Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
a Irodalom, művészet január ?. Száz. éa magjjar novellái % Dienes Eszter: Egy apróhirdetés margójára Még szülőképes nő, bár terhességmegtartásra irányuló törekvése a frontvonalban lelveszett. Egy élveszületett gyermeket tud csak felmutatni. Életnek kevés, hirdetésnek lennyi. A bal szeme alatt francos Ikarikák, a jobbik alatt túlélt délkörök, elrendezve a csíkok harántjd, tíz év múlva már ránca is [örök. Gyűrött arcán megfagyott [gyöngyök kínlódása felfűzött cseppjei, levert fészke csodáért kiáltoz s fölé borulnak kisded vétkei. Uram! Ha jó lóra akar tenni, tegye meg őt, a nyeretlent! Strapabíró, mokány táltos, volt férje szerint veretlen. E ' . > «a gy év múltán, egy szomorú napon, mikor bejöttünk nagyapóhoz a szobájába, nagyon ellenségesen, nézett. Mindnyájunk közül, akik iitt voltunk a családból, Sár la nénit nézte a legellenségesebben, jó Sár La nénit, aki ■örökölt utána. Az ágyból nézett ellenségesen, a fehér ágyából egy vörös paplan alatt, fehér hálóingben. Már olyan sovány volt,- hogy testi formájából semmi sem látszott a paplan alatt Ügy tűnt, hogy már csak a feje maradt meg (testi alkatából. Három párnán egymás fölé rakva pihent az a fej kopaszon. A homlok, az orr, az egész arc ezeken a párnákon, olyan finom, olyan hajszálnyi, olyan kidolgozott ráncokban. törésekben és repedésekben merült el hogy ezeket érdemes lett volna, mint egy hollandi portrét, nagyítóüveg alatt nézni. De két szürkés szem villogott - ebben a fejben s ezekben a ráncokban. Két egészen apró, szürkés szem, két olyan sűrű szemöldök alól. mint két kis kefe. feldúlt szőrzettel, szálakkal és csomókkal. Ez a két szem. ezzel a két kefével, kivált a párnákról. Egy egész élet, egy egész lélek csillogott ebben a két szemben. Nagyapó egész élete és lelke. Az egész táj, az egész környék, az egész múlt ezen a tájon s ezen a környéken benne- volt ebben a két szemben. Nagyapó egész múltja é-' környéke. Az egész Szamos partját, az eget s a földeket, a szérüskertet s a szilvafákat. s mindent, amije csak volt nagyapónak, amije csak volt kilencven esztendő óta. amije csak volt ládában és fiókban, házban és pajtában, ólban és kamrában. ezt mind visszasugározta ez a két szem. Ezt mind féltette ez a két szem. Azért nézett olyan ellenségesen. Olyan ellenségesen, szegény nagyapó, a fehér ágyában a vörös paplan alatt, fehér hálóingben. De a körorvos Bittér bácsi, aki Gyarmatról jött be a talyigáján nagyapóhoz, jó Bittér bácsi, áldja meg az Isten, valami csöppeket kevert egy csésze teába, a háló- szekrényen. Már nvújtotta is volna a betegnek, amikor Sarla néni kivette a csészét a kezéből. jó Sarla néni. a'ki még fiatal volt. s nagyon derűsen nézett. — Majd én! — mondta. — Sem te! Sem senki! — nyögte nagyapó a párnákról — egyáltalán nem iszom meg, mibe kerül ? — kérdezte. — Az most nem fontos — felelte Sarla néni azon elszántan és bátran, hogy nagyapót már nagyon gyönge ellenfélnek ítélte a fehér ágyban, a vörös paplan alatt. A vörös paplan alatt, a fehér hálóingben. — Nem fontos? Minden fontos! — szólott nagyapó, s még ellenségesebben nézett. Csakugyan Sarla nénit nézte legellenségesebben, jó Sarla nénit, aki egyetlen unokája volt, olyan szőke, amilyen csak lehetett a bodros hajával, rövidre nyírva., — Látom, neked minden fontos — mondta egyetlen unokájának, s az orra megrándult, az ónra az áliával együttesen, millió ■ráncokban. Lehetett látni rajta, hogy ezekben a millió ráncokban, millió gondolata támad. Hogy ezekből a millió gondoláitokból már alig tud kifejezni egyetlenegyet. Hogy ez mind csak el van szigetelve benne. Hogy ez mind csak nyüzsög az agyában, ez a sóik gondolat. Hogy ezeket mind úgy kellene nézni, ezeket a gondolatokat. mint a ráncokat, nagyítóüveg alatt. Hirtelen le is zárta két kis keféje alatt azt a két kis villogó kavicsot, ami a szeme volt. Sóhajtott is, s két fogatlan Szomory Dezső: Rossz beteg állkapcsa közt a nyelvét szopogatta. — Nektek az a fontos, hogy én beteg legyek — mondta végüí, s megint felpillantott. Megint felpillantott, és megint Sarla nénit nézte. Megint külön Sarla nénit. Megint villogó szemekkel. ellenségesen, jó Sarla nénit, a bodros hajával rövidre nyírva. — Mit akarsz itt? — kérdezte — miért jöttél? Miért nem maSzomoru Dezső (1869—1944} egyéni szemléletű. sokarcú író. vábiáián naau 'sikerek és botrányos ibukások Iváltoaat- ták egymást. Zeneakadémiát véazett. maid úi ságiró lett. 1890-ben a ikatonai Iszolgálat elöl Párizsba emiarált. s húsz évet' külföldön töltött. Párizsban magyar lapok franciáé .száai tudósítója volt. meaismei kedett neves francia írókkal és több novellát publikált fran'n folyóiratokban, sőt francia nnelvű könyve is megjelent. Noha katonaszökevénynek iminősítették, novelláit 'hazai lapok is közölték. köteteit kiadták a magyar fővárosban, sőt színdarabját is játszotta a Nemzeti Színház. Első művei a 19. bzázad vé- ai francia naturalizmus hatását mutatják, maid a század eleji szecesszió nyomán fejlődik tovább prózája. Eayéni hangját 1910 i körül találja mea. A húszas évektől kezdve megerősödik társadalmi érdeklődése és bíráló szelleme. leaiobb írásaiban főként a dővár-~i polaársáa 'életét ábrázolja ironikusan, tökéletes ‘írói technikával. Emigrációjának történetét leaiobb prózai művében, a Párizsi regényben írta meg. radtál Pesten? Azt hiszed, meghalok, azért jöttél te, Sarla! — Jobb volna, ha békén maradnál, ha szépen megnyugodnál — mondta Bitter bácsi. — Ha bevenné az orvosságot — tette hozzá Sarla néni, s megint jött a csészével az ágyhoz. Egész közel az ágyhoz, s a párnákhoz s ahhoz a pegyhüdt szájhoz a párnákon. Akkor, hirtelen, az állával. fellökte a csészét. Ügy fellökte, hogy minden fölborult, s véglgömlött rajta. Minden ráhullott, csésze, alj, tea, a csöppekkel 'benne. — Jaj, rossz beteg! — mondta Sarla néni, s nem .tudta, mit csináljon az aljjal és csészével az ágyon, azzal, a forró lével, ami párolgóit a paplanon. — tgy nem fog meggyógyulni — mondta, s otthagyta nagyapót a fehér ágyban leöntve. Az ablakhoz ment s kinézett. Odakünn a nyári délután már- már az alkonyba omlott. A fecskék alacsonyan szálltak, s a Szamoson túl, a láthatárban, opálos felhők fátylai mögött a nap utolsó fénvei világítottak, mint egy rózsaszüret fölött az égen. A nyírfák az ablak alatt, a féltörzsükkel meg voltak világítva, míg a lombjaik zöldje már-már áthajtott egy másik atmoszférába, ahol a homály kísértett. — Igaz, rossz betég vagy! — mondta Bitter bácsi, s nagyapó fölé hajolva a paplant szárítgatta egy törülközővel. A csészét is, aljat is összeszedte, s megint kezdte á csöppekkel. — Nem iszom meg. — nyögte nagyapó — talán akkor tovább élek. Akármit csinálsz, nem iszom meg — mondta. — Amúgy sem tudok meghalni, amíg itt van Sarla. Mert látta ott az ablakban, a szőke fejével megvilágítva. — Nem arról van szó — mondta Bittér bácsi, csak éppen hogy mondjon valamit. — Miről nincs szó? — kérdezte nyugtalanul. — Szeretném tudni, miről van. szó? — Megmérném a lázadat — mondta Bitter bácsi, s közelebb jött a hőmérővel.- — Minden hiába — felelte, — ne mérjél te semmit. Akármit csinálsz is, nem tudok meghalni. Itt nem használ semmi, higgyél ne- kem. — Én hiszek neked, csak maradj nyugton — mondta Bitter bácsi. — minden hiába — mondta megint, — nem tudok meghalni. Miatta nem tudok meghalni, Sarla miatt nem tudok, akármit csinálsz is. És magasan a párnákon, még kopaszabbnak tűnt. még gyűröt" tebbnek a homlokával, az orrával. az egész arcával berajzolva s bekarcolva ráncokba, törésekbe s repedésekbe. ogy amim van, az mind az övé legyen, ettől nem tudok meghalni — mondta, és sírva fakadt az ágyában, a fehér hálóingben, a vörös paplan alatt. Zsu Képes Géza: Ötsorosak 1. Nyári szél Felhő-elefánt úszik Ifenn a föld felett: ormányából ő fújja ránk. míg fenn 'lebea. ezt la '.jó bűvös szelet 2. Finn szaunában Idebenn minden nyír falevél-illatú: fenn a fapadok, lenn a padló mea a "víz — még \a verítéked is. 3. Megtisztulás Kristálytiszta tó mossa itt a testemet — s gondolataim úgy születnek mint a fény a temetés reggelén. Trencsényi Imre: Ordastörténet — Csak nézemmézem. ki zavarja fel a vizet. Hát te vagy az?! — Bocsáss meg. ebben a pillanatban érkeztem, még nem is érinthettem ... — Nyisd ki a szemed! Ez neked nem zavaros ? Csakugyan, mintha kissé zavaros lenne. De láthatod, hogy én még véletlenül sem tehettem, hiszen lejjebb is állok nálad. — Még hülyének is nézel? ösz- szezavarod a vizemet, aztán megkerülöd a sziklát, hogy lentről vigyoroghass a pofámba? — Dehogy vigyorgok! Hidd el, nekem a legkínosabb. Mondd, miért tenném, hogy miután szomja- rnait oltottam, és el is kerülhetnélek, visszajöjjek ide? — Most szóltad el magad! Tehát Ittál, és el is akartál ikerülni. mert tudod, hogy bűnös vagy. — Hiszen ha el akarlak kerülni, azt gondolod, nem sikerült volna? — Szóval akkor iársz túl az eszemen, amikor te akarod? — Dehogy akarok én a te eszesen túljárni! Csak ... — Igazán kedves vagy! Mit akarsz egyáltalán. ha szabad kérdeznem? — Békességet! Semmi mást, csupán csak békességet! — Békességet? Ezek után?... Látni sem bírlak. Utálkozom, ha rádnézek. (A hímnek már a száján vola: ,,Ezen igazán könnyű segíteni'’, de mégis sikerült türelmesebbre fogni a Hangját, s így szólnia:) — Akkor még egyszer kérlek, ne haragudj, és engedd, hogy távozzam. — Igen? Azt hiszed, ilyen köny- nyen megúszod? Tönkreteszed az életemét, aztán egy pardonnal elsze- lelsz? Hát nem és nem! Előbb elszámolunk! — Hallgatlak. De nézd, a víz most is zavaros. pedig ió ideje mindketten a parton állunk. — Ki tudja, mit hajigáltál bele? — Magam is ebből a patakból iszom. — Akkor meg mit hazudozol? — Én csak azt mondtam, hogy ennél a kőnél följebb sosem jártam. De ha nem hiszel nekem, nincs más hátra, minthogy másik patakot keressek magamnak. — Nekem meg itt hagyod ezt a mocskot: —Akkor keress te magadnak másikat! .’ Nem te fogod megszabni, merre járjak! Ott iszom, ahol nekem jólesik! — Maradjunk ennyiben. — Mented az irhád? Ehhez értetek! A másik meg'csak üvöltözzön egyszál egyedül ebben a kőomlá- sos. kopár, ijesztő völgyben!... — Hát .mit tehetek érted? — Itt .mindenki csak saját magával törődik, legyen tele a bendője, a többi megdögölhet! Üvöltök a magánytól, érted?! Azt hiszed, nekem nem hiányzik a másik melege? Mit képzeltek ti?!... — ... Eddig nem így beszéltél... Miért nem ezzel kezdted? — Megint csak én? Mindenben, mindig én vagyok a hibás? Ti miért nem tudtok figyelmesebbek lenni? Azt hittem, különb vagy. megértesz, de te is csak olyan vagy. mint a többi!!... — Nem! Dehogy! Én értelek!:.. Maradjak?... .Elmenjünk a forrásig? Megnézzük együtt?... — Azt hiszed, azzal minden megoldódik? — Hiszen a zavaros víz dühített fel. Te mondtad... Indulunk? — Micsoda vízről beszélsz te? — Szerinted felzavartam az ivóvizedet. — Te még mindig itt tartasz? — Igen. Mert be szeretném bizonyítani ... — Ne bizonygass te nekem semmit. — De igen. Mert nem akarom, hogy erről köztünk még egyszer szó essék! — Tudom, neked legjobb lenne, ha én befognám a pofámat. — Nem mondtam semmi ilyesfélét... — Csak gondoltál... — Nem is gondoltam, de szeretném. ha tárgyilagos 'lennél... — És megenném az efféle szánalmas kimagyarázkodásokat... („Engem szeretnél te megenni” — villant át a másikon, és ezt nem is találta olyan tréfás gondolatnak, mert felborzolódott a szőr a hátán.) — Maradjunk a tényéknél. Te ott álltái a köveken, és kortyoltad a kétségkívül kissé zavaros vizet, amikor megjelentem én, nem tagadhatod. hogy alulról jövet. Éppen csak körülnéztem, mire te befejezted az ivást, megpillantottál és rám . .. megpillantottál és megszólítottál ... — Mond csak ki! Rádripakod- tam!... Rádripakodtam! Rádüvöl- töttem, mert én egy ilyen őrült, bolond, elmebajos, üvöltöző bestia vagyok! — Nem mondtam egyiket sem. — Visszaszívtad, mert nem merted kimondani! Ugye, most lapulsz? — Mit válaszoljak? Ha azt mondom, nem félek, gátlástalan. pimasz, cinikus és elbizakodott vagyak. Ha azt mondom, félek, rossz a lelkiismeretem. és ki tudja, minek nézlek... Ügy forgatod a szavaimat, ahogy te akarod ... — Lassan kiderül, mi a véleményed rólam. No, mondd ki végre bátran! — Nem ítélkezem én fedetted. Hányszor mondjam, nem akarok marakodni... Nézd. itt kushadok előtted, így könyörgök, haigy.juk békén egymást! ■ — Azt elhiszem! Megfojtanál egy kanál vízben, ám hagyjuk békén egymást, mert én vagyok az erősebb! Rosszul számítottál. Ha már te is úgy gondolod, hogy vagy te, vagy én, legyen meg,aminek meg kell lennie!... — Itt a torkom, mit bánom én! Csak már egyszer vége legyen ennek a pokoli szócsavargatásnak!... A nőstényfarkas egy pillanatra visszahőkölt, de megsejtve. hogy további acsargásaira egyre fokozódó ernyedtség lesz a válasz, meg azt is érezve, hogy ez az utolsó alkalmas pillanat', fáradt, fogcsattog- tatással nekiesett ordastársának, hogy most aztán széjjeltépi... Szalay Lajos rajzai
