Szolnok Megyei Néplap, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. MÁRCIUS 13. Irodalom» művészet 9 ' verseihez ígyanis — súlyosan hallássérült, . világ hangjai közül nagyon :evés jut el hozzá, a legjobban alán önnön szív-zörejeit, vér- :öreinek-zubogását ismeri. Eben a hal Iha tó -hal Ihatatlan :onfliktusban gyökereznek a ersek, pontosabban ebben fo- ant az írás, a „mindent kibe- zélés” vágya, kényszere. A szerelemről csak az tud ■ontosan, érzékletesen szólni, ki ismeri a sóvárgást, a szereim hiányát is. Dudás Sándor a íöndről szól, amikor a világról kar szólni, s a csönd jelenik1 leg verseiben, amikor leír csa- olást, suhogást, csilingelést, obogó rög-hangokat, malomzú- ást, méh-zümmögést. Belső hal- isa ámulatra méltó, amikor er- i íigyel, nem marad el, a — ényes ízléssel mérve is — fiié lem remél tó végeredmény, iatal emberről, költőként az ső lépéseket tevőről lévén szó - ez nem kis dolog. Sz. J. Ars poetica Itt szép szavaknál mindig többet vár a nép, Írni csak úgy érdemes, ha a tételen túlnő a tét. Tiszai est Halász árnya hallgatózik. A csönd sodra felnyújtózik a kigyúló csillagokra. Vándorúton Két öklöm közt táj. Lesütött szemű fák. Tűnődő szorongás. Fényre fény hull, homokra homok... Nem bánat ez, palami más. Vendég vagyok. Pusztuló tanyák korcs kutyái csaholnak felém. Búzákra kéklő ragyogás ösztökél: álom-arcú fény. Élek: két pillanatnak hídja, — gyönyörű ívelés. Néz szemébe ártatlanul halálomnak a születés. gész éjjel nyög- décselt. Zsibbadt a keze, lába. Annyi ereje sem volt hogy fel- kaittintsa a vilanyt. Pedig csak az ágyból kellett volna kinyújtani a kezét Meg aztán, ha felgyújtja a lámpát, attól sem lesz jobban. A sötétség hirtelen, forogni kezdett. Örült köriben forgott. Azt mondta magában: most fog meghalni. Pont most van. rosszul, amikor reggel programja van. Tulajdoniképpen nincs komoly baja, vénkeringési zavarai vannak, gyakran zsibbad és fázik a keze meg a lába. De szédülni nem szokott, ettől ijedt most meg, mitől forog vele az ágy. Reggel, amikor az ébresztőóra kirángatta az ágyból, valamivel jobban érezte magát Sietve magára kapkodta ruháját, és sietett a sarki eszpresszóba. A sok üres asztal zavarba hozta botjára támaszkodva próbálta eldönteni, hová üljön le. Végül választott egyet az ablak mellett. Retikiilijéből műanyag piperetáskát szedett elő, a púderpamaccsal végiglhúzott az orrán, csak úgy, tükör nélkül. A felszolgálómé a távolból várta, amíg végez a művelettel, majd kifejezéstelen arccal sétált oda. — Mit parancsol? — Egy kávét kérek. — Majd a felszolgálómé elégedetlen arcát látva még hozzátette: — Habbal... A kávéban semmi más jó nincs, mint az, hogy forró. De még így is élvezettel szürosölte. Az aljából még kikanalazta a maradék cukrot a pincémé idegesen kapta fél fejét a csikorgó hangra. — Kérem szépen — próbált szólni, de nem nagyon figyeltek rá. — Legyen szíves... — és még a kezét is felemelte, hogy észrevegyék. — Fizetni alkar ? — Még nem. Legyen szíves megmondani, hány óra van. — Negyedikilenc — jött a válasz a pult felől, és még hallotta, amint a felszolgálómé odaszólt a káJvéfőzőnék: — Itt fog ülni tízig azzal az egy kávéval. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Gondterhelten tenyerébe támaszkodott így bámult ki az ablakon. A barátnőjét várja. Jemei- mé megígérte nelki, hogy segít eltartókat keresni. Nem a pénz miatt lenne szüksége valakire, hanem mert annyira egyedül van. Meg néha beteges, ilyenkor megijed, kellene mellé valaki, aki egy pohár vizet hoz, vagy orvost hív, mikor mire lenne szüksége. És neím lesz már fiatalabb. A nyugdíja igaz, hogy nem sok, de ami kell, arra futja. A fiától is kap havonta ötiven—száz márkát, mikor mennyit szánnak rá. ő még ennyit sem akar elfogadni, mert őszintén szólva nem hiszi el, hogy azok Müncheniben olyan jól élnek. Olyanokat írnak neki, hogy minden évben máshol töltik a szabadságukat Egyszer Egyiptomban. máskor Spanyolországban. Most legutóbb a karácsonyt New Yorkban töltötték. Igaz, fényképeket is küldözgetnek, szép színes fotókat, de hát őneki is van lány- borából egy fényképe, mintha Velencében lenne, még a háttérben a gondolák is látszanak. Senki nem mondaná, hogy az Angol Parkban késziült... — Jó napot, Feketénél — riadt fel a köszönésre. — Jeneiné vézna kis anyóka de a tartásán, az öltözködésén látszik, valaha jobb napokat látott. Csak neki nem voltak jobb napjai sohasem. Férjhez ment, gyereke született. A férje odaveszett a háborúban. Mostohaapát viszont nem akart a fiának. Dolgozott látástól vafculá- sig. Egy áruházban volt eladó, este pedig takarításit és mosást vállalt, hogy a gyereket rendesen nevelhesse, eltarthassa. A fiú pedig hálából külföldre szökött. Tíz éve él egyedül abban a nagy lakásban. Két szoba, személyzeti. Kisebbre nem akarja cserélni, pénz nem keli neki. És a kis lakásban is csak egyedül lenne. — Na, mi van? Tud nékem mondani valami biztatót? — tette fel izgatottan a kérdést, miután baránője kifecsegte magát az időjárásról. Jeneiné fekete jersey kesztyűjét óvatosan lehúzta. Ki látott már ilyet, nyáron kesztyűben? Tudok, aranyom, tudok. — Csúnya és nevetséges kalapját gondosan letette az asztalra. — Egy olyan házaspárt találtam magának, de olyait! Csupaszív emberek. Mindjárt ők is itt lesznek. Középkorú, gyermektelen házaspár. Gyermektelen? Az nagy kér. ö mindig vágyott arra, hogy nagymama legyen, rossz, csintalan gyerekek vegyék körül, még akkor is, ha nem a saját unokái. De talán lesz majd gyermekáldás meg is mondja enniek a házaspárnak, hogy az ő részéről ennek semfrni akadálya. — Elmeséltem nekik, hogy milyen a lakás, hogy nem éppen nagyméretű, de mégis két szoba... És ne haragudjon, de felajánlottam, hogy maga a személyzeti szobában fog lakni. — Szó sem lehet róla, hogy én a kis szobában... — Ne tiltakozzon, aranyom! — csattant fel Jeneiné hangja, majd suttogva folytatta: — Ha átengedi nekik a két szobát, természetesen többet kérhet tőlük. — Legalább az egyik szoba maradjon az enyém. Hiszen külön bejáratúak. Nem zavarnánk egymást. És nekem nem pénz kell, hanem szeretet. Nem érti? Jeneiné duzzogva vonogatta vállát. — Miért olyan nehézkes maga, meg élhetetlen... Pszt! Itt vannak. És dugja el azt az átkozott botját, még azt hiszik, ápolni is kell magát.. Erre, erre, ide tessék! — integetett Jeneiné a házaspár felé. Ö szemügyre vette őket. Először a férfit. Szemüveges, negyven körüli. Zakóját lezseren kigombolta, mielőtt leült. — Doktor Ágoston — fogta meg Feketéné durva nagy kezét — A feleségem — mutatott a mellette álló nőre, aki úgy látszik, nem is akar leülni. — Ágostonná — biccentett a nő, de nem nyújtott kezet. Tenger ész- kék rakottszolknyát viselt és kissé kopott ingblúzt. — Hát ők azok — mosolygott Jeneiné —, ők azok. — Maga orvos? — fordult Feketéné a férfi felé. — Nem kérem. Könyvelő vagyok. — Az aranykeretes szemüveg villant egyet. „Azt hiszem, ezek nem az én embereim. Keszeg-házaspár. Ezektől még magányosabb leszek”. — És a felesége? — faggatózott tovább. A kis keszeg, hegyes orrú rilő, mintha csak ezt a kérdést várta volna, leült, rakott szoknyáját fellebbentve. Két kezét összetette az álla alatt. — Én az orvosi egyetem kísérleti laboratóriumában dolgozom. y— Béka? — kérdezte olyan hangsúllyal, amiből rögtön kiderül, tudja ő, mit kísérleteznek a békáikkal. — Egér — mondta Ágostonná, és Feketémét enyhe rosszullét környékezte. „A keszeg kísérletezik az egérrel, és erről esténként könyvelést csinálnak. Nem, ezek nem az én embereim”. — Ne kíváncsiskodjon most, édesem, ne fontoskodjon — súgta Jeneiné. És Feketéné már tapasztalatból tudja, ha barátnője mindent kétszer mond, nála az idegiesség jele. — Térjünk inkább a tárgyra. Persze, Jeneiné izgatott a pénz miatt, ötszáz forintot ígért neki, ha sikerül az üzlet. És ahogy ismeri, ezektől is kicsikart valami készpénzt. Feketéné kínosan feszeng a széken, nem ért ő az ilyen tárgyalásokhoz. Hogyan illik megmondani, hogy nem kellenek. El sem tudja képzelni hogy ezeket várni lehet esténként. Pedig a főztjével még meg is hizlalná őket. 'Az Ágoston házaspár egymást nézi, a nő furcsán jártatja szemét Borsányi Vera: Eltartók a kávéházban férjén, aki zavartan lehajtotta fejét. — Szóval ? — Jeneiné izgatottan dobolt csontos ujjaival az asztalon. — Miikor nézik meg a lakást? A férfi a karórájára néz. — Azt hiszem, mennünk kell — nézett feleségére. Jeneiné kétségbeesve legyezi magát kesztyűjével. — Nem vagyok szimpatikus maguknak? — kérdezi Feketéné kicsit csalódottan, mert végül is neki több joga van hozzá* hogy válogasson. Elvégre őhozzá egy lakás is tartozik, ezekhez meg csak az ellenszenvük. Ezekre mondja ez a vén boszorka, hogy csupaszív emberek?! i— A néni nagyon szimpatikus, de nem elég öreg nekünk — mondta Ágostomné, és hidegkék szemével mereven kifoámult az ablakon, — Mi sem vagyunk már túl fiatalok — veszi át a szót a férfi. — Nekünk egyJkét éven belül lakáshoz kell jutnunk. — önálló lakáshoz. Ugye. nem haragszik a nyíltságunkért? Áigostonné hóna alá kapta reti- kiüijét, és felállt ezzel jelezve, hogy vége a tárgyalásnak. Feketéné előtt elsötétült a világ. Azt mondta magában: most fog meghalni. Ennyi embertelenségre nem számított Otromba kezével egy pohár víz után kapott, Jeneiné segít neki tartani. Mire magához tért, a házaspár nem. volt ott és barátnője mér a kalapját illesztette a fejéire. — Jöjjön, Márta, menjünk haza. Feketéné a szívét dörzsölgette. — Inkább maradnék egy kicsit. — Akkor igyon egy konyakot, aranyam. Attól jobban lesz. Én fizetem. — A kis madárcsontú öregasszony maga ment az italért Feketénémek jólesett, egyhajtéS- ra kiitta. Jeneiné magának is kért egyet. — Ne búsuljon, kedves Márta. Nem sikerülhet azonnalra. Ne izgassa magát, ennyit nem ér az egész. Feketéné elmosolyodott : — Nagyon aggódhat értem ha már másodszor 6zólít a keresztnevemen. Jeneiné sajnálkozva megpaskol- 'ja barátnője kezét. — Kérem szépen — próbált szólni Feketéné a pincémőhöz. — Fizetni akarnak? — Nem, Hozzon nekünk még két konyakot eketéné kezében elvész a pohár. Jeneiné kesztyűs kezével nyúl az italért. — Egészségére, Márta. — A magáéra is. És nem volt igaza abban, hogy ezek csupaszív emberek... Rögtön féllmérték a helyzetet, hogy én talán még harminc évig is elsóntikálnék az életükben. .. Érti már? Nincs szívük (kicsinálni engem. A két öregasszony hangos nevetésben tört ki, a felszolgálónő értetlenül nézett rájuk. Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunkban Bényi László rajzait közöljük
