Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
1982. JANUÁR 9. irodalom, művészet Téli táj mff', •. v ;rv- . r* Bisztray Ádám: Január Gvaloaol az örökké nyitott bekecsben mía a rábízott tőidet bekeríti hófelhő. sárral tapasztott sövény. Valahol vántos ajtóval meonvílik a domb akik szeretik. hűvös cserévből kínálják az újbort. Kimeleaedve elidőzik köztűk. Haia-bajusza aőzöl kinn. sötét szálaiból zászlót Ibont a hidea. Már esteledik, de csizma sarkával karcolta rá a friss iéa lemezére: itt lesz a tenaeri. ott mea a zab. Ottó Modersohn: Temető Ottó Modersohn: Havas falusi kert egkömnyebb ült, és fütyörészve jött végig a folyosón. Kedvét annyira visszanyerte, hogy kíváncsian megfordult a lépcsőn a rövid köpenyes lány után. Gusztusos combja van, állapította meg, s önfeledten fütyörészett tovább. Ritkán érzi azt az ember, hogy jó ■ bátornak lenni i A műhelyben izgatottan' várták. Kilenc feszült arc. Kilenc várakozó tekintet. Mielőtt kérdezték volna. válaszolt. — Megmondtam a nagyfőnökségnek, hogy nem megy. Értitek? Ennyiért nem tudjuk megcsinálni. — Letette kezéből a füzetet, s mint aki befejezte közlendőjét, odaállt a gépéhez. — Aztán? — Mit aztán? Kúpus szelepeket azzal a két hosszanti süllyesztéssel eddig nem csináltunk, de egy biztos: minden másnál munkaigényesebb. — Aztán? — Vagy megemelik a teljesítménybért, vagy premizálják, nekünk. mindegy. — Aztán? — Aztán azt mondtam, hogy nem engedünk, mert nem engedhetünk. Kipótolják a borítékból a hiányzó százasokat? Nem. Nahát akkor. Az is előfordulhat, hogy kilépünk... Jó helyet kínáltak a szomszéd utcában. — Jól van, Gyuri, nem köpünk szembe! Ezt egy hozzá hasonló korú férfi mondta. Kívül-belül munkás. Apjától meg a nagyapjától tanulta. milyennek kell a munkásnak lenni. Gyuri, a csoportvezetőjük meghökkent. — Hogy mondod? — kérdezte sután. — Elhatároztuk, hogy ha elvállalod a melót bagóért, szembeköpünk. Gyuri, azaz Dózsa Gábor hirtelen nem is tudta, hogy megsértődjön, vagy büszke legyen. Végül kidüllesztette a mellét. Majd szétrepedt rajta az ing. A neve Dózsa Gábor, de a műhelyben Gyurinak hívják. Györgynek nevezni túlzás lenne, s attól elszánna a félig vicc, félig komoly becenév varázsa. Ami egyébként illik rá: .néha föllobog benne valami láng. Régebben legalábbis így volt. Tudott harcolni, megvédte őket. amikor kellett. A szembeköpés lehetősége utólag meglegyinti. Ránéz vele egykorú társára, és arcához kap, megtörd a bőrét. Nana, gondolja, de megszelídül, és mást mond. — Hát akkor levehetjük a napirendről. — Odafent is leveszik? — Az ő dolguk. Palizzanak be másik csoportot. Gépét beindítja és dolgozni kezd. Munkapadján — szemmagasságban — levelezőlapnál nagyobb fotón a fia. Kezeslábasban totyogott amikor fotózták. A jövő hónapban betölti a két évet- Akkor csináltatunk róla újabb fényképeket, majd szól a feleségének Ezzel az elhatározással kezd dolgozni. Ahogy előrehajol a géphez, fia legújabb fotóját olyan közeliről látja, hogy összemosódik előtte. Két cingár gyertya égett az ünnepi tortán, amit a felesége az ünnepre sütött. Két vékony kis láb, kicsit görbe. Nem vasgyúró. „Nem tudom, mi van evvel a 'gyerekkel, alig eszik” — mondta a felesége. „Mit szólt az orvos?” „Vigyem többet levegőre.” „Hát vidd!” „Ilyen szeles időben megfázik. Azt mondta anyuka, ilyenkor nem szabad kivinni”. „Akkor ne vidd! Kérj valami orvosságot!” Üjra megvizsgálta az orvos. „Azt mondta a doktor, az a baj, hogy Gyurika nem kak.il rendesen”. „Így van?” „Így. Minden nap egy órát rimánkodok neki, kisfiam, csinálj már valamit, A tanácsadáson megmondták, hogy nem adnak orvosságot, mert megszokja”, „Valamit csak kell tenni vele”. „Egy kismama azt tanácsolta, adjak neki éhgyomorra korán reggel banánt. Az rendben tartja a bélműködését”. „Adj neki!” „ Sikerült! Dózsa Gábor rávigyorog a fia fényképére. Vasárnap reggel végignézte a banánolást, felesége így hívja a műveletet. Banán be, kaki ki. Felesége fölkelt mellőlük, a frizsiderből kivette a legszebben fejlődött tököt, és visszafeküdt hozzájuk. Lehámozta. Elegánsan hámozta, mintha kislány korától ez lett volna a foglalkozása. Banánhámozó. „Kérsz egy harapást?” Odanyújtotta a szájához. A gyerek még aludt. „Kell a fenének. Akár a 'tök. Pontosan olyan ízű”. A felesége kineveti, ha ilyet mond. „Honnan veszed, te süket, hogy tökízű?” „Gyerekkoromban egyszer megkóstoltam a disznóknak fövő marhatököt. Szakasztott ilyen volt, csak olcsóbb”. „Ó, te paraszt!” — becézi a felesége. Mivel a felesége városi lány. Repdes, visong, ha bármi újat tót. Hamar megszokja. akár ruha, akár étel az. Ö viszont százszor meggondolja magát, mielőtt valami újba kezd. A normál kúpos szelepek hétpercenként készülnek el a gépén, hétpercenként hullanak a drótkosárba. Precízen dolgozik, ezt senki nem vitatja. Huszonnyolc évesen azért nevezték ki csoportvezetőnek, mert megfontolt, megrág minden változót. Ez az erénye, ez a hibája is. Na, nem a banánról van szó. Valaki megérinti a vállát. A műhelyadminisztrátor. — Telefonhoz hívják — kiáltja a nő a fülébe. — Sürgős? — A felesége. — Akkor leállítom a gépet. Mit akarhat az asszony? Tudja jól, hogy teljesítményre megy a munka, na és a pénz. — Te vagy az, Gábor? — hallja a kagylóból. — Csak azt akarom mondani, hogy képzeld, lejártam a lábam a boltokban és nem kaptam banánt, azt mondják, ebben a szezonban már nem is igen szállítanak, mert... mit tudom én. szóval azért hívtalak, hogy nézd meg nálatok a büfében, biztosan van, oda mindent visznek, a Babuci aranyos, ha még sincs neki, kérd meg, próbáljon szerezni, mondd meg, mire kell, és csókolom őt, hamarosan megyek vissza dolgozni. Most már le is teszem a 'kagylót, mert várnak a fülke előtt, na szia. — Köszönöm — mondta az adminisztrátornak. — Valami baj van? — kérdezte az. — Beteg a gyerek. Ha már úgyis áll a gépe, benéz, a büfébe. Ritkán jár oda, amire szüksége van, elhozzák neki. Egy csoportvezető — még ha kicsi is a csoportja — ne járjon, elől rossz példával. Nincsenek is sokan. — Csókolom, Babuci. Banánja van? — behajol az ablakon. — A héten még nem hoztak. — Holnap lesz?— Lehet. Nézzen ide! — Nézhetek, de,.. tudja, nekem nagy szükségem lenne rá. Beteg a gyerek és banánt rendelt neki az orvos.* A büfé mélyéről, benitről böfögés hallatszik. Disznósajt, uborka a nagyfőnök előtt. Bicskája villan, tízóraizik. — Mi van, szaktárs? — szól ki az ablakon. — Megvagyunk, Szepes elvtárs. Babuci. a büfés, Szepes elvtárs felesége. A gyárban sok nő sok férfi felesége. A házasságok többnyire munkakapcsolatok eredményei. Ebből néha bonyodalmak szármáznak^ iga,z. Végeredményben Dózsa Gáborné is itt dolgozik. Leadja a drótot, ha valami készül. Szepesék is biztosan leadják egymásnak. Szepes elvtárs a mű- helyfőnök, — Ha annyira kell az a banán, tudsz szerezni, nem? — kérdi Szepes elvtárs a feleségét. — Van neked összeköttetésed; az a régi kollégád, akit kiemeltek a Délker- hez... náluk érnek a szállítmányok ... Milyen jól tudja Szepes elvtárs. Gár, hogy írem büfés. Dózsa Gábor csak tátja a száját. A 'kúpos szelepek miatt nincsenek jóban egymással. — Persze, hogy be tudom szerezni! — vágja rá Babuci. — Még ma intézkedek. Mennyi kellene? — Mondjuk, négynaponként egy kiló. A nagyfőnök bicskája kattan. — Szóból ént az ember, nemdie? Dózsa Gábor visszaballag az őrhelyéhez. Tökízű lett a világ. A szálak összefonódtak. Az isten verje meg. Valamit valamiért, összeveszett a feleségével, a csoportjával, a főnökeivel. „Próbáld meg banán nélkül! Járd végig újra a piacokat, a boltokat. Mit mondjak az embereimnek? Minek az árán adom el őket? Meséld el nékik te!” Persze hogy nem mesélte el. Amióta elvállalta ezt a rohadt melót, megfagyott körülötte a légkör. Egy rohadt szót se szólnak hozzá. Szembe se köpik. Ha megtennék, jelentene valamit. De levegőnek nézik. Csoportvezető szaktárs a neve, amikor nagyon muszáj kérdezni, mondani valamit. A friss banánszállítmány megérkezett. Itt illatozik a gépen. Attól tökillatú a világ. Fölfogja a zacskót, legalább ne lássa a műszak végéig. A háta mögé dugja, a nyers, megmunkálni való kupacra. Fújnak. Leállítja a gépét, övé volt az utolsó, csönd telepszik a műhelyükre. Hátrafordul és ott áll mögötte a csoport, félkörben. Szót se szólnak. Komorak. — Mi a fenét akartok? — kérdi. Dühös, de fél is. Meg akarják verni? Előfordult már, na, nem vele. Annak mindig rossz vége van. A kezüket nézi, ami üres, még csak ökölbe se szorul. — Gyurikám, adj nékem egy banánt — mondja a legidősebb ember. — Én is kérek szépen. — Nekem is adj, nekem is — mondják sorban. — Mit hülyéskedtek — most már dühös. Ösztönösen a zacskóhoz nyúl. Ráteszi a kezét. A fiát, a családját védi a mozdulattal'. — Nem hülyéskedünk, csak azt kérjük, hogy oszd ki nekünk a banánt, mert anélkül nem tudunk nagydolgozni — mondja a kívül- belül munkás. Apja hangsúlya, keménysége a száján. Dózsa Gábor elkapja előlük a zacskót, s az kiszakad a súlytól. Potyognak belőle a megmunkáld t" lan Kúpszelepek. Kilenc száj húzódik nevetésre. — Tudod, úgy van az, hogy amíg nem tudunk nagydolgozni, addig kisdolgozni se tudunk — magyarázza a kívül-belül munkás. Nagyapja hangsúlya, keménysége a száján. y — A szaktárs ez utóbbin a melót érti — teszi hozzá a legöregebb ember. csoportvezető arca piros, aztán elfehóredik. A tűzpirosa. felfokoztt fehér izzása megsemmisíthet embert, fémet, bármilyen anyagot. Dózsa Gábor különösebb izzás nélkül semmisül meg a tekintetek kereszttüzében. Soha többé nem hívják Gyurinak. Ezt érzi. Összeállította: Rékassy Ildikó 1 M A
