Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

JL 1982. ÁPRILIS 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 21 latin volt az első szerelmem Epizódok egy modern humanista életéből A kisújszállási „Gál Jánosok” Utak a mába Első munkahelye a jász­apáti gimnázium volt, és egyben az utolsó is, hiszen ‘ már nyugdíjas, bár vissza­jár tanítani. Mindenki isi­men, úgy hozzátartozik a községhez, mint maga a gimnázium épülete, amely- lyel harminchét év mun­kájának minden gondja, fájdalma és öröme össze­fűzi. — A történetet ott kezd­hetnénk, hogy 1944-ben egy Győri Gyula nevű, frissen végzett fiatal latin-olasz szakos tanár katedrára lé­pett ... — Kezdhetjük előbb is. Itt születtem 1921-ben, itt jár­tam iskolába, itt érettségiz­tem 1939-ben. Az apám vas­utas volt, a fűtőház közelé­ben laktunk. Budapesten jár­tam egyetemre, 1944-ben kaptam meg a diplomámat. — Milyen indítást adott az egyetem a világháború évei­ben? — Nagyszerű, humanista tanáraim is voltak, akik a latin nyelvet, a klasszika fi­lológiát úgy oktatták, hogy az egyúttal kifejezett tiltako­zás volt a barbárság, a né­met fasizmus szellemi tér­hódítása ellen. Kerényi Ká­rolyt említhetném és Huszti József professzort, a tanszék vezetőjét. Maradandó szelle­mi hatást gyakorolt rám a kollégiumi közösség is. Kol­légiumunkban, az ÜEői úton, spártai egyszerűségben él­tünk, de közgazdásztól kép­zőművészig, medikustól böl­csészig mindenki együtt la­kott (mi heten egy szobá­ban), és ez az együttlét hal­latlanul tágította a szellemi látókörünket. Egy évig pél­dául szobatársam volt Sípos Gyula, a néhány éve el­hunyt költő, aki közgazdász­nak készült. — A későbbi kötődés alap­ján természetes lehetett, hogy visszatér a szülőfalujá­ba. — Nem volt természetes,' feszélyezett, hogy egykori ta­náraim közé jöjjek kollégá­nak. De mivel sóik tanárt be­hívtak katonának, az igazga­tó rábeslzélt, hogy kezdjek tanítani Jászapátin. Ez 1944 nyárvégén történt. A minisz­térium akkor már nem neve­zett ki tanárokat, az igazga­tó megbízására, hivatalos ki­nevezd nélkül kezdtem dol­gozni. Mindössze két hétig tanítottam, azután be kellett zárni az iskolát, ideért a há­ború. Jászapáti november 13-án szabadult föl. A szov­jet városparancsnokság szor­galmazta a tanítás megkez­dését. de ez csak februárban sikerült, akkorra állították helyre úgy-ahogy a megron­gálódott épületet. Az ablak­üvegeket például az érettségi tablók üvegével pótolták,, '& fűtéshez meg fát vágtunk a temetőben. — Az olasz és a latin mel­lé hamarosan újabb nyelvet tanult. — Igen, az oroszt. Amikor bevezették a tanítását, ke­vés volt a tanár, hát 1950- ben beiratkoztam a szegedi Tanárképző Főiskola levele­ző tagozatára, majd miután ott megszereztem a diplo­mát. Budapesten a Lenin In­A franciaországi Poitiers- ben a napokban lezajló nem­zetközi filmnapokon a ma­gyar filmművészetet Schiffer Pál: Cséplő Gyuri című al­kotása képviseli. Az esemé­nyen ott lesz a rendező is. Április 15. és május 10. kö­zött három nagy amerikai városban, Minneapolisban, Clevelandben és Berkeley- ben kerül sor magyar film­hétre. A nézők hét magyar rendező 11 művét láthatják, tézetbe, ahol egyetemi szin­tű végzettséget lehetett sze­rezni oroszból. Az utolsó vizsgámat 1956. október 20- án tettem le. — Igazgatóhelyettes lett 1949-ben, 1953-ban ország- gyűlési pótképviselőnek vá­lasztották, 1957—58-ban ak­tív képviselő volt, dolgozott a kulturális bizottságban. Közéleti érdeklődése azóta is eleven: tanácstag volt, dol­gozott a Hazafias Népfront járási bizottságában, és 1945 óta tagja a szakszervezet já­rási bizottságának. — Mindig érdekelt a kö­rülöttem lévő világ, megvolt bennem az igény, hogy el­mondjam róla a véleménye­met. Nem is vették ezt min­dig jónéven tőlem. — Ahányszor a latinról beszélünk, mindig fölragyo­gott a szeme, és olyan lelke­sen, szeretettel beszélt róla, hogy nem nehéz kitalálni: ez a kedvenc tárgya. — A latin nem egyszerűen a kedvenc tárgyain, már ak­kor megragadott, amikor ta­nulni kezdtem a gimnázium­ban. Ügy is mondhatnám, hogy az első szerelmem volt. — Az utóbbi néhány évti­zedben, a latintanítás visz- szaszorulása idején bizonyá­ra nagy elszántság kellett, hogy hűséges tudjon marad­ni hozzá. — Természetesnek tartot­tam a hűséget. Nagyon sokat kaptam a latintól, föl sem merült bennem, hogy el­hagyjam. — Mit kaphat a XX. szá­zad végének embere a la­tin nyelvtől? — A latin nemcsak nyelv, a latin önmagában gramma­tika, irodalom, történelem, bizonyos értelemben filozó­fia, nélkülözhetetlen az or­vostudomány, a biológia művelőjének, a latinról ma­gyarra fordítás fejleszti a kombinációs készséget, csi­szolja a stílust, voltaképpen magyarul is tanít. — Mi a magyarázata, hegy igen gyorsan, néhány év alatt mégis szinte teljesen kiszorult a középiskolákból? — A latint a felszabadulás előtti közoktatáspoiitika próbálta az elitnevelés anti­demokratikus céljának szol­gálatába állítani, tanításá­nak módja is korszerűtlen volt, a sok formális elem, az öncélú grammatizálás sok ember kedvét elvette tőle. De mindez nem a latin hi­bája volt, hanem az akkori iskolarendszeré. A demokra­tizálás gyermekbetegségei és a technikai, az úgynevezett reál kultúra iránti igény in­dokolt megnövekedése együtt hatottak oda a felszabadu­lás után, hogy a latint visz- szaszorították, holott korsze­rűsíteni kellett volna az ok­tatását. Ma már egyes tO dományágak fejlődését aka­dályozza. hogy kevés kutató rendelkezik megfelelő szín­vonalú latintudással. — Ez magyarázza talán azt a lelkesedést, amellyel a szaksajtó Verseghy Ferenc A magyar nyelv törvényei­nek elemzése című munká­jának fordítását fogadta? — Legalábbis részben biz­tosan. Verseghy több mint többek között Huszárik Zol­tán Szindbádját és Csont- váryját, Jancsó Miklós A zsarnok szíve, avagy Boccac­cio Magyarországon, Fábri Zoltán Fábián Bálint talál­kozása Istennel, Makk Ká­roly Egy erkölcsös éjszaka, Kézdi Kovács Zsolt a Ked­ves szomszéd című alkotá­sát. A rendezvénysorozatra meghívták Kézdi Kovács Zsoltot. Magyar filmekkel ismerkedhetnek a napokban a kubaiak is a havannai filmhéten. kétezer oldalas, 1816—17-ben latin nyelven kiadott mun­kája a fordításunk révén vált szélesebb körben hozzá­férhetővé a kutatók számára. — Ez az, eléggé talán nem is becsült munka a megyei könyvtár és egy, a megyében verbuválódott, hattagú for­dítói csoport érdeme. Fordí­tott mást is latinból? — A. régi Róma napjai cí­mű kötetben vannak fordítá­saim, és a jászberényi mú­zeumnak fordítottam hely- történeti anyagot. Most, hogy több időm lesz, talán nem­csak fölkérésre, de saját kedvtelésből is fordítok majd. — Harminchét évig élt és dolgozott Jászapátin. így akarta, vagy nem adódott le­hetőség, hogy változtasson a pályáján? — Három alkalommal lett volna módom, hogy úgymond előbbre lépjek. Karcagra hív­tak igazgatónak az ottani gimnáziumba 1952-ben. Nem vállaltam, pedig akkoriban ilyesmire is nehéz volt ne­met mondani. Egyáltalán nem akartam igazgató len­ni, és őszintén szólva az a vidék is idegen volt számom­ra. Nagyon nehezen tudtam elhárítani a fölkérést, végül ahhoz kellett protekciót ke­resnem, hogy ne nevezzenek ki. Kilenc évvel később Jász­berénybe hívtak a tanítókép­zőbe, de ott nem taníthattam volna latint, hát inkább ma­radtam Egyszer pedig szak- felügyelő lehettem volna, ha vállalom. — Fanyar humora, éppen csak a szája szélén megjele­nő ritka mosolya, tartózko­dó, az első benyomás alapján talán kimértnek is tekinthe­tő modora alapján diákko­runkban úgy gondoltuk, hogy keserű ember, elégedetlen a világgal és önmagával.-r- Akkor sem voltam az. Nagyjából tudtam, hogy mi­re vállalkozom, amikor ezt a pályát választottam. Ügy érzem, bizonyos eredménnyel meg is valósítottam, amit akartam, a tanításban, a fordításban, az igazgatóhe­lyettesi munkában. Így hát olyanfajta elégedetlenségre, amit említett, nincs okom. — Beszéltünk pályájának állomásairól, a munkájáról, az utolsó kérdés vonatkozzék a kedvteléseire. Van-e vala­milyen hobbija, például gyűjt-e valamit? — Igen, külföldi kiadású latintankönyveket gyűjtök, eddig vagy negyvenet sike­rült összeszednem, egész so­rozatok is vannak közöttük. Ha külföldre utazom, soha­sem térek vissza néhány új szerzemény nélkül, de az is­merőseim is gyakran meg­lepnek egy-egy érdekes, szép darabbal. Nemcsak szépek ezek a könyvek (legtöbbjü­ket már ezért is öröm kéz­be venni), de hasznosak is, sok jó ötletet merítettem belőlük a tanításhoz. Bistey András Laoszi hétköznapok Laoszi hétköznapok cím­mel kiállítást nyílt tegnap a Néprajzi Múzeumban. A ki­állítás anyagát 1979—81 kö­zött gyűjtötte Laoszban egy ott dolgozó magyar házas­pár: Kardos Tatjána és Fid- loczky József, s gyűjtemé­nyét hazatérése után a mú­zeumnak ajándékozta. A több mint 60 darabból álló kollekció a mai laoszi emberek hétköznapjainak keresztmetszetét adja. A látogatók most először tekinthetnek meg — mintegy két hónapon át — laoszi gyűjteményt. Sarkadi Imire Gál János útja című regénye a felsza­badulás utáni magyar pró­zairodalom egyik jelentős al­kotása. Szabó Pál Isten mal­mai című regénye és Veres Péter Pályamunkások-ja mel­lett a paraszti felszabadulás, az új éleit megindulásának egyik leghitelesebb művé­szi dokumentumaként tartja számon az irodalomtörténet. Hőse, a cselédlegényből szö­vetkezeti paraszttá váló Gál János, sorsában az Alföldön élő sok ezer paraszt sorsá­ra ismerhetünk, az akkori magyar valóság — a regény 1949-ben íródott — hiteles képét olvashatjuk ki a mély­séges humánummal, szeretet­tel ábrázolt hős, Gál János útjából- Az író ebben a re­gényében riporteri, újságírói munkájának tapasztalatait is felhasználta, ám joggal hi­hetjük, hogy gyermek- és ifjúkorában Kisújszálláson szerzett élményeit is. A Gál János útjának színhelye ugyanis a kisújszállási ta­nyavilág, az ott élő cselé­dek, gazdálkodó parasztok élete, küzdelme is megele­venedik a regény lapjain. Hisz Sarkadi Imre ismerte ezt a világot. Nagybátyjánál, Sarkadi Pálnál gyakran ven­dégeskedett — a regényben is szereplő — Takács-tanyán. A szereplők •— Szűcsék, Vé­konyék, Varjúék, Kisék, Gá­„Amikor kijártam az isko­lát, mindenes lettem a Ta­kács-tanyán.” lék és a többiek — valóban Ott éltek a „Porosálláson”, a Takács-tanya környezeté­ben. Gál János útja az ő sorsukból is kiolvasható. „Én gyermekkorom óta min­dig Szűcs Károlyéknál szol­gáltam. Akkor kerültem oda, mikor talán még hatéves se voltam, nyárra odavettek pulykapásztornak. De ké­sőbb is mindig ottragadtam valahogy.” Gál Sándor arcán már nyomot hagyott az idő. ke­zén a munka. — Apámék a hajdúsámso­ni homok elől futottak a kisújszállási tanyavilágig. Ott nehezebb volt a megél­hetés, itt meg nehéz. Sokan voltunk gyerekek, tizenha­tan. Kiss János és Bucskó Ferenc unokatestvérem is nálunk nevelkedett. Amikor kijártam az iskolát, minde­nes lettem a Takács-tanyán. Azon a tanyán, ahol Sarka­di Pál gazdálkodott az anyó­sa, Takácsné földjén- Én egy évig voltam mindenes, disznókat, pulykákat őriz­tem, meg a ház körül is dolgoztam. 14 éves korom­ban aztán megtettek tehe­nésznek. Attól fogva csak a tehenekkel foglalkoztam. Le­geltetés, etetés, fejés, köpü- lés, piacolás, mind az én munkám volt. Szó ami szó, egészen negyvennégyig Ta- kácséknál szolgáltam, aztán költöztünk más tanyarészre. Emlékszem Sarkadi Imré­re, azt is tudom, hogy író lett, minket is bevett egyik regényébe, de azt még nem olvastam. Igen erős. ügyes fiatalember volt, nyaranként mindig ott volt Sarkadiék- nál. A Takács József fiatal­úrral gyakran segédkeztek is a ház körül, muszáj is volt nekik, mert ott mindenki do­logra volt fogva. Egyszer is kérdezik tőlem, mit segítse­nek? Mondom, ha már any- nyira segíteni akarnak, hát trágyázzanak ki! Meg is csi­nálták, még virtuskodtak is, hogy melyikőjük bírja job­ban. No, én a lovakat, a csikókat igen szerettem. Egy­szer úgy adódott, hogy igen messze legeltek a tehenek, hát úgy gondoltam, felpatta­nok egy hátaslóra, aztán úgy hajtom haza őket. Zabbal magamhoz édesgettem a lo­vat, addig nem is volt sem­mi baj, de mikor aztán rá­ültem, úgy levetett magáról, hogy hatot is hengergőztem. Még a szemem sem mertem kinyitni, fektémben, mert előzőleg már láttam, hogy Sarkadi Pál és Sarkadi Im­re kint van az udvaron- Cu­darul megijedtem, de le is „Akkor már jobb volt, ak­kor indult meg velem a vi­lág, akkor lettem én trakto­rista!” teremtettek, hogy én még kiskorú vagyok, és ők felel­nek értem Negyvenötben aztán a Ta­kácsék földjét is felosztot­ták, de rá egy évre még ta­lálkoztam Sarkadi Pállal A fronton volt, fogságba esett, egy bokalövéssel jött haza. De nem háborgott a föld miatt, sőt biztatta a paraszt­ságot a szövetkezésre. Még búzát is hozatott, hogy vet­ni tudjunk. Én egy ideig ma­gam gazdálkodtam kis földe­men. tanyámon, aztán a Dózsa Tsz tagja lettem. Öt­venötben, ötvenhatban az­tán szétszéledt a tagság, majd csak hatvanban ala­kult újjá a téesz, azóta egy­folytában ott is vagyok. ,.Eszter néném azt mondta, még jányok sincsenek ezen a környéken. Mert érdekes az, hogy mindenkinek csak kisgyerekei vannak itt. Ve­lem korú meg egy se. — Ott van Varjú Kati. — Na. hisz R7 még tizenöt éves. Vacry még annyi se. Olyan idős Vékony Erzsi is van.” Vékony Róza — aki az Erzsi keresztnevet kapta Sarkadi Imrétől — valóban annyi idős lehetett akkori­ban. Most Erdős Józsefné- ként ismerik Kisújszálláson. — Porosálláson egy lege­lő szélén laktunk egy rossz tanyát amikor kislány vol­tam. Apám lehúzott vagy húsz évet Takácsoknál. az­tán amikor már lett volna sajátja is. eltaposta egy meg­vadult bika.. • Én kislány­koromból annyira emlék­szem, hogy aratáskor, csép- léskor hordtam az ebédet édesapámnak, és hogy egy idő után beköltöztünk a ma­jorba. Sarkadi Pál épített nekünk oda egy kis házat. Hatan voltunk testvérek; apám meg jó dolgos ember volt, hát megbecsülte. A fel- szabadulás után aztán kap­tunk hat hold földet, azon kínlódtunk, de nem volt ab­ból sok haszon. A Szabad­ság Tsz az elsők: között, már 1948-ban megalakult, a föld­höz juttatott parasztok fog­tak össze. Ez volt egy dara­big. aztán az egész porosál- lási rész eav termelőszövet­kezetbe tömörült. Akkor már jobb volt, akkor indult meg velem a világ, akkor let­tem én traktorista! 1951-ben jobbadán annyi­ból állt a kiképzésem, hogy felültettek egy püfögős, kor­mos traktorra, és ..eriggy!”. ötvenegy télén aztán elküld­ték egy tanfolyamra, amit kitűnő eredménnyel el is végeztem. Rá egy évre már sztahanovista lettem. Munka Érdemrenddel is kitüntettek. Az elsők között jegyeztek az ország traktoroslányai kö­zött. Biztos ezért volt. hogv az ötvenhármas bukaresti VIT-re is eljutottam- Bor­zasztó érdekes volt. mikor búcsúzkodtam otthonról, jöt­tek a filmesek, az újságírók, én meg álltam a tanyaud­varon, és elbőgtem ma­gam ... A traktorosságnak utána hamar vége lett. Férjhez mentem, megszületett a lá­nyunk, és tizenöt éven át csak otthon dolgoztam. Erdősné végül hűtlen lett a mezőgazdasághoz, 1971 óta a söripari vállalatnál dolgo­zik Szocialista brigádvezető, az élelmiszeripar kiváló dol­gozója „Akartam vóna mondani, hogy más miér nem vitt, ha vihetett, hiszen Varjúék még közelebb vótak az uraság­hoz, mint az én nénémék, de hát csak bólogatott szo­morúan Vig Károly bátyám, aztán kérdte, dohányom nincs-e. Nem vót, hát eresz­tett tovább.” Egyszerű kis ház a Varjú Jánoséké Kisújszálláson, Az udvaron virágok, gyümölcs­fák nyújtózkodnak a tavaszi napsütésben. Varjú Jánosné rossz hírrel fogad. s — A férjem kórházban van, igen súlyos beteg. De azért csak beljebb tes­sékel, hisz mindent jól tud ő is, negyvenkilenc éve, hogy Vagyont nem gyűjtöttünk. Csak dolgoztunk és megöre­gedtünk ...” kimondta az igent Varjú Já­nosnak. — Az uram ott gyerekes- kedett kint a tanyán- Az­tán, amikor összekerültünk, jöttünk be ebbe a kis házba. Az anyósom meg a sógor­nőm Víg Károlyné, Varjú Eszter viszont azontúl is ott élt. Tizenegy hold földön gazdálkodtak. Mi sokat jár­tunk ki hozzájuk. A férjem tanult szakmája volt a hen- tesség, ha Takácsék disznót vágtak, akkor hívták. Én is voltam kint náluk egy hé­tig varrni, mert varrónő len­nék egyébként Ha jól em­lékszem, harminchatban le­hetett ez, olyan egyéves kö­rüli lehetett a kisfiam. Sze­gényt aztán 1950-ben, tizen­hat éves korában el is te­mettük. Menthetetlen beteg volt... Abból az időből emlék­szem Sarkadi Imrére, olyan gimnazistaforma lehetett Mindenhol ott volt minden­kivel beszélgetett, gyerekkel, felnőttel- Csak korán kelni nem szeretett, pedig a Ta­kácsné tekintetes asszony már hajnali két-három óra­kor sorra zörgetett minden ablakot. A Varjú család azonban még 1949-ben lead­ta a földjét és elkerült on­nan, úgy, hogy utána már nem tudom, mi történt arra­felé. Annyi bizonyos, hogy ma már a sík földdel egyeüt- liő ott minden, lebontották a tanyaépületeket, semmi sem jelzi, hogy ott emberek éltek valaha. Mi nem léptünk be a té- eszbe. a férjem a földmű­vesszövetkezetbe került. Hen­tesüzletet vezetett, kocsmá- ros és vendéglős is volt, so­káig pedig a csorbái, majd pedig a Nagykunsági Álla­mi Gazdaság konyháját ve­zette. így szállt el az idő fe­lettünk. Másik gyermekünk sohasem született, vagyont nem gyűjtöttünk. Csak dol­goztunk, és njegöregedtünk... (Az idézeteket Sarkadi Imre Gál János útja című regényéből vettük.) Török Erzsébet fotó: Dede Géza Magyar filmek külföldön

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents