttam. A férfi feláll, a tévéhez lép. Bekapcsolja. Éles a kép, mosolyog a bemondó. — Meccs lesz. macskám. — Hála istennek. Halkítsd le, légy szíves. i— Nem hangos, macskám. — Akkor is halkítsd le!... Halkul a hang. ,,Mj lenne, ha egyszer nem hal- kíttatná le?” — gondolja a férfi. „Csak egyszer ne kellene lehal- kíttafinj vele!” — gondolja az asszony. — Kérsz, Géza? — Kérek, macskám. Emelkedik az üveg, telik a pohár. Zúg a közönség, fütyül a bíró. A férfi a fotelban ül. Kezében a pohár, az üvegért nyúl. — Géza, ne igyáj annyit. Most adtam az előbb — mondja az asszony a kötés felett. — Azt már megittam, macskám. — Ne igyál annyit, jó? — Még alig ittam, macskám. — Géza, ne igyál! — Na jó, hadd nézzem a mécsesét. — Nem hallod, hogy ne igyál! Az asszony felpattan, ki akarja kapni a poharat a férfi kezéből. Megbillen a pohár, kiloccsan a bor. Meglendül a férfi keze, csattan tenyér az asszony arcán. Az asszony maga elé kapja a kezét, a férfira mered. — Már... megint? ... A férfi leül. Moraj, szöglet. Az asszony áll, nézi, aztán kirohan a konyhába. Az asztal mellé kuporodik, sír. „Mindig ugyanaz... Minden vasárnap ugyanaz” ... „Mindig ugyanaz” — gondolja a férfi a szobában. Vége a mérkőzésnek. A férfi feláll, kikapcsolja a tévét. Nyekken a dívány. Felgyullad az állólámpa. Zizeg az újság. Szürkül, sötétedik az ablak. „A mosatlan” — gondolja az asszony a konyhában. Feláll, mosogatni kezd. Tisztulnak a tányérok, a lábasok. Szemétre kerül a csont, a szálka, a maradék. „Tíz éve” — gondolja az asz- szony hüppögve. — már tíz éve ...” „Több mint tíz éve” — gondolja a férfi. — „Mindegy. Holnap hétfő”. Esteledik. Szürke vigyázzban áll a lakótelepi ház. Holnap hétfő.