Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
8 Irodalom, művészet 1982. ÁPRILIS 10. Kaffka Margit: A révnél r Száz én maijyav noaeU/iibél z utollsó hajót tákés- tülk; a vasútállomás odaát, van a túlsó parton. Át kell menni, az esitd gyorssal haza kell jutni még ma! — Ö, most kioltják a révlámpáit;, mit csináljunk, lesz-e még csónak?... Vakon bukdácsolunk az ökömyo- mmos, szikkadt árterén.; csúnya gödrökbe esusszanó, ijedten tapogató lábbal sietünk nagyon, a folyó iránt; szél lendül felleges az ág. A töltés alatt két emiberárnyék mozog; szemközt jönnek, lassan lépkedve egymás mögött; amelyik hátul megy, keszkenős fejű, íbugyolált. Most a vízfény megró vilik, kivenni, hogy legényforma az első; mikor mellettünk elmegy, a foga közt kurtán köszön. Mindjárt utána az asszony tisztesség- geli, szelíden, akarva-öregesen: „Adjonisiten jóestvét!” — Ejnye nem maga a csónakos? — Igenis, kérem! — felel helyette az asszony; már megfordul, de a fiú mégy tovább, vissza se néz — Hallja — kiáltunk utána —, mennyiér’ vinne át minkéit? Nem felel, csak a lépése lassúbb, habozóbb. „Na állj meg hát, fiiam, ne légy olyan!” — szól utána az anyja; kérlelő váratlanul gyengéd ez a hang. — Na. mennyit kér? — Nem én vagyok a gazda! — mondja dacosan, ránt egyet a vállán. de megáll. — Nézze, hisz tudjuk, hogy nem köteles ilyen későn; de ráfizetünk inkább, muszáj nekünk a vasúthoz elérni!... Nem felel; úgy tesz. mintha tovább akarna menni, ránk se he- derítve. „Na, ne izélj, te. gyere, na! Ne legyél mán te is bolond!” — feddi megint az anyja csendes, lágy szava. Mégis hajlik megindul visszafelé előttünk. Áz asz- 6Zony kézen, fog engem, ösvényre igazit a lejtős, bizonytalan part útján; kicsit elmaradunk. — Haragos a gyerek! — mondom. — Ó, istenem, hát hogyne! Hogy bánt vele az apja. földig legyalázta, még le is köpte, uram- isten, ilyen csúnyaságot! Sz’ nem kölyök mán, huszonhárom éves legény; ha apja is — nem szabadna! Miikor egy kicsit iszik (pedig sokat ő se iszik), mindég így tesz a fiával, ö kezdte most is, az öreg; szegént úgy-úgy megvágja szóval; akkor oszt e’ se hagyja annyiba hasztalan csitítom. Mer’ néki van igazsága! Te jó Isten, hogy meg kéne most becsülni a ifiérfiigyereket itthol! Nem elég, hogy a másik ott szenved!... — Másik is van? — Ö, a nagyobbik, az katona szegény. Oda van Orosz-lenigyeli- országba ! Tisztelettel, idegenkedve és sóhajtva ejti ki ezt a kettős helynevet. Orosz is, lengyel is; megöregedett. még hírét se hallottá; most meg naponta hányszor nem emlegeti! Megszokott szomorúsággal, bátortalan, dicsekvéssel; mások után igazodó, ijedt, bizonytalan asszonyi érzéssel, büszkén és ellenségesen, mint a többi anyák a faluban. A legény elöl lépdelt, már közei a vízhez. Beszélt, dohogott, hangosan, félig magában, néha a víznek fordulva. A ladik ott fefce- téllett kikötve — itán abban üllő valakinek szólt, hogy meghalllja. Felemelte az öklét néha visszafordult az anyja felé. — A fene egve meg azt a doktort is, azt a vén marhát! Mit lél énrajtam, mj bajom nekem?. . De semmi a’, máj’ jelentkezek önfcint, szívesen elfogadnak! Inkább mint az ű kutyája lenni, dógozni ingyen neki, oszt még ezt hallgatni a tetejibe!... Kutya legyek, ha nem jelentkezek! — Jaj, ne beszélj te! Csak mán ne beszélnél ilyeneket!... Istenem! Nem elég, hogy a másik ott szenved ?... Lenn vagyunk a ladiknál; A fekete ruhás tömzsi árnyék megmozdul benne morog valamit; köszönti ük. kiveszi a pipát a szájából. „Ide tessen lépni!" — igazítja felém az asszony a csónak orrát. Ö maga a kormányhoz áll; a két férfi az evezőket fogja. Milyen a víz! Sűrű, fekete, nagyszerű; éjszakai félelem vdl- lódzik sötét tükrén, a távolságoké amiket bejárt, a töméntelen időé, ahonnét jön,, jön az alattomos, nagy. öreg, az ősi táltos folyó. Hogy sziszeg alattunk! Mit szólna hozzá, ha most valahonnét gránátok zuhognának le rá, torzzá cserepeznék tükrét a csónak könülll, és egy közüliünk véresen fordulna belé?.. Vajon látott már ilyet? Ó, idétlen, erőszakos fantáziák; már mindenbe belenyúlok!... Az asszonyt keresem önkéntelen; hátam mögött áll, lágy ráncú, sötét szoknyáiban búsan, szelíden, komolyan — mint egy szobor. Mint alázatos, parasztos Szűz Mária szobra festett fából, eres és görcsös. fakó és suta. — De olyan jámbor, tűnő és megható, oly mennybélien jó „áldott az asszonyok között”. — Ez jut eszembe róla. Előttem kemény karokkal dolgozik a két dacos, konok férfi. Egy ritmusban eveznek; de az öreg könnyed, apró vágásokkal, szánté foghegyről, azon ültében, ahogy volt, pipa az agyarán; — a fia elfordulva tőle, arccal felénk áll. és karcsú dereka utána lendül; minden csapásnak, erősen liheg, a homlokáról sokszor törüli a verítéket. Még mindig hábonog benne a harag, fél-feldohog, bár csak félig érteni, hogy mit mond. A háború... Ennetk is azzal van tele a süheder fantáziája. A vén ember ráreccsen érdesen. — Sose tüzelj, hé — könnyű i-tthol! Láttam én mán így iegén- Ikedni mást is, sókat; azér’ mdkolr vitték mégis szepegett. — Magának kék odamenni, hallja! Igen, hát! Próbálná, ha olyan jól tudja! — Én vótam. hé, én vótam! — ereszti lejjebb az öreg a hangot — Mit tudod te, hun vótam?... Ha ott vesztem vón, most te se hencegnél itt az apád előtt. EL kell mosolyodnom e nem vitatható igazságon. De az öreg révész hangjában lám, enyhülés van már, a békülni vágyó gyerekes panaszolása. Ha ott veszett vón,. . érzékenykedik, szeretné sajnálni önmagát is, mert tán sajnálja már, akit megbántott. A legény konokul hallgat. De az asz- szomy kiérzi. Tudja hogy most kell beleavatkoznia, segíteni a ki- egyenlítést, bár csaik a jelenlétével, az enyhe hangjával, egy-két lágy indulatszóval. „Na, na, te — ugyan mán, na!” — rezeg el mögöttünk a vízcsobogásba halón. — Még én hencegek? Na, a ku- tyiaistenit! De máj’ csak elfogadnak éngem is! Mivei vagyok én rosszabb a másiknál? — Hát eriggy! Eriggy, na! Akár még hónap eriggy! — for- tyant fel az öreg megint. De több már a szégyellős szomorúság e hangban. Kiadta a mérgét, kijó- zanult itán a hűs levegőn; nehezen esett neki hogy itt hagyták magára az imént; ketten egy köKaffka Maráit (1880—1918). Mindmáia leakiválóbb írónőnk. Anyai áaon nagy múltú, elsze- aénvedett dzsentri családból származott. Avia halála után avácáknál. inavenes tanítványként szerzett tanítónői kÍzesítést. maid 1902-ben volaári iskolai tanári oklevelet. Ettől kezdve csaknem másfél évtizeden át iává ideiét tanári munkáiának szentelte. Első művei, főként versek. A Hétben és más folyóiratokban, a Nyugat elődjeiben jelentek mea. ' A Nyugatnak indulástól kezdve munkatársa. Írói tehetsége igazán regényeiben és novelláiban bontakozott ki. L easikerültebb alkotása, a Színek és évek (1911) realista regényirodalmunk lea- szebb darabiai közé tartozik. Ebben a művében az a két téma fonódik össze, amely az írónőt egész életében leginkább foglalkoztatta: a dzsentri vusztulása és a nő sorsa a korforduló ideién. A mű önéletrajzi elemekből távlál- kozik mint Kaffka leatöbb alkotása: az antiklerikális éle miatt mély megbotránkoztatást kiváltó Hangyabolyban véldául diákéveinek élményeit írta mea. Az első világháború kitörése személyes sorsában is mélyen érinti, második férje katonaorvosként maga is részt vesz a háborúban. Kaffkát mearázza a hiábavaló vérontás, s az eavéni tiltakozáson át fokozatosan eliut a forradalmat hordozó háborúellenes eszmék felismeréséig. Utolsó novelláskötetében a lelki vrob- lémák rajzától a társadalmi novella felé fordul. Eav naauobb -szabású történelmi reaénv írásába kezd. amikor vályúját félbeszakítja traaikus hirtelenséaű halála: fiával eovütt a svanyol- nátha áldozata lesz. vet fújva ellene. — Az asszonynak is. mióta a két legényfia feln rtőtt, kinyílt a szeme nagyon, ösz- szefog velük. Azelőtt jámboran állta a verést, szidást; rítt, dolgozott pisz nélkül; — most szembeszáll vele értük, beszél, papol, hogy az ember szíve is elgyengül belé! Héj — mer’ ilyen is ez a kutya öregség!... — Eriggy, na! Meg se köszönd, hogy felneveltelek! Hagyj itt! A szememet se fogjad be! Vissza se gyere! — Ne mongy mán ilyeneket, ember! Elég vót mán! Sz’ úgyse úpv gondolod, csak mikor egy kis itai van benned. — Émbennem? Ital? Te!... Hát részeg vagyok ón,? Héj. az anyád.. — Na jó’ van, hát nem mondom én! Hát mondtam én, hogy részeg vagy? Egy-Jkét deci.tü] is mán felgyön tebenned az indu- lait!... Na!... — Mit? Indulat?... Tán még imarasszam is, tán még én kérjek enged elmet, tán még kezet csókoljak? A kölyöknek? Vén ember létemre! Akit felneveltem? — Ugyan mán! Ki mondja, hogy kezet csókolj ? — Nahát! Én bizon nem isten- kedek! Csináljon, amit akar! r— Hagyják el, jó emberek! — szólok bele végre én is^ az önkéntelen publikum. — Jobb a békesség! Minek az a harag, nem Istennek tetsző a’! — Addig bóküljön az ember, míg van kivel, míg nem késő! — tódítja mellettem a társam is. és megfogjuk egymás kezét — Mit? Vénebb vagyok én az uraknál is. többet próbáltam én, azérthogy papolni szebben tudnak !... Ha menni akar, ha mán sehogy se állhat! Ha mán nem férhet a vén apjátul! Entüllem elmehet.“ ne monigya, hogy kértem! — Nem bizon! — ujjong fel a fiú kamaszosan, csúfondárosan. — Hát aznap, mikor viziitáltak, ki rítt? — Sz’ egy csákányt meg a kötelet is elhagyta valahol akkor, a feje se állt oda, mikor úgy vót, hogy visznek! — Lám — biztatom —, abból is látszik, hogy szereti magát ha úgy oda volt érte! — Hász abbul szó sincsen, hogy ne szeretné űtet az apja! — hangol bele az asszony sietve. „Mind- jánt helyben vagyunk!” gondolom és tovább segítek. — Na. ihát a pohár is zördül néha! — Persze, hogy az is zördül! •— kap a szón, ismétli az asszony egyre enyhébben, de óvatosan. (Csak mán újra bele ne kapnának valami szóin!) Messziről vonatfiütty. ,,E’ még nem a gyors; nem fognak lekésni!” — szól oda nekünk az öreg indulattalan, csaknem szíves szóval. Csend van megint; közeledünk a parthoz de még jó darabon fej kell vinni a csónakot az állomás alá. A legény már cséklyával dolgozik, ár ellen, keményen; a gyors szívverését szinte hallani. Egyszer előrecsuklik... utánakap a szerszámnak. Szinte vízbe esett maga is. — Gödrös itt a fenék! — men- tegetődzik halkan, restelkedve; szájához, kapja hirtelen a felkarcolt keze fejét. Ni. az apja nem korholja az ügyetlenségért; hallgat, ,mintha nem látta volna! — „Megütötted magad?”... — ez az anyja hangja mögöttünk, s most úgy tetszik, egy régi, idegen legendáiból. — Semmi a’! — Gyere most te ide — kérleld bátortalanul; ő állna helyébe a csáklyához. — Á! Minek? 1VT-' fiiam! ennyi engesztelő jóság, kímélet, elismerés kárpótolni vágyó szolidaritás zeng ebben! Visszanézek rá, a tekintetemmel végigszeretem a ledolgozott, fonnyadt, lágy asz- szonyalakját, amint elörehajotva áll, a szívét kínálja oda. — A fia nem rossz. dehogy; csaknem gyengéd szóval hárítja el: — Minek? Elvinném, én még ötször is! Homlokát törli a keze szárával — mégiscsak fáradtan zihál. Vajon mit lelt rajta az a sorozó doktor? Az öreg ember oldalvást nézd; szemmel tartja egy idő óta. Ő maga már csak finnyásan, Ikönnyedén piszkálja a lapát hegyével a vizet, mégis ez a gyakorlott mozdulat lendít legtöbbet rajtunk. — De ahogy most a nyurga legényt, a kölykét nézd, abban komolyság van, apagond, aggodalom; morcos szégyeűős szeretet Rámordul: — Azt a hacukát meg.magára nem venné a maffia! így áld itt, kiizzadva a szélbe’, hogy a kólika nágyöjjön megint!... Felvedd hát, hé; siket vagy? Kinek vettem? — Fogadj szót, fiam. apádnak, na, fiam! — nógatja az anyja is, és a szeméhez nyúl a setét kötő szélivel. (Sírás érzik a hangja törésén is.) — Vedd fel, fiam, ügyelj te magádra legalább!... Nem elég; hogy a másik ott szenved?... A legény léhajliik a meleg bekecsért, magára kanyarítja futtáiban, mintha sajnálná az időt a dolog- fül. Pár perc még és parton vagyunk. A vénember is kifordul a lapáttal, hogy jobban segítsen neki. Néhány pillanatra némaság. — Hát az a Mónár Franci nem jár márna a kis ladikkal? — kérdi az öreg egyenest a fiától, csendesen. Csak hogy kérdezzen valamit, hogy kezdjen, közeledjék. Aggódtam, hogy hátha nem válaszol; de igen, csak megváratja egy kicsinyt, mintegy jelezve az indulat leküzdését. Megembereli magát: — Pakkot hord máma odafel a szanatórijómba! — feleli még neheztelő hangon, s kanokul a vizet nézve. De mégis felelt. Az asszony most hallgat; cso- ' dálatos tapintattál rájuk bízza a többit. Már megindult, feloldódott a szívük. Milyen jó véletlen, hogy mi éppen idejöttünk közéjük, akaratlanul segítők, indulatot levezetők idegen emberek! Nélkülünk haraggal- válnak, egyedül marad az öreg, visszamegy a kocsmába, hová'’ is menne? — hajnalig ott ivott volna, alkkor aztán szított dühével, pálinkásán haza. O, pedig nem elég baj van úgyis? A másik ott szenved... Qrosz-len- gyelországban. Ki tudja, merre van az? Szegény, együgyű észnek úgy tetszik, nincsen is sehol ?... partról visszanézek az asszonyra, intek felé, pedig nem láthatja, tudom. Kevés pillanatig rémlik még sötét hajlott alakja... tán a lapátért nyúl... vagy sír. „Isten vele!” „Isten velők! Köszönöm, köszönöm!” Most eltűnt; emlékezetemben, 'bár tíz szavát se vettem, szépnek, nemesnek maradt, a jóság egyszerű szobra, hervatag, szelíd és bánatos; verejtékszagú falusi templom oltárára illő. A Türelmes Anya; a Szív, amelyen átvágtati minden; minden nyomorúsága dühe, rosszasága, véletlene, vak őrülete, nehéz betegsége, háborús jaja ennek a zavaros ál- mú világmaík. De néki ott kell állni. ahová állították; tehetetlen, résztvevő, velefájó Szívnek, magányosan. Ezeket csak én gondoltam. Fölfelé iparkodtunk a köves parton; fejünk felélt az éjszakában sisteregve szaladt el egy vöröskeresztes kónházvonaf. Simonyi Imre: Akkor is megérte És mégis mégis mégis csak a hűség: árulók közt elárult gyönyörűség. Hát volt értelme méais mégis mégis. Bár hűtlen a föld áruló az éa is. Mert volt mert volt mert volt azért öröm is. Ügy kavarta össze tíz köröm. És volt és volt méais valami szév: az ocsmánvon túl az a maradék. Télivofáiú bánatok mögött ott kuporogtak kis halk örömök. S a fertelemből ami év maradt: össze ne roskadj e csöpp szév alatt. Az áruló nem te voltál — az éa volt. Ne te roskadj — szakadjon az az éabolf. A földkerek volt hűtlen — te a hűség. Megérte! akkor is ha eavüayűséa. Weöres Sándor; Szonett Megvívni balsejtelmeiddel orvosságom, ráolvasásom: a naptár pirosát te vidd el. fekete az én vállalásom. Álltak, telve síksáai hittel, sötét malmok a vízmosáson, de immár túl a megszokáson békülnek módos nemlétükkel. Hát álmoskönyvet félretéve, hiszen mindannyi teljesült már. akár a navtár oly sok éve: évül a szentély és az oltár hol elhaavván alakjainkat a tűnt malmok hiánya ringat. Utassy József: Csak éltem! Ma sem csináltam semmit: csak éltem ezt a verset. Ez okozott örömöt, avötrelmet. keservet. Mert a verset nem ír iák: a verset élve élik! Ezért időtlenül a szó. és fénylik, fénylik, fénylik. A verseket a költészet napjára megjelent Széo versek 1981 című antológiából válogattuk.
