Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1982. JANUÁR 9,

Ismerni az ősöket!

A tévénézők talán emlé- Tkeanak: néhány héttel ezelőtt a tévéhíradóban érdekes tudósítás számolt be eav ielen- itős réeétezéti ledet), a naevkő- rösi avar feiedelmi kard sorsáról. A kardra — azazhogy a kard aranwnaradvánvaira — rábukkanó résész. Simon László elismerő szavakkal szólít a szolnoki Damianich múzeum restaurátora. Tóth József munkáiéról amelynek révént a felbecsülhetetlen eszmei, kultúrtörténeti értékét képviselő kincs ismét rési fénvében naevoe — nászleteiben legalábbis.

A pillanat, amikor a restaurátor neve elhanezott a tudósításban. voltakéooen többet ielentett a közlés puszta tényénél. Jélkén értéke is volt. hiszen a múzeumi munka olvan részére irányította a figyelmet, amelyről — a nagy nyilvánosság előtt — kevés szó esik. Pedig a restaurátor munkéia alapvetően közösségi foeantatású. Tóth József keze nyomón több ezer tárgy menekült: meg az enyészettől. illetve öltötte fel eredeti alakiált. hogy azután a múzeumok gyű itemislnveinek részeként szolgáliák a köz- művelődést. a tudományos kutatómunkát! Meglehet: túl - ságosan profánul, s tálén közhelyszerűen hangzik

mindez, ám — ez az igazság.

A 36 esztendős Tóth József egy a múzeumok félhomályában alkotó kevesek közül. Mert a századok, évezredek nyomát viselő tárgyak restaurálása: alkotás. Hogy

mennyire az. álil ion itt a fönn tebb említett nagykőrösi avar feiedélimi kard restaurálásának szóbeli ..vázlata”. Tóth József nyomán.

— Menekülés, lopás, esetleg sírraiblás lehetett az előzménye annak;, hogy valaki — 1300 évvel ezelőtt — elrejtette valamelyik avar fejedelem kardiáról származó aranvvereteket. Letépte, öszi- szeavürte — ki tudia miiven történet lappang e ..ténykedések” mögött. Egv maréknyi törmeléket restauráltam.

valóiéiban úcv dolgozva ahoev ..az” a haidaní ötvösművész dol- dozotit. Segítségemre volt néhány — többé- kevésbé — analóg példa. Az aranweretefc helvét ismertem a valamelyest éD leletek alapján. A nagykőrösi lelet, restaurálása — látszólag megoldhatatlansága miatt vonzott

— Vagyis ..testre szabott” feladat volt?

— Kétségtelten: akkor érzem magam igazán otthon a szakmában, amikor a sablonostól eltérő feladatot kanok. A szóbanforgó avar feiedelmd kard is ilyen volt.

Ilyen feladat oersze nem mindennap adódik. A kívül- belül szikár — ám nem hu- mortalain — szolnoki restaurátort ugyancsak kipróbálta az élet. mielőtt a szakmában ismertté vált a neve. Syerekkorában. serdülő 'korában Bors Lajos tanár úrral (akinek ..pokoli naav óragyűiteménve volt”) egvütt turkálták a haidaní szolnoki vár káönitő.-helyét. Ez a félig ..profi”, félig amatőr régészkedés elkísérte a szakmunkásképzőbe is. ahol géto- és motorszerelést tanult.

Azután a szakmunkásképző után: fordulat. Az ifiab- bdk Csa'og Zsolt biztatására a szolnoki múzeumhoz szegődött ásatási technikusnak. Azóta — néhány a Nemzeti Múzeumban töltött hónán kivételével — Szolnokon dolgozik. A Damjanich múzeumban végzett munkáia melletti. érettségizett le. maid 1975-ben fölvették a Képzőművészeti Főiskola restaurátor tagozatára.

— Múzeumi restaurátorként a 60-as évek eleie óta dolgozom: kerámiával fával, fémekkel tanultam meg bánni De — épp a nehézsége miatt — az ötvöstárgvak restaurálására specializálódtam.

Ma Tóth József egvdke. a hazai restaurátor-gárda lea- iöbbiainalc. ..Ars Poetdca”-ia. több. mint érdekes.

— Tud'a utánozni a különféle népvándoriáskori nének fémmúves-techniikádt. tud vasalásokat készíteni — a néprajzkutatók kérésére — kétszáz éves szúette kelen- gvésládákra. ismeri az aranv. az ezüst, a réz. a tűzzománc viselkedését Soha nem gondolt arra. hogv ennyi készség birtokában. 3750 forintos fizetést jövedelmező foglalkozását felcserélhetné másikra?

— Az én munkám lényegéhez tartozik az is — legalábbis én úgy hiszem, hogy így van. — hogy bele tud- iam élni magam a korabeli avar. iász. honfoglaláskor! magvar mester mindennaD- iaiba. Ma már eljutottam addig, hogy nemcsak a „végterméket”. az ásatások során előkerült anvavot próbálom helyreállítani, de — vissza az időben— megtanultam olvan szerszámokat készíteni és olyanokkal dolgozni is. mint amilyeneket a rég 'eloorüadt mesteremberek használtak. Igyekszem minél többet kint lenni az ásatásokon. sokszor az előkerülés pillanatától kezdve ismerem a tárgyakat. Hogv mást ne mond iák: Selmeczv László iászdózsai ásatásai során előkerülték olyan tárgyak a föld alól. amelyek azonnali beavatkozást követeltek. Ezen az ásatáson egyébként 420 „ősiász” sírt dokumentáltam és raizoltam. Ami a kérdés anyagi részét illeti:

• itt nem a pénz tartia az embert.

— A sikerélmény meglehetősen esetleges...

— Ami azt illeti: van kudarc is bőven. De hát végül is a régész, a restaurátor munkája a história és a kultúrtörténet szempontjából fontos tárgyak életét hosz- szalbbítia meg. No. nem az ör öfelétig. mert hiszen azzal, hogy megújítva a közönség elé táriuk. kiemeljük, rakosgat iuk. csomagoljuk ezeket a tárgyakat — mi ártunk nekik a legtöbbet. De: úgv ér- zem. a végeredmény — semmiképp sémi mellékes.

Kívüli-beiül’ szikár ember írta föntebb a szerző. Módosítania kell. valahogy így: meglehetősen befelé forduló, nem szívesen beszél, személyes. magánélet-ibeli konfliktusairól. sőt. . munikahelvi- ..ártalmakról” sémi. Pedig van bőven mindegyikből.

Akkor hát a rövid összegzés talán ennyi: munkaidőben és munkaidőn túl. a munkáia a szenvedélye (otthon is berendezett egv műhelyt). egyedül éL főz. mos. takarít De. félre ne értsük: nem magányos, s ha szabad ideie engedi, zenét hallgat (dzsesszt és klasszikust) olvas. (gyakran régészeti szakirodalmat). rádiót hallgat, tévét néz. Mindenekelőtt persze dolgozik

Szabó János

A tiszaroffi Aranykalász Termelőszövetkezet asszonyai közUl a téli hónapokban ,ió- néhányan dolgoznak a COMPACK megrendelésére. Decemberben ötezer kilo babérlevelet tasakoltak ki bérmunkában, és az év első hónapjára is ugyanezt a mennyiséget vállalták.

Aid elöl jár,

_

________h

amarabb fárad

Az ieazsáe az. hogy a címet loptam. 1981 késő nyarán hallottam » egy végső búcsúztatón. ahol egy igaz embert, egy országszerte ismert és tisztelt embert gyászoltunk. aki nem tudott sokáig pihenni. nyugdíjas éveit szerető családja körében tölteni. Azóta egyre többet gondolok erre. s igaznak tartom. Annál is inkább. mert a legszebben beszélő

szolnoki mondta, akinek régi tisztelője vagyok És ahogy múlnak a hetek. a hónapok, magam is mondom: aki elöl iár. hamarabb fárad.

1—

Zsuzsika néni. a karán él- özvegvült. de kilenc gyerekét ana nélkül is becsülettel felnevelt kis öresasz- szanv most ment el örökre k-tósonvkor. Még mindJ<r előttem van meghajlott dereka. fürge iárása. alhoev ment a boltba., menit a piacra. serénykedett az otthonába őt elfogadó és befogadó lányánál, ahogy rövid kariát átfonta az őt meglátogató unokáv vállán s nézett föL a magasramvúlt

^retkek szén. fiatal arcába. Űgv tudott örülhi a fiaita—V

Zsuzsika néni özvegységre jutván takarítást vállalt. Dolgozott hivatalban és dolgozott házaknál is. Hajnalba r, serkent, s késő este vánszoreott haza. hogv frisset főzzön, vacsorát. Akkor még nem volt estét-időt rabló tév" ő' méese pihent le az esti haranPszó után. Sokszor este tízig, tizenegyig mosott, vasalt, mert a sok gyereknek nem volt annvi váltóruháia sose? ami engedte volna. hogv kicsit lazítson. Lazítson — neki ez a szó. ez a fogalom ismeretlen V'-’t.

Azltán a gyerekek felnőttek. házasodtak, úi családot alapítói‘'’k — ez az élet rendie. Furcsa mód csak a legkisebb Mnv nem hagyta p1 az anviát — bár rebesgették. a házassága is azért ért korán véget, mert a férj nehezen tűrte az öregasz- szonyt. S ahogy lenni szokott: a vejek, menyek egyre kevesebbszer nyitották rá az” ajtót. Pedig parányi nyugdíját kuporgatva sose engedte el őket üres kézzel, kosárral. Több mint megható: minden hónapban 200 forintot félretett az alig ezerötszáz nyugdíjból, hogy a tizenkét unokának karácsonykor adhasson két pirosat.

Az élete utolsó napján is dolgozott. Felkészítette a toros káposztát, meghajtotta a beigliket. És aztán, csak aztán, amikor kisültek, szólt az otthon szünidőző unokának: hívj fiam orvost.

Zsuzsika néni is elöl járó volt.

Munkában és családféltésben, szeretetben.

2

Az orvos később főorvos köztiszteletben álló embere volt a városnak. Igaz — nem vállalt társadalmi kötöttségeket, nem tolakodott rangért, hatalomért. De minden reggel hét órakor autóbuszra ült, s ment a kórházba, ahol talán ő volt a legrégibb, a leghűségesebb bútordarab. Nem bújt el a háború zivatara elől, nem bánta, ha a nehéz ötvenes években éllel „urazták”. G csak gyógyított, s olyan emberséggel, amilyennel egyre ritkábban találkozik manapság az ember. Kisgyerekkel mentem hozzá, s nagy félelemben. Hümmögött, vizsgálódott, aztán egy hónap múlva egészségesen visszaadta a féltettet. Borítékkal akartam búcsúzni. Elhárította:

— A kisgyereket most kiválóan kell táplálni. Nem

élünk olyan időket, hogy magának ez könnyű lesz. Kérem szépen, erre költse a boríték tartalmát, nekem elhiheti, ez a legfontosabb. Én csak a kötelességem teljesítettem.

Akkor is kötelességet teljesített, amikor a kollegák sokaságát gyűjtötte maga köré, s egy- egy nehezebb esetben a fiatalabbak véleményét is kérte, elfogadta. Akkor is, amikor vállalta tudományos kezdeményezések honosítását, amikor kezdő nővéreknek esténként, a csendes pihenőben, az esti vizit után kiselőadásokat tartott, s akkor is, amikor vállalt karácsonyi, szilveszteri ügyeletet, s ha magánrendelőjében éjszaka szólalt meg a telefon, bármilyen fáradt volt, vette a táskát, hívta a taxit.

Hányi évig, évtizedig csinálta? Ahhoz nem ismerem eléggé élete történetét, de azt tudom, itt volt már akkor, amikor apácák voltak a gondozók, s itt akkor is, amikor építeni kezdték a legeslegújabb kórházi

szárnyépületet. S hiába múltak fölötte könyörtelen nül az évek: kora reggel buszra ült,' késő este hazaért.

Alighogy nyugdíjazták, már halálhírét közölte az újság. Azt .mondják, utolsó napjaiban a tétlenségre panaszkodott.

3.

Ülök. a tehertaxi vezetőfülkéjében, s hallgatom a sofőrt. Meséli, három szakmája van, de úgy érzi, ebben, a tíz éve elkezdettben érzi a legjobban magát. Féloldalt, ahogy fürkészem, vélem vagy negyvennek. Nevet, amikor kimondom. Éppen annyi.

— Szegény testvérem nem érte meg az ötvenediket. Csak kiment reggel a gyárba, beköszönt a kovácsműhelybe, mókázott ahogy tőle megszokták, aztán leült a tűz mellé. Épp, hogy elővette a kenyerét, szalonnáját reggeli idején, amikor kiesett a kezéből az elemózsia. A felesége is ott döl- gozott. Rohantak vele a rendelőbe. Késő volt, az asz- szony már ott borult rá az élettelen szívére. Pedig tudja-e, milyen nagy ember volt? Állami díjas, csupa erő, egészség, igazi munkásember. Tíz évig építette a házát, mire tető alá húzta. Délután levetette a munkaruhát, lefürdött, hazament, trikóra, gatyára vetkőzött jó időben, s fel a házra. Még szégyenkezett, ha olyan munka következett, amikor szólni kellett testvérének, brigádnak, barátoknak segítségért. Amikor a kitüntetés mellé a pénzt is megkapta, ült a kemence mellett, s ragyogott az arca: — kedves cimboráim, már meg tudom venni a fürdőszoba berendezését is:

Aztán elkészült a ház. A szakszervezetben tisztséget kapott, bizalmat. Boldogan vállalta. Később más, társadalmi munkák következtek. Zokszó nélkül csinálta, másokért. Egy évtizedes építés után újabb, hosszútávú építést vállalt: embersorsok formálását. Legalább akkora ügybuzgalommal csinálta, mint a sajátját.

— Tudja, mi volt a baja? — kérdezi a volánt markoló testvér. — Mindig csak dolgozni akart, s attól kezdve, hogy bizonyos vezetői feladatokat is kapott, megtáltosodott. Szem nem maradt utána szárazon a gyárban.

Szégyenkezem. Nem is olyan régen ott jártam a műhelyben. A brigád éppen reggelizett. A kemence lángján sercegett az avas szalonna, pirult a tegnap este vásárolt kenyér. Hogy is nem tűnt fel nekem, hogy valaki hiányzik a kemence mellől.

Ilyenek vagyunk?

4.

Már hetek óta óvatosan méregetem, kémlelem, ha találkozunk. Szemlátomást fogy, zsugorodik, mintha kora emelkedésével, a test- magassága egyenes arányban csökkenne. Nagy ember volt. A szó igazi értelmében. Nem bújt párnázott főnöki ajtaja mögé, soha senkinek nem mondta, hogy nem ér rá, de minden este tömött aktatáskával indult haza. Aktatáskával — a diplomatatáskát legalább úgy utálta, mint én. Flanc az, kivagyiságból kezdődött, tréfálkoztunk, s amikor már a középiskolások is abba rakták a tankönyveiket, csak legyintettünk. Jól van, no, változik a világ, minek maradiskodni, megszólni újdonságait.

Aztán jött a hatvanadik születésnap, a kitüntetés, s a búcsúztatás. Elmondták neki az ilyenkor szokás áligaz sablonokat, hogy visz- szavárják, hogy igénylik további tanácsait, hogy szívesen foglalkoztatják, ha úgy érzi, unalmas a nyugdíjas élet.

Vagyunk mi öregedők időnként naivabbak egy gyereknél. ö is elhitte. Aztán jött a nyár, túrt-fúrt a hobbin, elment dunántúli rokonokhoz vendégségbe, üdült egy hetet a Mátrában. Minden rendben volt. Álmatlanság gyötörte ugyan, dehát öregedő embernek nem kell már annyi alvás — vigasztalta magát.

Hanem ősz elején már mindene viszketett. Kétszer is körbejárta az üzemet, amíg beköszönt a portára. Idegen fogadta, s igazolványát kérte.

Nem ment be, s csak a feleségének panaszolta el, milyen érzékeny az ember hatvanon felül. Hogy is ismerhette volna őt egy új ember, s mennyire az üzemi rend szellemében viselkedett. Mondhatja azt bárki, messziről jött, hogy ő itt, meg ott, ez meg ez volt.

Azért két hét múlva újra nekivágott. Jóelőre elővette az igazolványát, s bejelentkezett az utódjához. A portás feltelefonált a titkárságra, aztán előzékenyen bebo- csájtóttá.

— Arról lenne szó, kérlek, — mondta amikor túl voltak a „hogyvagy, mint- vagy, de örülök”, — jólenne egy pár hónapot dolgozni. Tekintve, hogy én szakmunkás voltam hajdanán, a régi szakmámban. Te, ha hiszed, ha nem, fáj a nyugalom! Ügy szeretnék egy kicsit elfáradni, egy jóízűt dolgozni!

Az utód csodálkozott. Végül behívta a főmérnököt, s közösen próbálták meggyőzni, nagy hiba lenne, sok suttogás abból, ha ő szerelne, javítana. Kínálták ide- oda, amoda. Látta, hiába, nem értik. Kis gondolkodási időt kért, s elbúcsúzott.

Azóta tán egyszer láttam, hogy mindezt levegő utá* kapkodva elpanaszolta. Az esztendő második napjában orvosi segítségre szorultam. Közben mentő állt meg a rendelő előtt, s ápolók, orvos támogatták ki, fektették gondosan hordágyra ezt az én lassan zsugorodó, szemlátomást összeesett öreg ismerősömet. Nyomában sírva a felesége.

S kyit a mentőautó szirénázva indult útjára.

Borzasztó dolgok jutnak olykor az ember eszébe. Nekem abban a pillanatban csak az, hogy ezt az idei esztendőt az időskorúak évének nyilvánította az ENSZ.

Tudjuk-e, hogy sok ebben az évben a feladatunk?

Velük és értük. Vagy nyugodjunk bele, netán siettessük a vélt igazságot?

Aki elöl jár, hamarabb fárad?

Sóskúti Júlia