Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
1982. MÁJUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Emlékezni jó Orgonával, tulipánnal díszítettük fel a műhelyt „Elvtárs a bűnösöknek öt perc az élet, Öt perc és nem lesznek tovább .. Mondják, dünnyögik a régi mozgalmi dalt ők hárman: a 80 esztendős Vígh Elek, a város egyetlen díszpolgára, ma is aktív társadalmi munkás, akinek tagkönyvében ez szerepel: párttagságának kelte 1930, és aki ma is biciklivel jött erre a délelőtti randevúra: a 76 esztendős Kovács József, a helyi vadásztársaság alapítója és tagja 1933 óta a pártnak, ő inkább a nagy séták, gyaloglások híve; a 70 esztendős Varga Sándor jelenleg is tagja a munkásőrség— Én akkoriban cipész kisiparos voltam — kezdi a beszélgetést Vígh Elek. — Tanult nálam két fiú. Ha meg akartunk élni, dolgozni kellett reggeltől késő estig. De május elsején nem vettünk szerszámot a kezünkbe. Akkor ünnepeltünk. Persze csak úgy, ahogyan lehetett. A fiúk orgonával, tulipánnal, jácinttal földíszítették a műhelyt, jutott a kapura, a kerítésre is a virágból ... — Űev van — bólogat Kovács József —. a virág ünnepe volt máius elseje. Mindenki azt hitte. hogy ez népszokás nálunk. Hát az is volt. de nekünk, az illegális párt tagiainak munkásün- nen volt. Nem dolgoztunk, sétálgattunk, udvaroltunk a lányoknak... — Jó lenne még ott tartani — jegyzi meg bajusza alatt Elek bácsi. — Azt mondják, minden kornak megvan a maga szépsége — vetem közbe. — Látja, ez így igaz. Most, amikor a 80. születésnapomat ültük, összeiött az egész család. a hat gyerek, az ő családjuk, huszonhatan ültük körbe az asztalt. Hát ahhoz fogható örömöt ritkán érez máskor az ember. — Gondolom, a sétán, az udvarolgatáson kívül más is történt a régi május elsejéken. — Van itt a város mellett egy kis erdő. oda mentünk ki. Egvs7er. amint ott beszélgettünk, hallgattuk TurKovács József akkor már különösen „ismert” volt, hiszen az akkori fekete könyvben mint veszélyes kommunistát tartotta nyilván Horthy rendőrsége, már megismerte a fegyházak nehéz fegyelmét. — Azt kérdi, mit csináltam az utolsó háborús év, 1944 májusának első napján ? Amikor a németek 1944 márciusában lerohanták Magyar- országot, akkor minket, huszonegy embert, akiről tudták itt Kisújszálláson, hogy kommunisták vagyunk, letartóztattak és hatunkat Nagykanizsára internáltak. Az ottani cikóriagyárban volt a tábor. Kétszázötvenünket vittek oda az ország minden részéből egy külön- vonattal. Ha rendesek voltunk, betartottuk a tábori fegyelmet, nem bántottak. Hogy értették ezt? Egyszer Turbacs Mihály napközben lefeküdt a priccsre, rosszul érezte magát. Ügy megverték, hogy alig bírt lábraáll- ni. Volt ott a táborban egy kis műhely. és mivel az én szakmám gépész, én javítottam az őrség kerékpárjait. Odavettem magam mellé Bakó Kálmánt, ő is kisúi- szállási volt. Ez a beosztás engedménnyel is járt: este 9-ig kint lehettünk az udvaron. Szóval én abban a műhelyben „ünnepeltem” május elsejét. nek, amelynek alapítója itt Kisújszálláson, és 1936 óta vallhatja magát kommunistának. Ő csak úgy kismotorral szaladt el a találkozóra. Fújják^a dal szövegét tiszta szívből, örömmel, és talán ezekben a percekben újra átélik azokat az időket, amikor még életük virágjában vívták mindennapos kisebb- > nagyobb harcukat a szocialista társadalmi rend megteremtéséért. Sándor bácsi még arra is vállalkozik, hogy leírja nekem a dal szövegét, hadd tanuljam meg. Emléket idézni találkoztunk ezen a délelőttön a kisújszállási városi pártbizottság épületében. Felemlegetni régi május elsejéket. bacs Mihályt, ő direktóriumi tag volt annak idején, aztán börtönben is ült, odaült mellénk egy idős bácsi, olyan csőszféle ember. Gondoltuk: hadd maradjon, nem árt ez a légynek se. Hát két-három nap múlva beidéztek minket a rendőrségre. Ott aztán elkaptak, milyen bolond dolgokról beszélgettünk mi, kutyafik. Hát az öreg jelentett föl benünket — nevet akkori saját jóhiszeműségükön Elek bácsi. — Aztán már óvatosabbak voltunk, de hiába: azután már figyeltek bennüket a rendőrök. — Én akkoriban levelezője voltam a Népszavának. Pestről, a szakszervezettől minden május elseje előtt jelvényeket kaptam, olyan kalapácsos embert meg sarlót- kalapácsot ábrázolót. Azokat aztán én adtam tovább az elvtársaknak. Persze nyíltan nem nagyon mertük kitűzni, inkább nemzetiszín kokárdát tettünk a kabátunkra. Mégis egyszer egyikünk, B. Nagy Lajos felfűzte a kalapácsos embert ábrázoló jelvényt, A rendőr meglátta, hát ott pofozta föl Lajost a főtéren, hogy mit merészel ilyen jelvényt viselni — meséli Sándor bácsi. — Volt akkoriban nekem egy detektoros rádióm, azon néha lehetett Moszkvát hallgatni. Bezárkóztunk otthon, és meghallgattuk, mit mond, hogyan emlékezik meg május elsejéről — szól Józsi bácsi. Vígh Elek más emléket őriz:— Akkoriban kerültem haza a frontról, mint idős nagycsaládos embert leszereltek. Nem voltam valami ió bőrben, mert egy hídosz- lopnál teljesítettem szolgálatot. Sokat szenvedtünk a hidegtől, éheztünk, összejönni nem mertünk idehaza.. mert soha nem tudtuk, kí súg be bennünket a németeknek, és akkor mi várt volna ránk? Varga Sándor hozzáteszi: —- Mert' a város tele volt német katonákkal. A gimnáziumot elfoglalták és- a zsidó templomból csináltak konyhát maguknak. Mi aztán az internáltak feleségeit — ha titokban is — rendszeresen fölkerestük, igyekeztünk tőlünk telhetőén támogatni őket. Pedig akkor én is, mint nehéz testi munkás, csak 32 deka kenyeret kaptam naponta. Dehát azért amit lehetett, segítettünk. Kovács Józsefnek kicsit elhomályosul a szeme ettől az emléktől: — Az én feleségemnek még volt valamicske lisztje, hát úgy sütött kenyeret, hogy jusson Földi Pista családjának is, mert nekik 5 gyerekük volt, és nagy ínségben éltek. Pedig én *is ott voltam, ahol Földi, az internálótáborban. A szegény emberek azért összefogtak. Látja, ez a nagy összetartás mindig sokat jelentett a számúnkra, sok gondon, bajon átsegített minket. Új idők hajnalán Vidámabb lesz a hangulatunk, amikor az emlékezésben eljutunk az első kisújszállási szabad május elsejéhez. — Kisújszállás 1944 októberében szabadult föl — mondja Elek bácsi. — November 6-án pedig a régi úrikaszinóban megalakítottuk a kommunista pártot. A városi titkári teendőket Földi Pista látta el. 1945. május elsejére már megalakultak a társadalmi szervezetek is, a szakszervezet, az ifjúsági szövetség, az MNDSZ. Nagy felvonulást rendeztünk. A főtéren több ezren gyűltek össze és Földi István beszédet mondott. Hozták a zászlókat, a táblákat a feliratokkal : Világ proletárjai, egyesüljetek! Gyönyörű szép, napsütéses május elseje volt. Varga Sándor megsárgult, megfakult fényképeket vesz elő a zsebéből. aztán előkerülnek a Kovács József által őrzött régi fotók is „Látja, mennyi zászló? ... Na ez az ember a Földi Pista ... Ez meg itt Turbacs Mihály, én meg itt állok .. — Napokkal előbb menetgyakorlatot tartottunk a pártszékház udvarán, hogy rendezett legyen a menetünk, meg gyakoroltuk a nótát: „Elvtárs a bűnösöknek öt perc az élet, öt perc és nem lesznek tovább .. Igen. így kerül sor a közös éneklésre most ennyi év után. Beszélgetőpartnereim a szép emlékek között tartják számon azt az időt. amikor először énekelték együtt, utcán menetelve ezt a dalt. Mert sajnos, őriznek kegyetlen emléket is ... — A szovjet hősi emlékművet 1946. május eLején állítottuk föl a városban és 1956 őszén a félrevezetett tömeg ledöntötte. Itt is volt ellenség, de még több elszédített, megbutított ember, akik akkor nem látták, hogy az elkövetett hibákért csak egyes emberek, és nem az egész párt a felelős. Nem szégyenlem, hogy én akkor sírtam, folytak a könnyeim. Hát inkább hisznek idegeneknek, az ellenségnek, mint nekünk? — mondja Vígh Elek. — És 1957 május elsején? — Aki csak tehette, eljött a fölvonulásra: a tanyákról lóháton, kocsin, biciklivel jöttek az emberek. Krepp- papírral díszítették föl a bicikliket. szalagot kötöttek a lovak sörényébe. Aztán jöttek traktorokkal, vontatókkal. Akkoriban még csak négy pártalapszervezet volt a városban, és mi legnagyobb feladatunknak a pártszervezetek kiépítését tartottuk. Ez a nagy tömegde- mosntráció bebizonyította nekünk: az emberek többsége igaz, nem párttag, de velünk van, velünk érez együtt, a mi pártunk által képviselt politikát tartja magáénak. — Én a munkásőrszázad- dal vonultam fel akkor — szól Varga Sándor. — Ügy daloltunk, hogy zengett az utca, amerre mentünk: „ ... Itt van az alkalom, ragadd meg a fegyvert, ránk vár a világújulás ...” Emlékeket idézünk ezen a délelőttön. Olyan emlékeket, amelyek talán a történelem nagy egészében picinek tűnnek — hiszen csupán egy- egy ember őrzi őket —, de mégis híven mutatják életünk, sorsunk egy-egy darabkáját. Varga Viktória akkor, a ’20-as, ’30-as években Háborús május elsején KISZ-esek a beszéd közben Munkásőrők, kislegény Feljegyezitek: miután a félmilliós tömeg együtt énekelte az Internacionálét (s ezzel véget ért a budapesti Hősök terén a nagygyűlés) és Kádár János megszorított sóik feléje nyújtott kezet; az újjászületett párt vezetője lehajolt egy aprósághoz: — Hát ez a pöttöm mit lát ebből? Hiszen még a luftballonja is nagyobb, mint ő mi aga ... Az anya derűsen válaszolt — Majd megnő! — Nőjön is nagyra! ~ — hangzott a jókívánság. A gyerek — a nevét, az életkorát nem tudjuk — azóta miár túl van a huszonötödik életévén, de minden bizonnyal még innen a harmincon. Jó volna tudni, hogyan él ma és mit csinál. Remélhetőleg együtt nőtt azzal, a néppel, amely negyedszázada. 1957. május elsején az ellenforradalom vihara után Budapesten és szerte az országban hitet tett a munikáshatalom mellett, amelynek létét néhány hónappal ezelőtt súlyos s csak a testvéri szovjet csapatok segítségül hívásával elhárítható ellenforradalmi lázadás fenyegette. A korabeli tudósítások — mind Budapesten, mind a megyeszékhelyeken megjelent lapok — a felszabadulás utáni. 1945-ös májusi miunkásünnepek hangulatához hasonlították a nagyszerű demonstrációkat. És idézték 1919-et is: a magyar történelem első szabad májusát, amelynek sok egykori résztvevője is ott volt az ünneplő, a miunikáshatalom mellett hitet tevő sokaságban. Közülük sokan, a fővárosiban. ahol a dolgozók felvonulását az újonnan alakított önkéntes fegyveres testület tagjainak díszalakulatai nyitották meg, és a megyeszékhelyeken. városokban és falvakban lezajlott ünnepségeken is. Az egész ország ünnepelt, de a figyelem mindenekelőtt Budapest felé fordult. A televízió közvetített már — ez volt az első helyszíni közvetítés történetében — de mert alig egv kilowattal sugározták az adást. s a készülékek száma is inkább kevesebb, mint több volt ezernél a rádiókészülékek mellett fülelt az ország népe. A hangszórókból hatalmas moraj áradt: a nagygyűlésre, amelyre csak a gyülekezőhelyeket jelölték ki. az előző évek gyakorlatával szemben, sehol senkiinek nem tették kötelezővé. még „ajánlottá” sem a részvételt a vártnál jóval többen, négy-ötszázezren mentek el’ Sokan könnyes szemmel énekelték a Himnuszt a nemzeti fohászt, amely — alig fél esztendővel az ellenforradalom után — a dolgozó nép ajkán nyerte vissza igazi tartalmát Mint ahogyan visszanyerték eredeti jelentésüket a 'szavak is. A megnyitó beszédbeft Marosán György, a budapesti pártbizottság első titkára nem az alázat, hanem az igazi tisztelet hangján köszöntötte az ország, a párt első emberét: „A magyar munkásmozgalom szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. Vezetésével harcoltunk a kegyetlen nehéz időben .. Kádár János beszédében szólt a nehéz napokról, de már beszélhetett az eredményekről is. És elsősorban a jövőről, nemcsak a jelenlevő százezrek hanem milliók véleményének hangot adva: „Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg bárát és ellenség egyaránt hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom okozta sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás- és parasztnemzedék vére és verejtéke önitözött.... felépítjük szabad. független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországát !” A szocializmus építésének és a miagyar nép történetének kiemelkedő eseménye ez a negyedszázaddal ezelőtti május elseje. Amelynek helyszíni közvetítése — hallhatta ország, világ, barált és ellenség — egy mumkásiasz- szony és Kádár János rövid beszélgetésével zárult: — örülünk hogy itt látjuk, Kádár elvtárs ... — Hát még én hogy örülök hogy magukat itt látom ... — hangzott a párt első titkárának örömteli válasza. Hiszen a tömeg jelenléte nem kevesebbet bizonyított: a magyar dolgozók. amint tapasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az áruláson, és leküzdi a korábbi időszak bűnös torzulásait, lelkesen, tevőlegesen, csatlakoztak a szocializmus ügyéhez. Azok a milliók amelyek 1957. május elsején ünnepeltek, szavak nélkül is hirdették: bíznak és bízni lehet őbennük is. Pintér István Hitvallás negyedszázaddal ezalatt 1957. május elsején
