Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

<5

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1981. DECEMBER 24

Sötét nappalok

A Tisza árteréről jelentős mennyiségű fát termelt ki az idén a nagyrév» Tiszazug Tsz. Felvételünk Tiszainokáu készült

Újszentgyörgyi hétköznapok

Szerda, hajnali négy óra. Az újszentgyörgyi utcáikon még csalk g decemberi szelek kergetőznak. és gyújtanak rá egy-agy visító, elnyújtott nótába. Strófáikat valahonnan kalkasszó kísérd, jelezve, hogy a tyúkólak koronás fői már ébren vannak. Mintha varázsütésre történne. negyedórán belül egymás után kattannak a villanykapcsolók és telnek meg a tornácok, verandák, csosszal, koppal, vedercsörgéssel, emberi hangokkal, a baromfiudvarok, ólak sírva kérő malacpanaszaival. tehénbőgéssel, kutyaugatással. Ébred a faliu. özvegy Jumgfet- vánné is vastagon felöltözött erre a reggelre.

— Általában ekkor szoktam kelni. Adok a tehénnek. a borjúnak, ellátom a malacokat, meg az aprójószágot.

— Minek ez a sietség?

— Én vágyok a tejbegvűj- tő. és halt körül jönnek á teTíz óra múlt. Lódi Sán- domé a tenyérnyi tenmény- bodltban pakolja az árut: korpa, hízótáp. sertésabrak, süldőitáp a választék, de ma úgy tűnik, hogy a magas, fekete hajú fiatalasszony nem csinál nagy üzletet.

— Havi százezer forintot forgalmazóik, mert a faluban temérdek a jószág de ilyenkor az ünnepek előtti héten már ajándékokra, karácsonyfára kell a forint.

Egyébként Lódiné ráckevei. Ide jött férjhez 11 éve. Két gyerek édesanyja, és a tiszaszentimrei kézilabdacsapat lelke.

— Nem szólják meg?

— Ugyan! Itt se csoda már az, ha sportol az emíber, legfeljebb olykor mekérde- zik. hogyan engedhette meg az uram. Ügy. hogy sokszor ő is elkísér a meccseikre, hiszen nekem a sport a hobbim — sorolja. miközben záráshoz készülődik. Délután újra nyit. most meg iparkodik hazafelé. Várja a nagymosés, sietni kell, mert a karácsonyi ünnepek faluhelyen is sok munkával járnak. Hozzájuk is jönnek rokonok. a szilvesztert pedig RácZkevén szeretnék tölteni.

Fél tizenkettő. Parajos Gáborék portáján egy hosz- szú fóliasátor jelzi: a tulajdonos kentJösdkedéssel foglalkozik. Az 53 éves házigazda éppen a kályháit kormol- ja„ felesége pedig a nagytakarítást végzi.

— Rokkant nyugdíjas vagyok és kertészkedem. Ilyenkor is akad munka, ment a kormozás után komposztot készítek, öt-hatéves trágyát rostálok. Azután a retekmagokat technokoll al négyzetesen felragasztom egy vékony papírlapra. Az odatapadt magok ezen a selyem - papíron telelnek, majd febDélután fél három. A lassan kavargó hópihék mindent beborítanak. A falu legidősebb lakója, a 91 éves Molnár András bálcsi a szobájából lesi a téli világ lo- pakodását. Teheti, messzire ellát az ablakból.

— Nem szeretem a telet,

henes gazdák. Hozzák a reggeli teíet. ide a folyosón álló hűtőtartályba, és akkorra végeznem kell a ház körül.

— Nehéz a korai kelés?

— Kicsit a szememnek, mert teanap este tízig olvastam. Tévém nincs, de a könyveket annyira szeretem, hogy sokszor ottragadnak a kekemben. Ráadásul a történet olasz, ami azért érdekel, mert két éve már én is jártam Itáliában.

A faluban autóbuszok berregnek, állnak meg. majd zúgnak tova Kunhegyes Ti- szaszentimre felé. Viszik a munkásokat a BHG-be, majd később a gyerekeket Tiszia- szenltimrére, Tomajmonosto- tára az iskoláiba.

Nyolckor Jungmé is számadást végezhet: ma reggel 297 liter tejet hoztak a helybeliek. Csóválja a fejét, elég kevés hiszen nyaranként olykor a 400 litert is meghaladja a reggeli fejős.

ruárban papírostól leterítem a fólia földjére őket Komposztot rakok föléjülk. lo- csolgatom őket, hogy primőrként értékesíthessem.

Paraioséknak nincs családjuk. egyedül élnek. Az ünnepek egy részét idehaza töltik, de p+látogatnak az abádszalóki rokonokhoz is.

Déli egy óra. özvegy Simon Györgynével a Hold úton találkozom. Talpig feketében vízért megy a kútra. Kacsát tisztít, csomagot küld a pesti gyerekeknek. A szeme fátyolos* tele könnyel.

— Amikor, 11 éve az uramat temettem 10 forintom maradt, és a 13 gyerekem közül még 9 otthon. Ez az ember, a volt élettársam, Báláfes János segített rajtunk. Nletm volt csatáldja, özvegy lett. összeköltöztünk. Péntek éfiet lett rosszuL hívtuk a mentőket, mert felkelni se bírt. Még megcsókolt. és azt mondta a gyerekeknek: vigyázzatok

anyátokra. Szombat este már végzett is vele az infarktus. — emeli a szeméhez a kötényét.

Sim "néknól még hat gyerek él otthon, bár közülük már csak kettő az iskolás. Az udvaron a nagyfiú: szabadságot kapott a téesztöl, rakjon rendibe mindent. Ez is egyféle segítség a bánatos édesanyának.

Egy utcával távolabb, a ‘postán Szabó Mártonná Marika. \ a vezető éppen egy listát összesít: Néplapból 41, Népszabadságból 32. vasárnap 38. Szabad Földből 57 já|r naponta, illetve hetente a 400 lelkes településnek. Nem zavarom tovább, mert egy fejkendős anyóka érkezik és kéri: „segíts már kedves. kitölteni ezt a csekket, otthon maradt, n -jjiasze- móm".

mert az ízületeim már megérzik a hideget — sorolja. — Néha azért még fűrészelek. söprögetek. mozgok a ház körül. Sajnos, a tévé napok óta rossz, nem tudom mikor érnek ide a szerelők. A lányoméknál lakom, ők dolgoznak. Jószágot már

nem tartok, hacsak ezt a bőrlajbit nem nevezem annak. ami melegít. •

— András bácsi szerint mi a hosszú élet titka?

— A szivarozás. 12 éves korom óta el pöfékelek párat naponta. Hogy ne legyen dohányszagú a szám, reggelente ä cent vagy fél deci pálinkával közömbösítem. De sohasem többet, jegyezze meg!

Megjegyzem, és el kell fogadnom az érvelését. elvégre Bandi bácsi már a 92. nyarát várja.

Szemben a házzal — a volt iskola helyén — a gyönyörű óvoda játszószobájában 28 ifjú. újszentgyörgyi alussza az igazak álmát, miközben a szülők dolgoznak. A falakon színes mesevilág, vonat, traktor, kiskakas, erdő.

Fél öt táiban egymás után szállingóznak hazafelé a munkából az emberek, az iskolából a gyerekeik. Molnár Lajos, - az állami gazdaságba dolgozik meg nincs itthon. A feleségét az istállóban találom. Gyönyörű a házuk, a portán felhőkig érő kazal, a jásfelaknál hat tehén, négy borjú, de a malac, meg az aprójószág sem kevés. Lajos talán a legdolgosabb ember hírében áll a környéken aki nyáron sokszor már hajnali egykor zetorjá'val ~>öfög a szénáért.

— Ilyenkor „csak” négykor kelünk — mondja — Molnáraié. — Hat óra előtt fejünk, azután visszük a tejet a begyűjtőbe.

Köziben megérkezik a füredi busz. és indul Kunhegyesre. A Lovász házaspár éppen csak üdvözölheti egymást: az asszonyka siet a munkahelyére, a szülőotthonba. a férj hazafelé. a gyerekekhez. Azóta biztos hazaérkeztek az óvodából, a nagymama ment értük.

Korán kelnek, fekszenek

Este nyolc óra. fokozatosan néptelenednek a mesevilág szerű dirnbes dombos utcácskák. Bezár a kocsma, Juliska, néni a kardos csiap- lámé hazatessélkeli a törzs- gáh'da leghálásaibb tagjait is. Igaz, Karikusz Pali bácsi, az egykori öreg erdész még egy kicsit szemez a tévékészülékkel. elvégre a politika 73 évesen is érdekli. A nyolcadikos Elekes Marikáék egyetlen szobájában is csendhonol lassan. Bizony szűk

már az öt gyereknek és előfordul hogy a szorgalmas kislány zseblámpa világánál, a paplan alatt felezi be a tanulást. Bár most ő is nyugodt. szünet lesz. és a kisebb testvérekkel együtt izgul a fehér karácsonyért.

Kilenc óra. A hátakat, utakat, kerteket hópaplan fedi. Sok dunna kiszakadhatott a felhők országútjain, pihe vitorlázik lefelé. Mindezt nem lát ják már a dolgos újszentgyörgyiek, egymás u tán borulnak sötétségibe az ■ ablakok. Lepihennek a lakók, hiszen másnap is nap kezdődik és kelni kell. Még pedig ahogy a falusiakhoz illik, korán.

D. Szabó Miklós

Még nem csitult el a háború zűrzavara, amikor jó- szerint gyerekfejjel elhatározta, hogy otthagyja a Hargita fenyőerdőkkel koszorú- ’ zott csúcsait és Magyarországra költözik. A szülei váltig marasztalták, mígnem egyszer, éjfél felé, amikor már azt hitték, hogy alszik, azt mondta az apja: „Idefigyelj, édesanya, engedjük el a gyereket, mert akkor legalább elbúcsúzik.”

El is búcsúzott rövidesen. Mindenáron géplakatos akart lenni, de Pesten nemhogy szakmát nem tanulhatott, de munkát sem kapott. Pénz nélkül, jegy nélkül Somogyba utazott. Hogy miért éppen oda, annak is megvolt a magyarázata:

— Tudod, földrajzból azt tanultam, hogy „Somogy, Tolna, Baranya; Magyarország aranya”.

Csak azt felejtette elmondani a tanár, hogy nem mindenkinek az.

Konrád Lajos ül velem szemben egy kényelmes fotelben, hozzám beszél, de látszik rajta, hogy hatalmába kerítette az emlékezés, gondolatban végigjárja a somogyi falvakat, mint akkor, amikor hazát, otthont, megélhetést keresve egyik falu után a másikba ajánlkozott cselédnek.

Az egyik gazda végül felfogadta. Nagy, lassú lovakkal kellett szántania. Délfelé meglátogatta a gazda. „Ejnye, te gyerek, csakeny- nyire haladtál?” —■' korholta a fiút. Az meg védekezett: „Mit csináljak, csak így mennek a lovak”. A gazfcla nem tűrt ellenvetést: „Hajtani kell őket, nemcsak kullogni utánuk”. Hajlott a szóra, úgyannyira, hogy estére nemcsak a szántással, hanem a vetéssel és a boro- nálással is végzett. A tajtékos lovakat látva felfor- tyant a gazda: „Miért hajtod úgy a jószágokat?”

— Így aztán egy hét alatt kiszolgáltam magam — mondja Konrád Lajos. — Bezzeg otthon más kenyeret ettem volna.

Olyan emberhez került, akinek traktora és cséDlőeé- pe volt.

— A cselédi sorshoz viszonyítva jól ment a dolgom.

A gép szétszedésével, ösz- szerakásával, a ház körüli jószágok gondozásával teltek a napok, múltak a hetek. Egyszer aztán Konrád Lajos ismét útra kerekedett. Tolnába utazott egy távoli rokonhoz. Hajnalban érkezett meg egy kis faluba:

— Még sötét volt. Benyitottam a bakterhez. Köszöntem tisztességgel, hogy jó reggelt kívánok. A bakter a félhomályban ült. Inkább sejtettem, mint láttam, hogy hol van. Azt mondta, úticélom még jó két kilométerre van, úgy sem találok oda, jobb lesz, ha megvárom a reggelt, úgyis virrad nemsokára. Csendben beszélgettünk, s a végén kiderült, hogy földik vagyunk. „Nem akarsz tovább tanulni? — kérdezte a bakter —, mert én el tudom intézni.” Más akarni, és más a lehetőség, mondtam neki. „El tudom intézni” — bizonygatta a bakter. Hittem neki, elköszöntem -a gazdámtól és a bakterrel beállítottam » gyönki népi Kollégiumba.

Halottak napja volt, a tanítás már régen megkezdődött. Magántanulónak vették fel a negyedik gimnáziumba. Az egyik tanár könyveket, a másik füzeteket adott neki.

— Nem tudtam mit kezdeni á szabad időmmel, beültem az órákra. Rövidesen rájöttem, hogy a többiek sem okosabbak, mint én. Sőt, sokszor én jelentkeztem felelésre, amikor senki sem

nyújtotta fel a kezét. A tanárok megszokták ezt. sokszor kérdezték: „Na, székely gyerek, tudod-e?” Én ■ meg örömmel feleltem. •

A korácsonyi szünet előtti napon osztálytársai ruhaneműkkel ajándékozták meg.

— Meg se tudtam köszönni nekik, csak intettem, és kimentem.

Mit is mondhatna ilyenkor egy olyan ember, akinek se kutyája, se macskája ebben a széles országban, a holmija meg elfér egyetlen cipősdobozban.

— A cselédkorból maradt hetven forintom, azt kellett egész évre beosztanom. Igaz, a kollégiumban megvolt a szállás, a koszt, de apróságokra, cipőpasztára, fogkrémre, erre-arra csak kellett pénz. És közben nem hagyott nyugton a gondolat, hogy mi lesz velem, ha véget ér az év?

2

Az egyik februári napon ellenőrök érkeztek a kollégiumba. Mindenkivel beszélgettek. Konrád Lajosnak azt ajánlották, hogy jelentkezzen tiszti iskolára.

— Amikor megkaptam a behívóparancsot, a tornaterembe összehívták az egész iskolát, úgy búcsúztattak. Örömömet csak az lohasztot- ta, hogy még hideg március volt a bevonulásomkor, nekem meg csak egy sarum volt. Megfogadtam, hogy ha bent maradok, elégetem a sarut. El is égettem minden göncömet.

A Kossuth Akadémia elvégzése után csapattisztként szolgált, amikor baleset érte. Rosszul forrt össze a csont, egyik lába húsz centivel rö- videbb lett.

— Nagyon elkeseredtem, fenyegetőztem, hogy ha nem hozák rendbe a lábamat, majd megcsináltatom én a villamossal.

Tizenhárom hónapig volt kórházban. Ügy látszik, akkoriban az emberekről való gondoskodás csak tanórai anyag volt.

— A betegszobából a parancsnok irodájába lehetett látni, olyan közel volt, mégsem látogatott meg soha. Egyszer küldött egy levelet, amelyben • az állt, hogy igyekezzek meggyógyulni, mert már szükség volna rám.

Néhány év után Szolnokra került. A munkás-paraszt kormány megalakulásakor a karhatalomban szolgált,

majd a Dunántúlra vezényelték. Közben megnősült és ezzel — bár akkor még nem is sejtette — újabb kálvária kezdődött számára. Amikor erre terelődik a szó, könnyfátyol borul a szemére.

— Ahogy a nótában is van; négy évig éltünk boldogan.

Kétéves sem volt a fiuk. amikor a felesége úgy meg-; bénult, hogy beszélni sem tudott. Négy évig hordta egyik kórházból a másikba. Az orvosok csak annyit értek el, hogy visszanyerte hangját, és a kezét tudta mozgatni. Az alsó teste béna maradt. Kilátástalan volt a további kezelés, hazakerült az asszony.

— A tenyeremen hordoztam, szó szerint a tenyeremen.

Huszonnégy évig gondozta magatehetetlen feleségét.

— Az a keserves huszonnégy év nagyon szép volt. Lelkileg olyan volt a feleségem, hogy két egészséges asszony együtt sincs olyan. Megvolt mellette a nyugalmam. Amíg megebédeltem, elmesélte, hogy mit mondott a rádió, mit írt az újság, ötszáz-valahány kötetkönyvünk egyharmadának a tartalmát úgy ismertem meg, hogy a feleségem vagy felolvasta nekem esténként, vagy elmondta, hogy miről szól. Ha csak a tartalmát mondta el, az is eltartott

két-három este. Így teltek a napok. Néha meg földrajzi és politikai vetélkedőkkel csaptuk agyon az időt. A fiamban így ébredt fel az érdeklődés a • politika iránt Sorkatonaként talán ezért is vették fel a pártba.

A lakásban nincs küszöb. A hajdan volt háziasszony tolókocsiban közlekedett. Az ablakból a megyei tanács melleti parkolóba látni. A jövő-menő kocsik látványa nem sok élményt nyújt. Nem csoda, hogy Konrádné mesz- szebbre kívánkozott.

— Volt egy Trabantunk, azzal jártunk. A feleségem nagyon szeretett menni, menni, de nem megérkezni. Haladtunk céltalanul. Megfordultunk hat országban, és Magyarország minden részében. Hihetetlenül szép napokat töltöttünk el így.

A nyáron Erdélyben voltak, rokonlátogatáson.

— Sokszor nézegettük, az ott készült fényképeket. A feleségem azt mondta: „Ez volt a legjobb kirándulásunk”.

Bizonyára nem sejtette, hogy egyúttal az utolsó is.

— Megtudtam, hogy Ba- latonlellén vannak földszintes üdülők is. Szécsi Ferenc őrnagy készségesen segített, hogy oda kapjunk beutalót. Harmincöt éve vagyok egyenruhában, de üdülni még nem voltunk.

A felesége állapota rohamosan romlani kezdett. Betegsége sohasem volt fájdalommentes, de azt csak 5 tudta, mennyire fáj neki, és az képzelt él. aki látta, hogy marokszám szedi a gyógyszert. Soha nem panaszkodott.

— Életünk első üdülése előtt nyolc nappal azt mondta az orvos: azonnal szólja mentőknek.

A kórházban sem tudtak rajta segíteni. Hiába kö- nyörgött a férje, hogy mondjanak egy olyan helyet, ahol életben tudják tartani, oda viszi. Néhány hét óta végleg üres az a szobasarok, ohol hosszú éveken át meghúzódott.

— Imádom a gyermekeimet, mert a kis menyemet, meg az unokámat is annak nevezem. Hetenként kétszer, háromszor elmegyek hozzájuk, de nem érzem magam náluk otthon, pedig azt se tudják, mivel kedveskedjenek. És itthon se találom a helyem. Biztosan rossz természetem van, de huszonnégy év alatt megszoktam, hogy kiszolgáljak valakit, és rosszul esik, ha valaki — akárcsak egy pohár vízzel — engem szolgál ki. Meg mások láttán irigykedik is az ember — igaz a szónak nem a rossz értelmében —, hogy neki miért nincs olyan élete. Mondom a gyerekeknek; ha öt perc múlva felállók, ne kérdezzétek, hová megyek, mert én sem tudom megmondani. Szeretném, ha tízszer olyan hosszú lenne az út hazáig, hogy minél többet legyek az utcán, hogy menjek, menjek, de ne érkezzek haza.

—- Az egyedüllét szörnyű, de az is az, hogy- máshoz menjek felvidulni. Mindig felmerül bennem útnak indulás előtt a kérdés; hát nincs nekem otthonom? Napközben még csak eltelik az idő, de este... Most meg még nappal is sötét van.

— Azt mondják, az idő a legjobb orvosság ...

— Én is azt mondom magamnak, de nincs erőm arra, hogy hallgassak saját szavamra. Tudom, az idő a legjobb orvosság, de azt senki sem tudja, milyen hosszú idő kell, én a legkevésbé.

Simon Béla

Ajándékokra kell a pénz

Közel a százhoz