Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

a Irodalom» művészet 1982. FEBRUÁR £0. Száz éa magj^a^ njOueliáibáL , Eliiitt a fiáért ötét este állított be a téroarancsmoksóara: a galíciai falu egyik fa- ku-nyhóiába. öreg em­berke vdlt. kusza ősz szakálla!. Olyan beesett arcú. olvan madártestű. — az ember önkénte­lenül is kereste, hogy melyik test­részével él még ez a roncs. Szárazon, fáradt közömbösséggel rakta ki az írásait Ott volt a bi­zonyítvány az erdélyi városka elöl­járóságától. Aztán nvílt narancs Budapestről, a honvédelmi minisz­tériumtól. Erre aztán rávezetve mindama stációk, amelyeken át kellett vergődnie idáig. Két naoig jött katonavonatokkal. Aztán má­sik három nania gyalog, néha t>e- dig trénkocsikra fölkérezkedve. Sohsem látott idegen hegyek kö­zött. csikorgó hidegben, havas sár­ban. felroörkölt falvak között —. vajon hol aludt, miit evett ez időkben? Ez nem volt rajta az írá­sokon. A térparancsnok rendben találta valamennyi pecsétet aláírást, meg­kérdezte tehát: — Mit keres itt? Mivel szolgál­hatok? Az öreg egykedvű hangién felel­te: — A fiamért jöttem eL kérem ailássan. Haza akarom vinni. A katonák föirikkantak évődő gúnnyal': — Háza akarja vinni a fiát öreg? Csakhogy nem eresztik ám. hahaha! Bennünket se eresztenek. Az* öreg nyugodtan forgatta ka­lapját és szelíden válaszolta: — Az én fiam már haza ereszt­hetik. Tartalékos hadnagy volt el­esett egy ütközetben, kaptam hírt róla. hogy itt fekszik eltemetve az egészségügyi intézet mellett, ö rá már itt szükség nem lehet Egyetlen könnycsepp sem volt a szemében, amely így szárazon még gyötrőbb szomorúsággal égett. Gyásznak fojtó levegőiével lett tele a kis szoba. Egyszerre látni kezd­tük azt a fiút a galíciai nyirkos földben foszladozó testtel feküdve. Va jon értünk él i önnek-e? Megeny­hülve leültettük. Odakuoorodott egy deszfcaládára és most már iga­zán akkora volt mint egv tépett tollú gubbaszkodó varjú. Kínáltuk étellel is. de nem fogadta el. — Köszönöm szépen, nem va­gyok éhes. — Hát akkor hozunk ide. bácsi, egy kis szalmát éjszakéra. — Óh, köszönöm szépen, de nem vagyok fáradt Azt szeretném, ha már meet lehetne azt az izét... azt a sírt... — Éjszaka? Az lehetetlen, bácsi. Maid holnap korán reggel. A sötét­ben meg se találnék. Az öreg felsóhaitott Az első só­hajtás. amit hallottunk tőle. — Akkor hát ha szíveskednek megengedni, itt megvárom. A gyertyafénynél arca egészen vértelen volt. Csak a szemében égett az eszelős láz. a konok, csüg- gedetlen akarat Beszédre is alig volt kapható. Félt hogy valami pa­nasz-szóval tán, még könnyíthet a fájdalmán, amelyet úgy őrzött a szívében, mint valami szentséget. Kurtán felelt a kérdezősködésünk- re: — Két fiam volt Az egyik el­esett a másikról három hónapja hírt se hallottam ... Az is ott fek- hetik már valahol... Most már senkim sincs. Egyedül Vagyok. Rá­érek utánajárni hogy hol fefcüsz- nek. A hangja folyton fást egykedvű maradt és a szemoillóia se rezdült. Nógattuk, hogy beszélten a fiáról és ő vállat vonva felelte: Nagy Endre (1877—1938) ioai tanulmányai befejeztével Naayváradon új sáaíróskodott. Részt vett a város irodalmi életében, baráti viszony fűzte Ady Endréhez. Budavestre kerülvén több politikai navilav belső mun­katársaként dolgozott. s köz­ben elbeszélései, reaénvei je­lentek mea. Nevét azonban ka­barészínpada tette orszáaos hírűvé, mely társadalmi és vo­litikai aktualitásokat mutatott be a közönséanek. de emellett iaénves irodalmi színvonalát megtartva nemcsak mulattat­ta.. hanem nevelte is a kaba­részínház látogatóit. Ady End­re névszerűsítésében jelentős részt vállalt: Advnak nem egy versét, megzenésített költemé­nyét adatta elő. Élete utolsó éveiben a Nyu­gat Baráti Körének előadóest­jeit vezette. Ekkor ő maoa nem írt már több kabarédarabot, de fontos művelődéstörténeti em­léket hagyott ránk (A kabaré regénye. 1935). A századfordu­ló körüli Nagyváradról szóló emlékeit Egy város regénye (1936) címmel írta mea. Ezek­ben az önéletrajzi művekben, találó író-arckéveiben és a hú­szas évek novelláiban talált rá leginkább sajátos írói hang­jára. — Akármi volt. — a fiam volt Szeptemberiben hazalhoziták sebesül­ten. októberben visszavitték a harc­térre. Novemberijén megint sebe­sülten hozták haza. decemberben visszavitték. Januárban pedig meg­kaptam az értesítést, hogv meg­holt ... A másik fiamról értesítést sem kaptam. Vigasztaltuk, eseteket rögtönöz­tünk neki katonákról, akik hóna­pokig nem adtak hírt magukról és aztán egészségesen megkerülitek. Az öreg majdnem elmosolyodott. — Láttam, amint erre jöttem ... Házak leégve, majorsáp-k kiousz- títva, mezők letaposva... A hábo­rú mindent elvesz mindenkitől. £n- itőlem a két fiamat vette el. Aludni tértünk és korán reggel, amikor visszajöttünk, ott találtuk megint az öreget a ládikón gub­basztva. Talán nem is aludt azóta. Mikor meglátott bennünket, fölál­lott és alázatos türelmetlenséggel mondta: — Talán mehetnénk már. kérem szépen. Az egészségügyi intézet mögött a dombon sűrűn álltak a fakeresztek. Az orvos megnézte az írást, konsta­tálta. hogy az öregnek engedélye van rá, hogv a fiát hazavitethesse. Kiadta hát a parancsot, hogy bont­sák föl a tartalékos hadnagy sírját. A dolbg nem volt olvan egysze­rű. mint amilyennek hittük. Sűrűn feküdtek egymás mellett a halot­tak és a tartalékos hadna,ggval még két holttest került napvilágra a hevenyészett sírból. Oszlófélben, sárral összekeveredve mind a há­rom. Az öreg rávetette magát az egyik­re. Csukló sírása tompán turbékolt. Ami becéző szava volt. elgügvöate. ami könnyet a hosszú úton össze- gyűitött mind elsírta. Aztán moz­dulatlanul átölelte a fiát és ott ma­radt hosszan, felét ráhaitva a sá­ros rongyokra. Leghalottabb halott valamennyi között. ikor megint fölálott szinte szégyenkezve kért bocsánatot tőlünk A szemében megint ott volt az a könyörtelen láng. a hangia megint színtelen, kö­zömbös volt. Tárgyalni kezdett az utászkatonákkai a holttest elszállí­tásáról. Pontosan megbeszélt min­den aprólékos részletet mindenre ki terjedt a figyelme és e pillanat­ban olyan volt mint egv pallér, aki utasításait adia ki a munkásoknak. A tartalékos hadnagy holtteste frissen ácsolt koporsóba került, a másik két holttestet pedig vissza­tették a galíciai földbe. Antalfy István: Valahol él még... Valahol él még az a szó, amit egyszer te is kimondtál, visszacsengett völgyön-hegyen, fájóbb volt minden fájdalomnál. Kegyetlenségből-kegyelem. A napsütésből sötét árnyék. Es lett kővé, mi élt elébb, és vált fakeresztté a játék. Valahol él még az a szó. Valahol fáj még az a seb. Rongyokba burkolt az a szív. S az út is egyre keskenyebb. Győri László: Albérlők Ahol mi lakunk, arra van észak. Ahol a lámpa ég. Gyújtjuk a lámpát: éjszaka, süvölt a szél. a sarkvidék, és megmart ebként ugat a fóka. a rozmár aavara töri a lélek nagy ieaét. A szobában a lámvafénv. mint a fákon a zöld moha. Virraszt. világít, arra éa. amerre észak csillaaa. Lakások, házak pólusa, vakít a kiadó szoba: lépteidet hogv el ne vétsd. Születés Irodalom, művészet oldalárunkat Németh János keramikus alkotásai­val illusztráltuk. Kerámia oszloook Oláh János: MESE II Hát akkor nesze, eondbltai. ha neked ez 'kéllL akkor csak avere. kapard ki a szememet, hasítsd föd a számat, nem bánom, nem érde­kel és az arcát odafordította a magéról! megfeledkezett ma-nak. az őszi mélee tettesség féllé, bár szinte fáit. ahoavan a hirtelen fény. alighogy a sötét kaouattbol kilépett egyszerre, minden teke­tória nélküli megrohanta Az első hivatali nap sötét aláaúitzsongás- ként maradt meg benne, némileg szebb emlékkel mint az iskola, amit otthagyíott na persze nem egészen önként, ha azok az át­kozott pótvizsgák nem lettek vol­na. akkor italán méa most is oda ián azok közé a megunt padok közé. ugyanabba az utáiétos te­rembe ígv aztán szinte báliéival gondolt a tanárokra, meg minden­kire. akik. miatt él kellett idnnie. a hülyéik, azt hiszik, haragszom iráiiukl. kiszúrtak velem, pedig de­hogy. egyáltalán nem is érdekelte semmi, amit ott. a tábsiza-gú gatva- bűzös koedukált osztályteremben itanulhi lehetett, annyi' más van. gondolta, az igazi, a való éllett. amit ha nem változtat, elszalasz­tott volna. Magától képtelen lett vollnai csak úgy egyszerűen hátait fordítani, de maga kereste, maga hívta ki maga élilen a körüllmé- nveket. amik végül is Itávozni fcénvszerítefcték. De ez most már mindegy is. fő az. hoev sikerült A mumkáhelve ellen nem volt; sem­mi kifogása, keveset fizették, aiz HOLDBA igaz. de szinte semmi dolga nem volt kávét vitt be a főnöknek, ide-oda küldözgették. -mdnder-vi barátságos volt vele mondhatni Pimasz de most még ez is tet­szett. Talán mert úi volt s a,z ilyesmi mindig iár eav kis izga­lommal. Nem bai. gondoltat úgy­se fosok itt megöregedni. hált nem. az eigvszer biztos, és hangosan, eié- igedetten fölhevetetlt. ahogyan csak azok a fiatal fiúk. lányok tudnak nevetni, akik még mindent meat változtathatónak hisznek, az ólet korlátlan távlatéiban, ebben a csa­lóka. édes hazuigsógbant amitől mindenki szívesen megfertőződne, ha tehetné. Eddig észre sem vette a fiút. aki ott állt veié együtt a megállóban, pedis élég ióképű volt maiskor biztosan megakad íratta á szeme, de most valahogy ez a nap. ez a váratlan önfeledtség annyira ma­gáiba fordította, hogv saiátt magán kívül! nem voll ere.ie. ideie semmi mással törődni. Amikor aztán mégiscsak kénvtólén vollt észre­venni a fiút. mert annyira erősza­kosan nézte, ingerültebb lett. mint sem az egyébként várható tett volniat mi az istenit akar ez véltem, mit néz úgy rám. mint boriú az úi kapura? A harag dolgozott ben­ne. — Va. va... —egv arcoukfcasz­tó fintor kíséretéiben ezt a furcsa kutva-macskla hangkeveréket, köp­te a fiú arcába, mire az hátraihő- költ — Na. mi van. megiiedtéi? Azt hittem, föl akarsz falni. olVan rettenetesen néztél. uh... — mondtat, és nevetett, nevetett... Nem lehetett meaélilí fiami. Meg­könnyebbült. hogv ii!Ven könnye­dén sikerült kiadni a mérgét. A fiú elszégyelite magát. A légszíve­sebben most mind iáirt sarkon for­dult volna, és uzsgvi. vissza a munkahelyére. Bizony erre a siet­ségre nagy szükség is lett volna, mert a főnök már vártai, peri'« nem akarta, hogy innen is éllza- variák. ki keffi lépnie mert elég ió helynek ígérkezett, jobbnak az összes ed'difiinélL s még azt is mondták, hogv ha megbecsüli ma­gáit megkaoia azt a kis szobáit, ott a fatelep végében, hát az meg maga lett volna a főnyeremény, egv szoba, ahol, végre egyedüli le­het ha akár. ahol1 senki nem za­varja. aliig akarta elhinni, hát ez nem. lehet igaz. egvre csak ez iárt benne ... Most mindezt végiggon­dolta úira. és mégse ment éli. Dü­hös volt magára: miért választom én mindig az előnytelent, az éssze­rűtlent amikor pedig tudóm, mi volna előnyök ésszerű? — Süket- jrém-a vagy. vagy mi van veled ? '— nevetett úira a szemébe a lénv. Nem értette, mit akar evvel a síze- rencsétteu flótálssali. aki még a szálát se tudiá kinyitni, amikor akadna fiú minden u i iára-, akár ‘tíz is. Kicsit sértődötten húzta fel a szemöldökét. — Ne háragtudi — mondta a fiú. egészen kellemes hangja volt. min­denesetre nem volt benne s^mimi bántó, intellliigtens hang. ezt te­hetne rá mondani. intelligens. de semmi több. Talán még egv kicsit múlva is. isondölita a lány. és ez megint fölpiszkáltá a iókedvét ez- a gondolat. Ügy érezte, szabad prédára telt. azt csinál- vele. amit akar úgy teszi bolonddá ahogy neki tetszik. Mégse szólt. Az alka­lomra várt ligv most már cseppet sem volt kínos a hallgatási, hogv céilíia volt. — Elgondolkodtam — mondta a fiú bizonytalanul. — Á. ne mondd te azt is szok­tál? — és éberen figyelte a hatást — Miért, nem úgy nézek ki? — tényleg, hogy is néz ki. vette szemügvre jobban a lány. talán valami sofőr, vállalati sofőr, vagy mi a fene. eh. nem érdekel, maid megmondta, ha akaria. mi közöm hozzá, elvégre nem akarok a fele­sége lenni Erre megint nevethet- nékie támadt de most nem enge­dett neki. — Nem kélil mindiárit megsér­tődni — mondta megenyhülve, ne­hogy máir ennyire az eleién elva­dítsa magától. — Elvvel iössz? — kérdezte, s a beálló buszra mu,ta>- tott. Nem iött válasz. A lánv úgv érezte, ez az a pillanat, amikor el­pattan ismeretségük buborékhéia. Isten neki. fakereszt, gondólta. s folka-oaszfcodott a lépcsőn, látszó­lag nem naigvon bánta, mi lesz a fiúvál. Ha fölszántok, győzködte magát a fiú. biztosan elkésék. és mindezt miért, egv ilyen kis nisi- sért gimnazista biztosan gimna­zista. hát nem vagyok eszemnéll tüzelt maigában fáradhatatlanul) és mégis fölkapaszkodott a lány után Lehetetlen helyzetben érez­te magát kiverte a veríték, mint­ha csapdába került volba. olvan türelmetlenül Vizslatva iáratta körbe a szemét, de sehol egv rési. a vdssza-vonulláfe> úti-a el volt váig- vá. legalábbis <á következő megál­lóig és ráadásul a ‘lány is úgv nézett rá, mint egv Vizsgálóbíró Mit akarhat? Szerencsébe sokan voltak a buszon, s ígv -könnyebb­nek látszott közel férkőzni hózzá.

Next

/
Thumbnails
Contents