Szolnok Megyei Néplap, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
8 Irodalom, művészet 1981. NOVEMBER 7. Száz én mag^a^ tuwellái aris szolgáló az édesanyámnál, azaz ő főz, mos, takarít. A szabad ideje, amikor magának élhet, mindössze az a két perc, amíg estve, a sikeres napnak befejezte után levetkőzik, lefekszik, összehúzza magát — mert az ágyfiók kisebb, mint ő — és elalszik. Hanem ez a két perc éppen elég egy parasztszolgálónak, hogy azalatt álmodozzon egy fiatal napszámosról, aki a falujában maradt. „Virágot veszek neki — georginát és rozmaringot — a kalapja mellé. A Király utcában láttam magamnak való koszorút, cigány is lesz, tíz tyúkot megfőzünk, nekem de jó lesz!” Kopp. A parasztlány feje oda- ütődik az ágy vasrácsához, egy gondolattal se tovább, egy tyúkkal se több, alszik. Mégis, reggelente lehet egy szabad perce újra, amikor a haját befonja, a legapróbb fonatba, és úgy összeszoritja, hogy a nagy, piros ábrázatja szinte kibújik a feje- búbja alól. Csakhogy máma — hogy az anyámnál ebédeltem — Maris boglyas volt, az ábrázata fehér, az orra vörös — a leves sós, az étel odaégett. Ugyan kikapott, amíg jött a néném és megvédte. — A Marisnak visszament a partija. Azért van mindez. Reggel kaputt egy levelezőlapot, azon a napszámos lemondta. Nekem hozta be a korrespondenzkártvát. mivel nem tud írást, semmilyent,' és még azt sem ismeri meg. hogy a szerelmes kedves ír-e neki vagy más. Csak nézte a lapot idegenkedve. félve: ..tessen már olvasni, hogy mikor lesz. biztosan azt írják”. Éppen az ellenkezőjét itták. Megálltam minden sornál, szerettem volna mást olvasni. Száraz volt a szeme, megfogódzkodott az ajtóban, és azt mondta: „Csak ’.essen olvasni". — Várjanak, elkérem tőle a levelezőlapot, mert az érdekes. Elcsalom, ideadja. A néném behozta az okmányt, és a kirántott csirke meg a palacsinta között maradt pihenő alatt Bródy Sándor ___ M ARIS Bródy Sándor (1863—1924). A századforduló magyar irodalmának egyik nagy hatású alakja volt. Kezdetben erdélyi lapoknál dolgozott, Kolozsvárott szerkesztett lapot, majd budapesti újságíró lett. Sűrűn egymás után megjelenő regényei és rövidebb elbeszélő művei, majd 1901-től drámái lelkesedést és heves vitákat váltottak ki. Az akadémikus irodalommal szembeforduló fiatal írók vezérüknek tekintették, 1903-tól Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával szerkesztette a Jövendő című hetilapot, mely a korszak legkiválóbb íróinak adott megjelenési lehetőséget, s a Nyugat egyik elődjének tekinthető. Nagyhatású publicisztikája új korszakot nyitott az újságírásban, Ady is tanult tőle. A Tanácsköztársasággal egyértelműen rokonszenvezett, bőr szerepet nem vállalt benne. Bukása után mégis emigrációba kényszerült. Hazatérése után következetesen mellőzték, hajdani népszerűségét haláláig sem tudta visszaszerezni. Legjobb alkotásai novellái közül kerültek ki. Írásaiban a kialakulóban lévő kispolgárság eszméi nyilatkoznak meg. Naturalista ábrázolási módjával, városi témáival, stílusával jelentős úttörője a modern magyar irodalomnak. — a palacsintát frissen kell sütni, Maris éppen azt csinálta — elolvasta, amint következik: „Kelt Levelem 1900-dik évben Április 24-kén. Szeretett Kedves Mariskám Kívánom az Istentől, hogy ezen pár sor írásom a legjobb egészségben Találjon Most Tudósítlak arol, hogy csak légy a hejedben Maradj a további szolgálatodban Mert sehogy sem tehetem ászt hogy feleségül Vegyelek Mert nem engedik ászt Nekem hogy elvegyelek semmi Módón sem Tehetem Aról Tudósítlak hogy szükségtelen a Fáradságod csak Maradj a heleden További szolgálatodban Néz utána hogy férjhöz Mehes Valakihöz Mert nekem sehogy sem engedik meg hogy feleségül Vegyelek Most •Továb igazold Magadat rám ne tarcs Számot töbé de azért Ne haragudj rám Isten veled a sírig töbé Nem Ismerlek csak maradj Pesten keres Mást Kedves aról tudósítlak Isten Veled Mariskám.” Nem lehetett folytatni a beszélgetést. A szolgáló behozta a tésztát. Ez már jól meg volt sütve, vékony is, barna is. Fölszolgálta, ettük, aztán, hogy kiment, elcsöndesedve mindnyájan arról gondolkodtunk, hogy voltaképpen ez az egész eset nekünk jó, mert a Maris most már nem megy haza, helyben marad, nem kell folyton ezekkel a rossz cselédekkel változkodni. Egy kissé hallgatództunk is, nem sír-e odakint? N “-““ÍB em. Maris tányérokat í mosott, késsel, villá- I val bánt, a rendes IPIBmJK munkáját végezte ezalatt Majd meg Lizit, a macskát szidta, mivel az — távollétét fölhasználva — a húst, az ő részét, sőt, a sóskaszószt is megette. De a cicával is hamar megbékélt, most kinyitotta a vízvezeték csapját, és itta — azt hiszem egymás után itta — a sok pohár vizet? _ G. Managadze: Ősz Kahétiában Bulat Okudzsava: Szentimentális induló Remény! Majd visszatérek én, mikor a trombitás lefújja az utolsó csatát, magasra emelve hegyes könyökét. Remény! Én életben leszek. Nem fedezékek sárodúja való nekem, hanem a jóság, az égő gond, amely tiéd. De hogyha száz év eltelik, s te is hiába vársz csodára, Remény, ha szárnyait fölöttem kiterjeszti a vak halál, szólj rá, hogy keljen fel hamar, a megsebesült trombitásra, mielőtt engem az utolsó fütyülő gránát eltalál. Ha mégis lesznek új csaták, s hogyha az van megírva rólam, hogy életemet ottveszítsem, akkor is ott esem el én a távoli, a hajdani a régi Polgárháborúban, s poros sisakú komisszárok hajolnak szótlanul fölém. Rab Zsuzsa fordítása Jaan Kross: Áldott eső Z. Dzsobadze: Nyáj Az alkony merő homály és melea. a roppant, puha felhőből pedig áldott eső - suhog. Ahány fénylő ablak, mind vidám és csuromvíz. Ahány sötét fa, mind vidám és csuromvíz. A roppant, puha felhőből pedig áldott eső suhog. Illatod reggelről ott maradt kezemen, pillámon. arcomon, számon — az áldott eső ismét elevenné fakasztja. Csanádi Imre fordítása A kivégzés Bodor Ádám: — Nem — mondta a Katona. —< Anélkül. Az őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással. és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona. amennyire tudta, elcsavarta a nyakát. — Nem — ellenkezett csendesen —, látni akarom. — Mi a fenét akar látni? Majd később. A Katonának elég nehezére esett, a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva. leengedte a kezét. A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt. háttal feléjük. egy közlegény takarította a csizmáját. Az Őrmester odakiáltott neki: — Nem engedi- hogy bekössem a szemét. A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva: — Hogyhogy nem engedi? — Azt mondja, látni akarja. — Maga mit. tárgyal vele? Szabadságon van ? Az őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött. — Nem hallottad? — mondta oktatóan. — Nem vagyok szabadságon. A Katona egv kicsit elszédült. — Arról volt szó — kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre —. arról volt szó- hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernék. Óriási különbség. A Százados közelebb jött. — Mi a panasza? — kérdezte, ahogy odaért. — Látni akarom, hogyan lőnek be’ém — mondta a Katona — Eny- nvi.-— Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk — fordult az őrmester felé —, ezek egyre kíváncsibbak lesznek. — Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem — mondta az őrmester tréfálkozva, — De az persze más. — Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, őrmester? — Nem tudom. Rég. Amikor egyszer játszottunk. — S nem szerette? — Rossz előérzetet kelt — mondta az őrmester. — Jogom van ehhez — mondta a Katona. — Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem. — Szabályellenes — mondta a Százados, és széttárta a karját. — Háború van. — Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt. — Masnira kéred? — szólt az őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. — Most ne mozogj! — Te! — mondta a Katona. — Te, menj a fenébe. — Tegeződünk! — kiáltott az őrmester a Százados után. — Volt még ilyen? — Aztán visszafordult. — Ne piszkoskodj, te alvilág — mondja kedélyesen. A Százados visszafordult. — Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék. — Golyóról volt szó. minden egyéb nélkül — mondta a Katona. — Megkapja — mondta az őrmester. — De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom. A Százados megállt. — Hány óra? — — Negyed hat — A másik megvonta a vállát. — Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire. — Hány éves vagy? — kérdezte az Őrmester, amikor megálltak. — Neked megmondom — felelte. — Huszonhat. — Jegyezd meg jól — mondta az őrmester, keserű pátosszal a hangjában. A Katona könnyen, derűsen rá- mosolygott, mint a szelídek a Bibliából. — Leülhetek? — kérdezte? — Leülhet? — üvöltötte az őrmester a Százados félé, aki a katonákkal beszélgetett. A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek. — Üljön le — kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. — Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre — tette hozzá. — Fáradt vagy.fiam? — kérdezte az őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre. — Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed? — Ó, nem akartalak megbántani — mondta az Őrmester. — Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz. Sima, fekete víz csillogott a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott- mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem ez érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók. azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett. s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott. kicsit előrehajtott fejével, érdeklődőén.
