Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

1982. JANUAR 30. Irodatonv művészet 9 Dienes Eszter Bánatvertek Beszélik. Hirosima arcán a Hidalom eavmásbaéaett lánvt s iiút szolaál eav házialon. Hajlona a ház falán fekete ölelkezés, örökre várbafonva menyasszony, vőleaénv. Arcát a Hold ha elcseréli, kerek lányhasban érik a maa — az a lány nem csordít hajnalt, örökre fal marad. Mikor dürröa a Hold és aerincre dűlnek böszaknyás heavek. az a fiú. a falbamártott. nem maazik életet. Áll az idő hullásában fiú és lány eav ház falán, és éare nézik csillaaok bánatvert hadát. mm hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tí­már féltékenyen leste a szürke öl­tönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtés­be? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak szín­leli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kelí-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszáillhasson velük, de ama­zok nem is figyelték az állomáso­kat. Tímár egy ízben kísértést ér­zett. hogy érintéssel vagy simoga- tóssal a nő tudomására hozza, 'mennyire kívánja, de különös, sej­telmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt. hogy azon min­den mozdulat csak ronthatott vol­na. Ilyen buja vágyódás talán csak kámaszkórában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet. Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tud­hatott annak idején, hogy nemigen történhet semlmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lefessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtör­ténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismer­kedés. együttlétekre. újbóli talál­kákra. levelezésekre, szeretgetésre, gondokra — hónapokig vagy éve­kig. Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbees­ve tekintett ki az ablakon, vajon most velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most. nem ugyan­olyan volt. mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Üjra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerül­tek egymáshoz, s a lány egy ki­csit nékj is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfőm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába leste féltékenyen, hogv bevárja őt; nem ígv történt. Beszaladtak a váróte­rembe.’ Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért. már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Böm­bölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kuffarjailkkal, amikben az egész heti tiszta fe­hérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsí­ros étkektől meg a pimpós borok­tól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órá­jára rjézett — negyed óra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a váróterme­ket. Nem találta őket. De ha meg­találja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste. egyre keserűbben, egyre kedvet­lenebből. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, ami­kor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mel­lett állták, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távozták, mintha egyszercsak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Tímár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a rnasza- tos üvegen keresztül nézték egy­mást. Kitartóan álltak az ablakok­nál; a helyzet már kissé feszélye­zett volt. s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsög­tek odalenn a peronon, a kocsik­ban csapdosfák az ajtókat vasuta­sok füttyögték. a büfés kávét kí­nált. újságos rikoltotta a szenzá­ciós címeket. Egyikük sem mozdult el a he­lyéről. Tímár állta a lány árnyé­kos, sötét szemének a tekintetét. Die az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban ér­zett, már semmivé foszlott. Sze­retett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsá­ga elfordulni az ablaktól. Nem lehetett érezni a vonat in­dulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget, ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A sze­mét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillana­tot. amikor... mikor? Véletlen is tehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány. hogy a ha.ja Tímár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiság­ból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mo­sollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondol­ta kétségbeesve. mégy öreg összebújt az asztal végén, hiába próbáltuk szétültetni őket. Mereven maguk elé néznék, csak lopva vetnek egy-egy pillantást az iroda fabulrkolatú falaira, a oirádás. ara­nyozott keretű festményeikre és a kristélycsillárra. ( Katika, a diri titkárnője, meg­rakja az asztalt szendviccsel, ital­lal, cigarettával, azután kávét hoz. Az öregek óvatosan leemelnek egy-egy csészét a tálcáról, a szél­ső széken ülő fehérhajú öregem­bernek úgy reszket a keze, hogy a lkainál csörögve táncol a kistányé­ron. Egy pillanatra összenézünk a dirivel, látom, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát, cinkosan hunyorít. Azután gyorsan az öre­gek felé fordul, — Tessék! Tessék! — Megkós­tolja a kávéját, elégedetten cset­tint. — Állítom! *— mondja , hogy ne”’ a líbiai export volt vállala­tunk idei legnagyobb sikere, ha­nem az. hogy Katiikat át tudtuk csábítani a tanácstól. Aki ilyen kávét főz.. . — Hirtelen észbe kap, mosolyogva eltolja maga elől a csészét. — De ne csak kávézzunk! Kávéval nem lehet koccintani, márpediv mi koccintani szeretnénk hűséges ”vugdíjasainkkal! A szakszervezeti titkár fölpattan, konyakot tölt a poharakba. Én égy pálinlkásüveget kapok föl. az öregek inkább pálinkát kémek. Várakozásteli csend támad. A diiri fölemeli a poharát, habozik egy pillanatig, ülve vagy állva be­szeljen-e. azután föláll: — Ked­ves munkatársaink, barátaink! Az ember megszületik, föinevelkedik, dolgozik néhány évtizedet, azután nyugdíjba megy. Nyugdíjba megy, mert a néhány évtizedes munka elkoptat ja a szervezetét, ráfér hát a. pihenés. Ráfér a pihenés, mert tisztességgel. becsülettel eleget tett mindannak, amit a társada­lom. .. A párttitkár szemben ül velem, mereven előre 'néz. A szakszerve­zeti titkár két ujjal forgatja tal­pas poharát a tükörfényes aszta­lon, néha felpillant az öregekre, biztatóan odafcaesint. A fehérhajú öregember, akinek a kezében táncot járt a kávéska­nál, rakodó, egyszer egy teher­autó lecsapódó oldaldeszkája fej- bev'-'ta. azt hitték, nem éli túl az agyrázkódást. Mély sebhely van a hamlloka födött, máfiésüli a haját, de szívesen megmutatja akárki­nek. A túlsó szélen egy kövér taka­rítónő ül, fényes anyagból készült, szűk. fekete ruha van rajta, nyil­ván régebben készült. Egyébként mindig szakadt, kők köpenyben jár, és a ronda szájáról nevezetes. Az ipari tanulók gyakran fel­bosszantják, és jól szórakoznak, amikor trágárságokat üvöltözve dobálja utánuk a fölmosórongyo­kat. Az igazgató fölemeli a poharát, mindnyájan iszunk. A párttitkár­ra nézők, akar-e beszélni mert ha akar, utána a szakszervezeti titkár is beszélni fog. és elvárják, hogy én is mondjak néhány bú­csúztató szót a fiatalok nevében. A párttiflkár azonban nem mond pohárköszöntőt. sajátkezűié“ tölti újra az öregek poharát. Mindnyá­jan mosolygunk. — Hát bizony, eltelt ez a né­hány évtized! — mondja a szak­szervezeti titkár, és nagyot sóhajt. Az öregek bólogatnak, egyikük félhangosan dünnyögi: — Ügy bi­zony ! — Volt benne mindenféle — folytatja a párttitkár. — Jó is, rossz is, de az a fontos, hogy az ember csak a lóra emlékezzen. — Csend van egy darabig, a pártitit­kár hozzáteszi: .— Az nagyon fon­tos! — Sőt — veszi vissza a szót a szakszervezeti titkár —. most már az is megszépül, ami akkor rossz volt... Emlékszi k, Fodor bácsi, amikor ötvenhatban nyitott vasúti kocsiban jött az anyag, és télen úgy összefagyott, hogy nem lehe­tett kirakni ? — Emlékszem bizony! — mond­ja a középen ülő kövér öregem­ber. Olyan alacsony, hogy nedve­sen csillogó kopasz feje alig emel­kedik az asztal lapja fölé. — Em­lékszem bizony! — Izgalmában felpattan, azután újra leül. ■— ®ázölajat öntöttünk rá, és meg- gyújtottuk. a kocsi szinte teljesen kiégett, de az anyaginak csak a teteje engedett fel. Nevetek a többiekkel, pedig miár sokszor hajítottam ezt a történetet. — Az is jó volt — mondja a párttitkár —, amikoir Vendel Józsi alatt összetört a szék! Megint nevetünk. A szélen ülő fehérhajú öregember, akinek a fe­jére esett a teherautó oldaldesz- kéja. mesélni kezdi: — Ez a Ven­del Józsi beszerző vagy mi volt, szóval egyszer vett az ebédlőbe vagy kétszáz új széket. Amikor Bistey András: Búcsú leraktuk őket az autóról azt mondtam neki: „Gyengék ezek a székek, kár volt pénzt adni ér­tük!” „Két olyat is megbímak. mint én!” — felelte nagy fennen, nedig ez a Vendel Józsi volt vagy kilencvenöt kiló. — Ülj rá, majd meglátjuk, hogy elbír-e! ■— mond­tam, és a feneke alá toltam egy széket, de előbb meglazítottam a csavarokat rajta. No Józsi, hogy mutassa milyen erős a szók. nagy garral rádöbta magát, reccs, úgy szedtük fel a roncsok közül Nagy nevetés, a kövér takarító­nő a könnyeit törülgeti. — Az anyját! — mondja fuldokolva. — Az anyja hétszázát! Az igazgató lopva az órájára pillant. Én, is megnézem az órá­mat az asztal alatt, vagy huszon­öt perce tart a búcsúztatás, de legalább egy óráig kell marad­nunk. i— Arisztid és Taszító elhatároz­zák. hogy disszidálnak — töri meg a beálló csendet a párttitkár , de Taszító nem kap útlevelet. Arisztid zsákban akarja átvinni a határon. A vasúti fülkében felte­szi a csomagtartóba. Amikor a vámőr megkérdezi, hogy mit visz a zsákban, azt mondja: „Edénye­ket. Magaim akarok főzni odakint, mert úgv olcsóbb”. A vámőr meg- lökdösi a zsákot, mire Taszító ki­szól: „Csövömp, csövömp”. Őri ás i nevetés. Az alacsony, ko­pasz öregember, aki elmesélte, hogyan roskadt össze a szék Vén- del Józsi alatt, rágyújt, de a ne­vetéstől lenyeli a füstöt, fuldokol­va köhög, potyognak, a könnyei. A többiek már intóbb rajta nevet­nék, a negyedik nyugdíjas is el­mosolyodik pedig egészen mosta­náig komoly arccal, szótlanul ült a helyén. Laci bácsinak hívják, a kövér takarítónő is rév szólítja, pedig csak öt évvel fiatalabb ná­la. Hallottam, hogy valami zűr volt vele, a személyzetis megígér­te neki. hogy tovább dolgozhat, azután fúccsba ment egy nagyobb mlegrendelés. és az öreget mégis elküldték. Örülök, hoav végre mo­solyog nem szeretem a komor ar­cokat magam körül. — Móricka Jeszökiik az utcára, és elüti egy úthenger — kezdi a szakszervezeti titkár, — de hirte­len nyílik a vastagon párnázott áj tő. és ijedt arccal bejön Katika, súg valamit az igazgató fülébe. A diri fölpattan, riadalom van az arcán. — A tröszttől? i— kérdezi. — És a minisztériumból — te­szi hozzá Katika. Csend támad, mindnyájan a di­rire nézünk. — Ez mi? — kérdezi nyögve a szakszervezeti titkár. Ám a diri arcáról gyorsan eltű­nik a riadalom. — Katika, ezeket rakja el! i— mondja, és az üvegekre mutat. Ismét kemény és energikus. —. Szellőztessen, pakoljon össze, egy­általán, tegye rendbe ezt a kup­lerájt! Én elébüik megyek, szóval tartom őket, amíg lehlet. ■— Indul­na, de néhány lépés után megtor­pan, — Gyere te is, Vasas elv­társ! — mondja a párttitikárnák. Kimennek, Katika szélsebesen rendezkedik, fél perc alatt eltünte­ti az üvegeket, a poharakat és a megmaradt szendvicseket, kiüríti a hamutartókat. Mindnyájan fölál- lunk, a négy öreggel senki sem tö­rődik, szorosan egymás mellé hú­zódnak. Katika az ablakhoz futna, hogy kiszellőztesse a vastagon go-' molygó füstöt, de hirtelen megáll, mintha falba ütközött volna. — Velük mi lesz — kérdezi a szakszervezeti titkárt, és az öregek felé mutat. — Nem tudom... Ebben a pillanatban a diri benéz az ajtón, összerezzenünk, a többi­ek is biztosan azt hiszik, hogy a vendégekkel jön, de szerencsére még nem értek föl, a diri előresza­ladhatott, a . párttitkár gondjaira bízta őket. — Még mindig itt vannak? — sziszegi. Katika az öregek felé fordul, mosolyog. Szívalakúra festett aj­kait összecsücsöríti. — Sajnos a búcsúztatást félbe kell szakíta­nunk, hiszen fentről váratlanul... Az igazgató nyitva hagyta az aj­tót, amikor az előbb visszahúzó­dott, minden szó behallatszik a má­sik szobából. — Erre parancsolj, Szegvári elv­társ! — mondja a párttitkár vala­kinek. Katika kinyit egy keskeny ajtót, a beépített szekrény és a nagy fi- kusz között nyílik. — Erre, erre! — Az ajtó felé tereli az öregeket, a takarítónőt, aki egy fél lépéssel le­marad a többiektől, meglöki egy kicsit, hogy jobban igyekezzék. Mi is kimegyünk utánuk, a taka­rítónőt én követem, mögöttem a szakszervezeti titkár nyomakszik, letapossa a sarkam a nagy igyeke­zetben. A kis tanácsteremben vagyunk. A szakszervezeti titkár nagyot só­hajt, én is megkönnyebbülök egy kicsit, bár fogalmam sincs, mi lesz az öregekkel, akik ismét egy cso­móba húzódtak a széles, tükörfé­nyesre politúrozott asztal túlsó vé­génél. Némán állunk egy darabig, az­után a szakszervezeti titkár a zse­bébe nyúl. — Sajnos ez most így alakult — mondja —, de azért a lényegről nem feledkezünk meg. — Négy borítékot vesz élő, kiosztja az öregek között, kezet szorít min­degyikükkel. — Jól van — mond­ja az utolsó kézszorítás után. — Legalább a dohányt megkapták, nem igaz? — Rájuk kacsint, moso­lyog. — Szívesen maradnék még magukkal... — hadarja —, de mennem kell. Majd lesz nyugdíjas­találkozó ... erre lehet kimenni... Kinyitja az ajtót, maga lép ki elő­ször, a küszöbről visszafordul. — Hát viszlát... ! Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a magas, hajlott hátú öreg­ember, akit a többiek Laci bácsi­nak szólítottak, öklével az asztal­ra csap. — A rohadt úristenit! A fehér hajú férfi, akinek seb­hely van a homlokán, rápisszeg, a másik, az alacsony, kopasz, meg­rántja a kabátujját, és alig észre­vehetően felém bök a fejével. — Nem kellene ... — Nem?! — kiáltja Laci bácsi, de azért egy kicsit lehalkítja a hangját. Magasra emeli a borítékot. — Visszamegyek és belevágom a pofájukba! — Hogyisne! — A kövér takarí­tónő kiveszi a kezéből a borítékot. — Egy frászt vágod ... ! Hogy még ennyi se legyen? Laci bácsi elhallgat, lehajtja a fejét. — Hát hiszen igaz... — dünnyögi. Visszaveszi a borítékot, némán zsebrévágja. Egyikük sem néz rám, csendben kimennek. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan tört össze a szék Vendel Józsi alatt, óvatosan behúzza az ajtót. ényelmes karosszékek sorakoznak az asztal mellett, ülök egy dara­big az egyikben. Csend van. Egy kicsit rosz- szul érzem magam, nem fáj semmim, de az ujjaim el­zsibbadtak. Kitapintom a pulzuso­mat, szokatlanul gyorsan ver, de olyan gyengén, hogy alig érzem. Számolom egy percig a lüktetése­ket, százhuszonhárom... összeállította: Rékasy Ildikó A e KI

Next

/
Thumbnails
Contents