Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
s Irodalom, művészet 1982. április 24. Borbély János: Kísérlet a szárnyakra azt a törzset kellene [kitapogatni amiből kinőttem vagy csak cölöp az és kötélre fogva próbálkozom biztosat akarok tudni az [anyákról is szültek-e vagy égboltként ránk [lakatolták magukat itt előbb élhet a levél a faág nem félek a törzs belőlem hajt ki cölöp a kötéllel végül is ott [áll agyam megszokta már mint gyermek az új testvért bizonytalna ez magamat vagy a karót kötelet igazgatom ha beszélek melyikünk öltözik mezítelenre Dienes Eszter versei: Kereső Hol nyújtózik ragyogásod hol kerít a távol hol nyit virág arcod porán hol vacogsz ha fázol Hol emlékszik elmúlt szemed hol porolsz magadban hol sírsz hogy ha élhetetlen lányod hajthatatlan Hiába A Hold magányos könnycsepp. Borzongatóan egész. Évmilliókkal ezelőtt szétszórta minden gyermekét. Elfogy, megnő, színezüst [udvart épít, utakra csordul, elcsepeg. Meztelen, akár az angyalok; mintha fürödne kisgyerek. Eltűnik, megjön, miként a [birhatatlanok. Keresi kóbor kölykeit. Hiába. Hullnak a csillagok. Fogadalom Üt szalagja megkötözhet, gödör ne adjon ágyat — utak híján is eljövök, és megmérem a lázad. Pécsi Gabriella: Parafrázis a láz én vagyok és én vagyok a lázé a lázé vagyok és én vagyok a láz nem tudjátok, ti szentek, ti okosak, ti jók, hogy nemrég megüzenték nékem a nádirigók legyek csak madárijesztö ők úgysem félnek engem LESZTEK MADÁRRÉMÁLOM függtök madár-kereszten akó Mihály eltökélte magában, hogy elválik az asszonytól. Sok nehéz tusát harcoltak harmincöt esztendő alatt, de már tovább nem bírja. Mikor a Csige-kertben megvette azt a kis szőlőt, kimeszeltette a kis, hegyes kőházat, megnyugodott: — Na. Legalább nem étetem magamat a méreggel. Ide költözöm. A vénasszony meg hadd tur- békoljon odaát, a Hortobágy utcán. Semmi közünk többé egymáshoz. Berendezkedett a kis, kerti lakásban. Nagy fejű fiát, a tohonya Jóskát bízta meg, hogy szállítson „amonnan" eleséget. Jóska jelentette az édesanyjának: a gazda eleséget kér. — Ott van,* vigyed — mondta neki félvállról a kis Bakóné. Jóska aztán nagy szuszogva- nyögve. összekajdászott mindent, ami kell. A kamrában levágott az oldalszalonnából akkorát. hogy mikor a lábára esett, majd eltörte. A zsrrosbödönt egyszerűen mindenestől ki akarta szállítani, de az anyja kikapta kezéből: hogy is ne, hát mi a napot nézzük, ha délre harangoznak? — Egv csuporra valót kimért neki: neszé. Jóska a lengő polcról is lemotozott egy zacskó száraz tésztát, maradék tarhonyát: egy kis zsákot telerakott kolompárral: csomó vereshagymát, paprikát, sót is sikerített. Azonkívül süttetett egy egész kenyeret az. öregnek, hiszen azt mondta: „Elválok anyátoktól, külön kenyéren élünk.” Hadd legyen neki külön kenyere. Az egész min- denséget targoncára (rakta, s a há- tulsó kapun megindult kifelé, a Csige-kertbe. A kis Bakóné könnyein keresztül mosolygott utána. Milyen tökéletlen a férfínép! Jó melegek jártak; a nagy mamlasz Jóskának kiserkent a zsírja, annyira erőlködött. Sokszor kellett útközben pihenni. A kertek közt kóbor kutyák lézengtek, s ahogy szimatra vették az utazó kamrát, rendkívüli érdeklődéssel kezdtek a targonca körül kari- kázni. A jó szalonnáidat, a zsír szaga messzire szállott a lengedező szél szárnyán, s ahány kánász lopta a napot abban a járásban, mind a mozgó középpont felé vonzódott. Csakhamar díszes testőrség vette körül a lihegő, izzadó Jóskát. Igen barátságos kíváncsisággal nyújtogatták a targonca felé mozgó, nedves orrukat, előre nyalva szájukat a kimondhatatlan jónak. Mire Jóska fölfigyelt, egész tarka csapat mozgott körülötte. — Issz ki, te, a tályog öljön meg! — riasztott rájuk. Kicsit megrebbentek, de újra visszasora- köztak. Jóska megállt, görönggyel rájuk bombázott. Ezt sem vették nagyon komolyon. Hűségesen követték. Egy őrizetlen pillanatban valamelyik szemtelen kutya jót harapott a lecsüngő oldalszalonnából. Jóska elhördült, mintha az ő oldalába kapott volna az a komisz dög; nagyot rúgott hozzá, egyensúlya megingott és boldogabb felére esett. Estében a mozgó targoncát magával rántotta, zsuppsz! a hatalmas darab szalonna le a porba, utána a dönci kenyér, a csupor zsír meg a többi. Ha egy jó lelkű vasutas nem segít, a szállítmány bajosan érkezik el a Csige-kertbe. Így aztán csak bedöcögött Jóska déltájban, apja nagy bosszúságára. A kutyák illendő távolságra követ-“- ték. — Mit csináltál ezzel a szalonnával ? Poros. Jóska dünnyögött valamit, de érteni nem lehetett. Bakó hátba düffentette; aztán hozzálátott a főzéshez. Mint pusztai ember, kölyökko- rában megtanult főzni. Olyan lebbencslevest kavarított, hogy a harmadik szomszédig terjengett jó illata. Kolompérral, tepertővel, paprikával megadta a módját. Nekilátott Jóskával; úgy kanalazták, hogy a szemük is dülledt belé. — Hm ... — morgott a békét- len ember —, még hogy én nem tudnék megélni egy asszony nélkül? Dom Miguel-baka voltamén, a keresztre feszített Isten ... Jóska nyögött, kortyogott, hör- bölt, fuldokolt, olyan rohammal kanalazta a fáin levest. — Jó? — kiáltott az apja. — Jó — zörömbölt Jóskából a boldogság. — Mégis én vagyok a rossz — füstölgőit magában Bakó. — Na. Majd lesz ez még másképpen is. Egy fél liter bort hozatott, megitták. Utána még szivarra is rágyújtott. Elzsongított agya színes ködben hömpölygött. Igen jól érezte magát. — Te. Annyit mondok, tartsatok velem, nem bánjátok meg. Ti valahányan az anyátokhoz húztok; nem értem, hogy lehettek ilyen marhák. Hiszen a fő mégiscsak én vagyok. Énáltalam lettetek világra, én vagyok a gazda. Lovak közt is a csődörmén az első. Az ország feje is a király, nem a király felesége. A férfi mindig egy ember, az asszony csak fél ember. Nahát, Az anyátok úgy elrontott benneteket, mint a nagy szárazság a lábon álló vetést, vagy a szakadatlan eső a mezőt. Nem jó az a nagy tutujgatás. Abból lesz ember, akit kölyökkorában kihajítanak a világba. Vagy megdöglik, vagy megél. Engemet se nyalogattak, hanem pofoztak; azér‘ keményedtem meg. Aki velem tart, nem jár rosszul. Mert a két kocsi meg a három ló csak az én kezemben van; én adom, vagy én tagadom. Nahát... Hogy László úrból (a másik fiából) tekintetes vagy nagyságos úr lett? Hm. Az nem az anyátok érdeme. Az a fiú rám ütött. Isten után nekem köszönheti jólétét, de nem köszöni. Nagyon elbízta magát, ránk se néz. Nem baj. Akármilyen magasra nő a fa, csak a földön a gyökere. Ügy bizony. Bakó már évtizedek óta néma harcot vív a feleségével: gyermekei szeretetéért. Mikor észrevette, hogy a „kölykök” valahányan anyjukhoz húznak, igen megháborodott lelkében. Ejnye, ejnye, ez az asszony ellopja tőlem a gyermekeim szivét. Bizonyosan uszítja is őket ellenem. Jó lesz vigyázni; mert ha én maradok utoljára, még a kenyérhajat is megvonják tőlem; mehetek a szegényházba. Vagy koldulni. Ezért szerette volna őket egyenként visszahódítani. Most még a haszontalan Jóska jóindulatáért sem sajnált versengeni. A nagy fejű és nagy kezű fiút könnyen, le lehetett venni a Iái áról, annak adott igazat, aki kövérebb falatot rakott a tá- ny ‘í jára. Most az apja főzte lebbencsleves és a fél liter hevítette szivét a morcos oroszlán mellett. Hortobágy utcán viszont az anyjának ad igazat. Nem jellem. A falatozókra valaki ráköszönti a delei Varjas uram, a csősz. Megáll kinn a főmezsgyén, onnan eresztgeti be a szavakat Bakó Mihály kerti udvarába. — Még ugyan nekigyűrkőznek Bakó uramék. Valami fáin illata van annak a csimcsámnak. — Nem asszony főzte — mondja büszkén Bakó Mihály. — Hogyhogy? — A magam kenyerén élek — mormogja lefelé szegzett fővel a zimankós ember. Varjas uram nekitámaszkodik a berenána.k, kezdi érdekelni a dolog. Bakó dörmög valamit. Azután rászól csámcsogó fiára: — Eredj csak, hozz egy kis friss vizet a kútról. Jóska feltápászkodik, megy a bádoggal a közös kútra. Nagyon jó a vize; nem ugrott még bele senki. Mikor a fiú eltűnt, Varjas megismétli kérdését: — Csak nem váltak külön Bakó uramék? Bakó Mihály fölveti a fejét keményen : — Miért he, ha én úgy akarom? Megélek én asszony nélkül is. Nem vagyok még olyan elesett ember, hogy másnak a kegyelmére szoruljak. Van két kocsim, tudok főzni, mi kell egyéb? A lel- kemet nem érdemes kárhoztatni egy asszonyért. — Na, de mégis. Bakóné asszonyom nem érdemelte meg, hogy az utcára kerüljön. — Utcára? Hát ne kerüljön. Ott a másik ház, élje világát. Bánom én. Varjas uram szeme nagyot nyílt: — Vagy úgy?... Az már más. — És megsodorta kajla bajuszát, — Mocsoda „az már más?” — pattant fel Bakóban a guggoló harag. — Ha akarom, kiszórom az utcára, de nem akarom. Az már más .. micsoda az a más? Varjas ravaszul rávillantott szemével az asztalra tett száraz tésztára, megszegett új kenyérre: — Azt a tésztát is Bakó uram gyúrta? Azt a kenyeret is Bakó uram dagasztotta? — Nyavalyát... az az asszony dolga. — Vagy úgy! — mondta nyúj- tottan a ravasz csősz. — Az már más! Szóval, elválik Bakó uram, de a kenyeret csak a felesége gyúrja, mi ? ... Bakónak elvörösödött a nyaka: — Hát aztán! Mi köze hozzá, mi? Ki a fene hívta ide kendet, mi? Ne nappal császkáljon a dűlőn, hanem éjszaka, mikor a tolvajok felhúzzák a csizmát. Any- nyit lopnak itt a kertben, mióta kend a csősz, hogy az már az ég- - re kiált! — Ne te ne — dünnyögte félhangon a gacsos Varjas. — Ügy látom, a tyúkszemére hágtam valakinek. Megbillentette rossz kalapját, és elenyészett. Bakó még sokáig kiabált utána: — Mégis disznóság, szedi a rengeteg fizetést, és a kisujját se moccantja meg a kertség érdekében. Ingyenélő, vén sehonnai. Csak az orrát üti bele minden dologba: esett volna a feje lágyára kéthetes korában. óska hozta a bádog friss vizet. Kikapta a kezéből, és olyan hatalmasat húzott belőle, hogy a fiú megijedt: még a fedő is leszalad a torkán. Ezután lélegzett olyat, hogy Jóska csak tátogott: minden levegőt elszippantott előle. Oláh Gábor (1881—1942). Minden műfajjal kísérletező, termékeny költő és író. Elsősorban a debreceni szegénynép életét ízesen-hitelesen ábrázoló novelláival alkotott jelentősét. Debrecenben született, apja bérkocsis, anyja kenyérsütő asszony volt. Nehéz körülmények közül küzdötte fel magát. Budapesten végezte bölcsészeti tanulmányait, tanári oklevelet szerzett. Az egyetem elvégzése után tanárkodon, majd a debreceni református főiskola könyvtárosa volt, végül 1913- tól haláláig a debreceni református gimnáziumban tanított. Első verseit rövid életű, fiatalok szerkesztette fővárosi folyóiratok és a debreceni hírlapok közölték. A debreceni költők egy csoportját Bokréta Társaság néven maga köré tömörítetté, és közösen adták ki verseiket négy Bokréta című antológiában. Verses- és novellás- kötetei, regényei, irodalomtörténeti tanulmányai jelentek meg. Élete tragikus tévedése, hogy nem csatlakozott Juhász Gyula felhívására a Holnap íróinak táborához, s ezzel maga segítette elő későbbi elszigetelődését. Lírájának merész. érzékisége, gyakran felbukkanó forradalmi gondolatai miatt a jobboldali irodalom , és politika sem pártolta — Pokol című kötetéért sajtóperbe is fogták —, de a haladó írók táborával sem igen volt kapcsolata, Móricz Zsig- mondot kivéve. Igazi írói jelentőségét is később, közel napjainkban ismerte fel az irodalom- történet. Oláh Gábor: __ B akó Mihály válik Irodalmi oldalpárunk képeit Durkó Gábor rajzaiból válogattuk Azaz én ma íj íj a r novelláiból!
