Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
1982. FEBRUAR 13. Irodalom» művészet Képes Géza: Virágpor olyan mély a csend hogy már szinte fojtogató / tengerszem fenekén fekszik a néma szorongás — már sose bukkan föl nagy sárga virág nyílik ki: a parttalan égbe belenő szirma hibátlan kör — szél viszi szét világító virágporát a vaksüket világon át Fekete-tenger Szenti Ernő: A tűz nem fél a melegtől a tűz nem fél a melegtől a tél szúrós tekintetét állják a jeges folyók az évek erős kézszorításákor nem szisszennek fel a kövek versenyt fut test és lélek ki bírja tovább Etűd az évszak-lapok között préselt virágok a felhők alkalmi könyvjelző a folyók keskeny szalagja a csillagok betűk a hold díszes iniciálé A z előszobában horrent egyet a kaputelefon. Aztán még eigyet. A férfi fent a lakásban már az első hangnál kajánul vigyorgott: íme, érdemes volt megpiszkálnia a drótokat, most nem tud a szier- kentyű hajóküntként dudálni. Hajnali három óra. Már megit- ta a teáját, íróasztalánál ül, munkára készen, csakhogy a kinti nyökögés nem szűnik meg. (De kiadósán nyomkodja az; a szesztestvér, aki hazafalé menet a kaputelefonok gombjain klimpíroz!) ©é- piesen maga elé húzza az írógépet, de a befűzött papír az átütött sorokkal elkedvetleníti, ezért szivar után tapogat, talán iszik is egy kortyot, mert nehéz nekilódulni a munkának. Bugyborékoló hangon még egyre fuldoklóit az előszobában a kaputelefon. Valaki egyfolytában nyomja, nyomkodja. Az édesanyád sze- mit, te! — mormolta ő magában. Meg hogy: nyomd, ki tudja, meddig nyomhatod, mert közeleg már az impotencia!... Egy kis elhajlás, barátok közti hülyülés és szövegelés még kedves a szívének, de a mája már tiltakozik, és amúgy is mindig minden munkával úszik, gürizni kell hát, az írógépen mű- vészkedni, nem idegen házak csengőgombjain. A fenébe is! Megy az idő. Legalább negyedórája szórakoztatja magát evvel a hajnali részeggel, csak hogy ne kelljen dolgoznia. Valami lerobban vén piás cövekelt le, vagy egy loboncos ifjú, a lakással rendelkezők gyűlölője? Mindegy. Próbált beleolvasni a tegnap reggel abbahagyott gépiratba, amikor odakintről, az öreg bérház körfolyosójáról zajt hallott. Lépteket. Újra és újra körbe megy valaki a gangon. Lakó nem lehet, az csak hazatalál,na, akármilyen tájt siker. Különben is egyenletes józansággal kopogó és mégis óvatos léptek. Mit keres azi illető? És ki az? Fölberregett előszobája bejárati ajtajának csöngője. A „kit keresnek” kérdés hamar megoldódott És máris újabb kurta csöngetés. Szivarját megropogtatva rágyújtott. Ki lehat, az? A lenti kapu zárva, azon egyik marha barátja se jöhetett be. Mert a?»k küldtek már hozzá eladó szelindeket kínálót, meg fél teherautónyi „megspórolt” tűzifáit, s hiába erősködött, hogy gázzal fűt, a drabális lehor- dók véreras szemmel néztek rá és kapott meghívót Iksz nagykövetségtől, hogy nemzeti ünnepükön jelenjen meg, mert kitüntették a harmadosztályú Elefánt érdemrenddel, ami ötszáz forinttal jár. (Ennél a beugratásnál mohóságában majdnem bedőlt: felhívta a követséget, hogy létezik-e Elefántrend?) Hátha táviratot hoztak? — villant az eszébe. De nem, ekkora buzgalmat a magyar postáról nem tételez fel, amióta a táviratokat is a levélszekrénybe dobják be, hadd aszalódjanak. Kint az apró. csöngetések melr lett a kilincset is megrázták. Vagy babrálnak a záron? Szivarjából izgatottabban pöfékel. Hát persze! Betörő. Csönget, és ha kimegy valaki, fal szöveget motyog, közben meg már varázsolgatja a zárat, vállával nyomja be a kétszárnyú ajtót, és próbálgatja, hogy rigli húzással nem tudna-e bejutni. Alakul! Ez izgalmasan alakul. Ha ő ilyet tudna írná!... Eltolta maga elől az írógépet a megszületni úgyse akaró regény elvetélt soraival. Szája sarkába csípve a szivart, kiosont a hallba. A félsötétben szétnézett, és leemelt a szekrény tetejéről egy alföldi fekete korsót. Jó nagy. Elég nehéz. És a nyakát megmarkolva jó fogás esik rajta. Akkor fog a betörő fejére ütni, amikor az benyomja az ajtót. Aztán majd telefonál, az- ájult bűnözőt elviszik; ő flegmán leveri szivarja hamuját, visszaül a gép mellé, és lemossa Tolsztoltój Bellowig az összes regényírót De az ajtó üvegén, át egy rendőr árnyéka látszott. Mögötte még valaki civilben. A hatósági emberek benyomultak, a rendőr tisztelgett, a civilruhás nyomozó kezet nyújtott, és bemutatkozásként „Valamilyen Bélát” morogva nékiszegezte a kérdést: — Van önnek egy ítétizenkilenc- ötvennégy rendszámú személygépkocsija? Neki autója van. Meg telefonja, és nem távbeszélő készüléke. Szívesen nyitna vitát a-köznyelv és a hivatalos nyelv közti különbségről, de látogatói — valószínűleg —nem nyelvészek. Tétován befelé tessékelte őket. — Talán mégse Itt az ajtóban, erre, ezen a hosszú előszobán keresztül, ezért nem hallottam a kaputelefont ... Elszólta magát. De ezen nem rágódhat, mert amíg időt nyert, agya azt a kérdést őrölte, hogy mit követhetett el? — kit és hol ütött el; és haigyott cserben? Tudtán kívül, természetesen. De semmi se ugrott be. Óvatos vezető, éjjel meg sose autózik. — Igen, az én kocsim. A nyomozót ezek után nem kellett erőltetni, lecsüccsent az egyik fotelba, és elfogadta az elébe tolt cigarettát. A rendőr álmétkodva sétált a falakat beborító könyvespolcok előtt, ahol négy méter magasan ezer és ezer kötet. — Ezt mind el tetszett olvasni az elvtársnak?* Jobb a beismerés. Mindjárt az elején. — Nem, kérem. Egy részét, gyanítom, nem is érdemes elolvasni. Csak még mindig nem tudom, melyeket nem. De tulajdonképpen ...? A hálószobából pizsamásán, álomtól püffedt arccal kibotorkált a felesége. És — furcsa mód, szinte örömteli hangon — közbeszólt. — Feltörték az autónkat. Ugye? Hát persze, ö már kombinált, meg hogyan moshatná ki magát, ha mégis valami köziúti disznóságot követett el... De miért vigyorog a felesége? Rózsaíszín nagylábujját mozgatva mteztelen lábbal tappal- csolt a parketten, pizsamáját összefogja a mellén, és az alvástól gyerekesre gömböl'yödött arcán boldog mosoly. A fiatal nyomozó felhúzta a szemöldökét, a pelyhedző bajszai kisrendőrre nézett, aztán újra az asszonyra. — Miért tetszik ennek örülni? — Mert, ha maguk becsöngetnek éjszaka, manapság az csupán ezt jelenthető!. Csak maguk ezt már n(eim értik. . j. Éjszaka rúgták a kapujukat — Bundás őrjöngő ugatása felverte a falut — a SAS-behívót kerékpáros futár hozta az apjának a tatai katonai kiegészítőtől, mert bár kétévi frantsziclgáliat után nemrég elengedték, a sebtiben összeállított utászszázad egyik hadnagya kidőlt, márpedig valakinek föl kell másznia a Kárpátokba induló vonatra; felesége apja ez idő tájt a munkaszolgálatot unta meg, és a háború utolsó évében otthon lapított, összekészített kis csomaggal, hogyha megyerik a 'konyhaablakot, a szobából kilép a gangra, és1 a hátsó lépcsőn eltűnik a pesti éjszakában (végül csak nem tudta elkerülni Mauthausent); aztán a Viking SS-hadOsztály ugyancsak éjjel érkezett, a bekerített főváros ostromgyűrűjének áttörésére az Ardennekből, bekopogtak, és már harsogták is : „los, los”, mert nekik kellett az ágy, a sezlon, az éléskamra, az egész ház, de elkámpd- csorodott képét látva az egyik német nagy tábla csokoládét nyomott a markába, amit önérzetesen visz- szalökött nem gyerek ő már, igazgatta leventesapkáját, és a szőke legény szívből nevetett (olyan furcsa erre a kedves1 jelenetre ma visszaemlékeznie); féleségét anyjával a sárga csillagos házból éjjel zavarták el az utcáira, hogy gettóban a helyük; és csak egy váratlan légitámadás mentette meg őket a legrosszabbtól; ötvenegyben ő katona volt, kapuőirségben feszített határmenti városban, amikor a szemben lévő házból teherautókra pakolták föl ae ott lakó régi tiszteket, és a volt ezredesek engedelmesen kecmenegtek föl a gépkocsik platójára, csupán egyikük felesége nem kért a továbbiakból, s kiugrott az emeleti ablakból, letakarták hát újságpapírral, és őriznie kellett, amíg hajnalban el nem takarították a nyomát is; felesége családja ugyanezen időben a kitelepítéstől félt, a nagynénijük, akinek üzemnek nevezhető varrodája volt, már Nyíráibrányból küldött üzenetet, felesége apja pedig a lefogott szocdem vezetők kártya- és dumapartnere volt évtizedek óta, ezért ha egy lakó későn jött haza, és lent döndült a kapu, idegesen cigarettára gyújtott, történelmi tapasztalatai alap ján’immár meg se próbálta volna a hátsó lépcsőn át való eltűnést; ötvenhét elején már ő is pesti lakos volt — lényegesen kevesebb könyvvel —, és mint párttag és kiképzett katona be kellett segíteniük a karhatalmi egységeknek, a címét felírták, és (mi tagadás) nem volt lelkes; ha valami utcai cirkusz alkalmával lehívták, hogy fegyverest pótolva figyelő szolgálatot lásson el; e hónapokban későbbi felesége húgának a férjét — akivel különben már együtt se élt az asszonyka — bizonyos felforgató tevékenységek miatt szerették volna elcsípni, ezért időnként megjelentek éjszaka a ballonka'báitosok vagy a pufajká- sok, hátha mégis volt feleségénél lapul a körözött... A férfi és az asszony egymást nézték. Mióta ők összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! — legalábbis ezt hitték a mai napig. Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosodygiott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet. — Hál’isten, maguk ezt nem^ érthetik — ismételte meg a két* fiatal rendőrnek, és visszafordult a szobájába aludni. Gáli István: [jszakai csöngetés ammmmmummm* séeben. úi és úi keresések szóltak, szólnak: van még olVan. rési. hegyes tollszem. felaiénlriák. küldik ... (Nem tették hozzá, de én hozzókéDzeltem minden telefonhíváshoz: nehogy e?en múliék a magyar irodalomtörténet valamiféle nag'r vesztesége...) Küldtek tollat magánosok intézmények — vidéki pedagógusok kisdiákok, öregszülék ... Ajánlott levélben, kis- csomaakénit. Szó. ami sző: két nap alatt anv- nvd heaves teniszeimet kaiotam. hogv akár még száz évig is írhatnék velük. Persze csak akikor, ha mártoaatás tintát is gyártanának akkor még: s ha lenne tollszár: ha lenne ... No nem folytatom ezeket a ..ha” felitételezésekét. Arra nem is gondoltok. ..Ha én is lennék még”. Miért ne lennék? Inikább arra gondolok: az ember ió: természeténél foava ió. Az én tolllaondöm irtózatosan icioicd üav — ha erre föllmozduilltak a segíteni akarás ösztönei, mennyivel i-nkáb föllmozdí thatók az igazán nagv ügvekre! Van is erre számtalan példa! E ngem mindez csak abban erősít meg. amit íróként, közéleti emberként mindig is vallottam és szerénv képességeimmel gyakorolná próbáltam: érdemes az emberről; az emberért írni szólni ... Köszönet — tolilakért! Összeállította: Rékasy Ildikó Yáli István rajzai: Szakállas Párizsi csendélet
