Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

1982. ÁPRILIS 24.

Irodalom» művészet

Dénes György:

Betonkalitka

Betonkalitka. íme, itt lakom, itt megtöretnek minden vágyak, és nincs varázsa már az éjszakának, kőrengetegben vérzik a dalom.

Szánom magam, mint szánja minden ember, kiben az égbolt csillagai laktak, és sejti már, hogy ablaka vakablak, csalt kínja nő a fölszivárgó csönddel, mert Árkádiát látja újra s újra, boldog honát az élet hajnalának, hol aranyalmát dajkáltak az ágak, s furulyaszó felelt könnyű búra.

Hol vagytok, csillagok, hol lobogsz, csillag-ének7 Hallgat az éj kőketrecébe bújva.

L. Gály Olga:

Hazaálmodtalak

Hazaálmodtalak.

Kulcsod csörrent a zárban,

s mint mindig, halkan osontál

szobám felé, nem ütve zajt,

akár gyanakvó Szerető, ki sejti,

hogy ujjaim az írógép billentyűit becézik,

Szájad széle lebiggyedt: lám, ilyen vagy! Nem rám gondolsz — lelked prédára adod a démonoknak.

Ám biggyedt ajkad mögött érzem szíved rejtett örömét, hogy újra így együtt vagyunk, egyek vagyunk ebben a soha el nem pihenő, termő lüktetésben, amely hol elválaszt, hol összeköt, mint egybekapcsolt vérkörök.

Hát jöttél? — szokásosan kérdem, s már nyújtom is feléd karom, de ébredek, s te nem vagy már sehol. Hallom, a régi hídon át tehervonat zörgő vashernyója araszol.

öt óra van. A le sem pihent nap felkelt. A fák még gyorsan összesúgnak világgá induló utolsó leveleikkel.

Látod — most te csaltál meg.

Hazaálmodtalak,

s te ezt adod magad helyett?

A vonatrobogást és a köddel pipáló reggelt?

Lendvay Éva:

Családapa

Házat épített, megvetette lábát a biztonságos otthoni talajban, gyökeret vert és növekedni kezdett.

S nemzett sok karcsú fiat .és leányt.

A felesége mindennap veszekszik, njátapad, vérét szívja, pazarol, a lánya kissé léha, kicsapongó. (Megsúgom: az az apróság amott zabigyerek!) Sok a probléma, viharos, bonyodalmas a családi élet —

mondja amott két kóró agglegény, unalmasak, fehérek, ostobák.

Polner Zoltán:

A történelem tigrise

Az iszony végrendeletei: széttépett arcok.

Én csak a hullamerev egekre emlékszem.

Lapul a történelem tigrise az éjben.

Ki emlékszik a végrendeletekre? Honnan ez a sikoly szél, ez a Koponyák-hegye honnan? A történelem tigrise vár a bozótban.

Véres állati üvöltés reszket a kövekben. Füstölgő sírkövek: Lidice, Dachau, Auschwitzi A történelem tigrise puhán lopakszik.

Ki ne emlékezne a széttépett arcokra: gázkamrákban a világot szívünkre hagyták és láttátok a történelem fenevadját.

iMiai z°itán: Cserebere szopránhangon

aszkó Gábor hónapokig csereberélte garzon öröklakását úgynevezett tanácsi kétszobásra. Hirdetett újságban, fán, falon, kirakatüvegen és villanyoszlopon. Megnézett harminckilenc lakást. Egyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a mennyasszony, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Elekor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy elfelejtse.

— Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte az asz- szonvi hang, mikor Paszkó reggel fél hétkor álomittasan fölszedte a rekedten csörgő telefont.

— Száznyolcvankeltö nulla negyvenegy; téves — dünnyögte az újságíró, A magas hang nagyot sikkantott.

— Jujujuj, akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztosan aludt!

— De én cseréltem — Paszkó a süketebbik fülére vette át a kagylót —, de már nem... illetve, én vagyok.

— Istenkém, istenkóm. mégse hagytál cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosszul adta meg a számot. Ugye nem készül sehová máma délelőtt? Nekünk szabad a szombatunk.

— Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készültem...

— Ne. ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ — vágott közbe, a dallamos koloratúr —. én pont tizenegyre ott vagyok magánál, csak beugrók a fodrászhoz, és akkor mindent, de mindent megbeszélünk.

— A... a fodrászhoz? — kapkodott levegőért Paszkó. — De miért pont tizenegykor?

— A címét mondja, a címét! Gyorsan, mert szétmegyek’ — szakította félbe az asszony. — A dolog... életbevágóan fontos.

Paszkó megmondta a címét, letette a kagylót, ki csoszogott a fürdőszobába, visszafeküdt. Arra ébredi, hogy cseng a telefon.

— Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyanaz a hang. — Kész a fejem! öt perc múlva ott leszek.

— Tessék? — dörgölte megsza- kállát a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok.

A „hang” lecsapta a kagylót. Mire Paszkó ásítva megborotválkozott. csöngettek.

— Ilyennek képzeltem! — kiáltott lelkesen a hamvas szőke, illatos, középkorú és középtermetű asszony a küszöb előtt toporogva. Félretolta a házikabátős Paszkót az ajtóból, és egyenest a fürdőszobába rontott. Fellobban- totta a gázbojlert, lehúzta a vécét, megigazította frizuráját a tükör előtt. Kézenfogva a szobába húzta az újságírót.

— Ilyennek képzeltem. Ilyen naposnak, délkeletinek, világosnak, tágasnak. És mégis icipicinek. Megjegyzem, magát is —intett mosolyogva Paszkó felé a táskájával. — Most. hogy a gyerekek lementek Bálványosra, és árva a ház és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki, hogy ez éppen nekem való.

— ö... igen. Szabad a nevét?

— kérdezte valamennyire magához térve a férfi. — Az enyém: Paszkó Gábor.

— Ó. tudom, kedves Gábor! Az uram is volt. Nem ismerte véletlenül? Maguk olyan sok mindenkit ismernek. Á persze, maga még fiatal. De ő már szegénykém. hatvanháromban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést.

— Az utolsó előtti

__ — Paszkó

v

isszatette a gyűrögetett dobozba a Szimfóniát. Vendége szemlét

— sokdioptriás, lila színbe játszó szemüvege fölött — elfutotta a könny.

— Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negyvenhét éves volt. Maga mennyi?

— Tessék? Harmincöt — felelte zavartan Paszkó Gábor.

— És még meg se nősült?

— De. hogyne. Csak — elváltunk — vallotta be pirulva az újságíró.

— Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi.

— Nem — mondta tompán a férfi. — Ö... izé. Szóval statisztikus.

— A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor hatvanhárom szeptember tizenhetedikén bevitték a kórházba, az én kicsim még csak hétéves volt. Lemondtak az uramról, olyan hátsófalit kápott. De akkor én azt mondtam a főorvosnak: vegye tudomásul, Kálimánka, én innen az én drágámat élve kihozom! Ki is jött. Hét hónap múlva Ezerki- lencszázhatvannégy március tizenötödikén. Kitűztem az erkélyünkre a piros-fehér-zöld zászlót és mentem érte. Kálmámka, nem ismerte? az a szegény főorvos. azóta ő sincs már köztünk, mind a ' kettőnket sírva csókolgatott. Volt egy új nyolcötvenese. Azzal íöttünk haza. Diadalmenetben.

— Az élet. Ilyen az élet — sóhajtott kicsit érthetetlen megkönnyebbüléssel Paszkó.

— Májusiban halt meg a drágám — fújta ki erélyesen az orrát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sétálgattunk. Végre kedvére bélyegezhetett. Az erkélyen öntözte a paradicsompalántáit. Szép erkélyünk van, zászlótartós, napos. A nagykovácsi vityilló mellé azóta is mindig paradicsomot ültetünk. Aztán egyik percről a másikra: volt- nincs. A kórházba már vissza se került. Tizenhét éve lesz májusban. Magdikám, kicsikém, meg én, tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú, állatorvos. Nem ilyen derék ember mint maga. Nem. Az apja a Balatonnál állatorvos. És most itt vagyok, egyedül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsiba a Balatonról? Kocsit a szemem miatt nem vehetek. És különben is!

— Igaz — mondta az újságíró bambán a füstjébe bámulva. — Hát hogy?

— Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le. magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk. akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem.

— Nem. Nem — mondta panaszosan s az igazsághoz híven Paszkó Gábor.

— Persze. De látja, mi van itt a kezemben?' Tudja, hogy ez mi?

Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityillógondozónő egy kitöltött lakáscsere-papírt lobogtatott.

— Lakáscserepapír! — erősítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnap után kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék • a lakásomért Balaton- földváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilométerre laknak onnan

a gyerekeim? Nyáron még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház... húszéves az operabérietem. Onnan járjak Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöttek vissza egy év múlva albérletbe, Rákospalotám. Mind az öten.

— Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó.

— Ők, ők. — Az özvegy a papírra csapott. — Akik erre a cserére rábeszéltek. No akkor följön hozzám? öltözzön, megvárom. Meglátja, milyen szép két- szoba-hallosba fog megnősülni megint. A házat biztos ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy maga cseréli a lakást. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem férnek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker.

Paszkó — úgy is. mint tapasztalt csereberélő — valóban ismerte a házat. Lassacskán felfogta a dinamikusan trillázó asz- szony villámcsapásszerűen a fejéhez vágódó élettörténetét is. De hát pillanatnyilag a mennyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozatlan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba-hallos meglátogatásának.

De érezte, hogy valamit tennie muszáj.

— És ha én most azt mondanem — dörgölte homloka bőrét óvatosan —, hogy... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magát arról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna'? Pesten annyi csere akad!

Az asszony szava — bejövetele óta először — megszegett, ölébe eresztette a cserepapírt. Néma csodálattal, hamvas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyanakodva kezdte behúzni a vállát.

— Hogy mit szólnék? — tört ki egy hosszú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt, hogy maga egy drága, egy gyönyörű ember. És hogy a lányamékat. kerül, amibe kerül, visszahozom én még Bálványosról! Ki fogja fölnevelni az unokáimat azon a falun? Az állatorvosáé? Megteszi nekem, hogy még egyszer kimondja! És én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom.

— Ne cserélje el - velük, hanem válogasson tovább — mondta simán Paszkó, s miközben furcsa elégedettséget érzett már tudta. mi következik.

— Köszönöm! — kiálltotta a vendég. Fölugrott. Négybehnsí- totta a papírokat. Két kézzel fü- lönragadta. és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort; közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Megyek a földváriakhoz. Majd hívom!

z újságíró pislogva dörzsölte a szája sarkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy energikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szóbó] értő, s jó szóra hajló asszony, még csak be sem mutatkozott.

Összeállította: Rékasy Ildikó