Szolnok Megyei Néplap, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-07 / 262. szám

1981. NOVEMBER 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 JÁTÉK HALÁLKOMOLYAN Észt dráma bemutatója a Szigligeti Színházban Régi kép: A fagyos, göd­rös, havas dűlőúton összehú­zott váltakkal, a szélnek dön­tött testecskéjükkel a regge­li szürkületben iskolába in­duló gyerekek. Kiben milyen érzéseket idéz mindez? Beszéljenek olyanok, akiknek még ez a sors jutott. Nagymama, há­rom városi unokával: „Ami­kor beértem a hét kilométer­rel odébb lévő Csorba-isko­lához, sokszor úgy éreztem, hogy még a pipilöm is befa­gyott. A kutyának se kí­vánnám." Tehenész, közel a hatvanhoz: „Megtanultuk a magyarok istenét, az biztos, de nem is lettünk anyám­asszony katonái. Mink be­váltunk a sorozáson. Most is" azt mondom: próbálja az a gyerek az életet, akkor lesz magabírós.” Két ellentétes vélemény. Kiérek van igaza? Érvek, el­lenérvek csaphatnak össze az előző mondatok körül, de lehetetlen a folytonosságtól elvonatkoztatni. A tanvák és az oktatás korszerűsítése között egyre jobban elmélyülő ellentét nyilvánvalóvá tette, hogy in­tézkedéseket kell hozni» a pusztában élő, elnéptelenedő iskolákba járó gyermekek érdekében. 1955-ben a megye 298 átalános iskolájából csak 94 volt osztott, szakrendsze­rű, 178 kislétszámú iskolá­ban egy-két tanító működött. A tanyai általános iskolák körzetesítésének lehetősége először 1962-ben merült fel a megyében. A kislétszámú iskolák néhány éven belül már fogyatkoztak, ám duplá­jára emelkedett a rossz köz­lekedési körülmények köze­pette bejáró tanulók száma. A feszültség tehát tovább nőtt. míg 1963 márciusában döntés és határozat született: „Jelenleg 2171 olyan tanyai tanuló van, aki az ötödik, nyolcadik osztályt nem sza­kosított iskolában végzi. Ezek közül 1965-ig mintegy 1200 tanulót szakrendszerű oktatásba kell bevonni, rész­ben internátusi elhelyezéssel. 1965—1970 között meg kell oldani valmennyi tanyai fel­sőosztályos tanuló szakrend­szerű oktatását.” A döntés nyomán az 1960- as évek végéig 15 tanyai kol­légium alakult a megyében. Kérészéletűek — gondolták sdkan —, ha megszűnnek a tanyák, a kollégiumokra sem lesz szükség. Az évek múlá­sával azonban bizonyossá vált, hogy a tanyát, mint te­lepülésformát nem volna célszerű — többek között gazdaságpolitikai okokból — felszámolni. A Nagykunság első — de talán az országban is az? — tanyai kollégiumát 1963-ban Kisújszálláson alapították. Vona László igazgató külön­böző vezetői beosztásban ott volt a kollégium szervezeti fundamentuma lerakásánál. — Érezhető-e valamiféle különbség a közel két évti­zeddel ezelőtti kollégisták és a maiak között? — Napjainkra a legtávo­labbi tanyák zártsága is meg­szűnt. Ez a tény a családok életét kedvezően befolyásol­ta. De nem elhanyagolhatóak a generációváltás következ­ményei sem. Olyan kis la­kónk is van, akinek az édes­apja a „pionírok” között volt. Az első gyerekeink még va- dócok, mokányok, vagy a helyüket nehezen találó fé­lénk kis emberkék voltak, a maiak többé-kevésbé termé­szetesnek tartják, hogy a kol­légiumból járnak iskolába. A krónikás még ismerhette a „vadócokat”. öt, aki a kol­légiumban töltött első na­pon jajveszékelve rohant ki a fürdőszobából: „Tanító né­ni, forró eső jön a falból”; őt, aki azon „studírozott”, hogyan férhet el az a nagy, erős bácsi abban a kis ládá­Vona László: Mindig azon igyekeztünk, hogy ne érezzék magukat internátusbán, ked­vükre éljenek ban; őt, aki nemhogy tévét, de kiflit is akkor látott elő­ször, amikor kollégista lett. Leste, nézte, ahogy a nagyok ropogtatják. A nevelőtanár észrevette a rácsodálkozást: Vegyek néked egy kiflit, kis­fiam? Kettőt vegyen, hang­zott a válasz. Hol vannak a legelsők? Itt közöttünk. Közhely lenne fel­sorolni, meddig jutottak, mi­re vitték. A kisúji öreg' kol­légiumból például az 1967- ben „kikerült” 12 nyolcadi­kos közül nyolcán érettségiz­tek, öten egyetemet, főisko­lát végeztek. Sokat mondó tény, amire a diákotthoni nevelők hívták fel figyel­münket, hogy a volt kollé­gisták túlnyomó többsége visszatért a földhöz, felsőfo­kú vagy szakmunkásvégzett­séggel. Egy 1976-ban készült szak- felügyelői jelentés szerint a megye általános iskolai di­ákotthonai lassan elnéptele­nednek. De ekkor már 99,5 százalékos a szakrendszerű oktatásban részesülő tanulók aránya a megyében. Az isko­lák összevonása, a körzetesí­tés lassan befejeződik, a ta­nyai iskolákat — bár sok helyen megkönnyezve — egymás után „nyugdíjazták.”. Napjainkra viszont — s ez több mint érdekes — a ta­nyai kollégiumok telítettsége újra megközelíti a hajdani maximumot. Jelenleg a 990 kollégiumi ágyacskából 839 foglalt. Néhány kollégium egyenesen túlzsúfolt. Megin­dult a családalapításra képes fiatalok visszaáramlása a ta­nyára. Lakatos Lászlóné igazgató- helyettes, Kétpó: — Sajnos, igen sok a ve­szélyeztetett gyerek. Bár én is azt vallom, a jó családi nevelést nem pótolhatja tel­jes értékűen egyetlen intéz­mény sem, az adott helyzetet kell mérlegelnünk. Nemrégen egy kislányt mentőkkel vit­tünk a kórházba. Amikor meggyógyult, így beszélt pajtásainak: „A legjobb itt a kollégiumban, aztán a kór­házban ... meg otthon.” Ügy hiszem, ez kifejező. Kétségtelen, hogy a mai tanyavilágban becsületesen dolgozó, józan gondolkodású családok tízezrei mellett megjelent egy sajátos lum­penréteg is. Ennek természe­tes velejárója — és részben oka! — az alkoholizmus, kö­vetkezménye a szétzilált, csonka család. Talán minden eddiginél nagyobb nevelői felelősség hárul a pedagógu­sokra. Mezőtúron a 120 gyermek­re méretezett tanyai kollé­gium 157 kisdiáknak ad ott­hont. — A tanyákhoz való meg­változott viszony a gyermek­létszámban és az életkori megoszlásban is kifejeződik. Amikor én idejöttem, 86 fel­sősünk és 16 alsótagozatos diákunk volt. Most fordított a helyzet, 100 alsó- és 55 fel­sőtagozatos gyermekünk van — mondja Seres Attiláné igazgatóhelyettes. — Sajnos nem tudunk minden jelent­kezőt felvenni. Az utolsó külterületi iskola különben az elmúlt tanév végén szűnt meg, a csehalmi. — Mintha némi nosztalgia rejtőzne szavaiban? — 17 évig ott tanítottam. | /: Ízlik a tízórai. Képünkön Zámbó Judit, a kétpóti álta­lános iskola második osztá­lyos tanulója Találkoztunk egy öregdiák­kal, Nagy Andrással, aki a karcagi kollégiumból járt is­kolába. Mezőgazdasági gépész- üzemmérnök, ő hozta szóba azt a polémiát, amely egyik vidéki irodalmi folyóiratunk­ban bontakozott ki az isko­lák körzetesítéséről, a tanyai kollégiumokról. — Nagyon sok kérdésben igazuk van a vitában meg­szólaló íróknak, művészem­bereknek, pedagógusoknak. Ahol azért csinálták meg a körzetesítést, hogy ne ront­sák a statisztikát — hibásan cselekedtek. Magam is járok olyan apró falvakban, ahon­nan ésszerűtlenül elvitték az iskolát. Kár volt, hiba is ma­rad, ha nem orvosolják. Ám a dűlőutak túlsó végén, az isten háta mögött még öt­hat kilométerrel odébb lakó tanyai gyerekek esetében még ma sem engedek a 48- ból. Azért nem, mert próbál­tam, tudom mit jelent a bí­bic siratta kuntanyán élni. Ha nem kerülök be a kollé­giumba, vaqy elvégeztem volna a nyolc osztályt, vagy nem. Ha ezt végiggondolom, már másodlagosnak érzem a kollégiumi életforma tényle­ges vagy esetleges hátrá­nyait. Tiszai Lajos Fotó: Dede Géza Van előadás, amelyik össz­hatásával ragadja meg a né­zőt; van, amelyik részletszép­ségeivel halmoz: el bennün­ket. Az előbbi egységesebb benyomást kelt, az utóbbi iz­galmasabb, összetettebb él­mény és feladat a nézőnek. Miként a tegnap esti dísz­előadás, a kissé kacifántos című — A halál árát a ha­lottaktól kérdezd (csalogatóbb és kifejezőbb magyar címet érdemelt volna) — észt da­rab mutatója is. Legszívesebben képről kép­re haladva számolnék be ró­la, hogy egyetlen részletét se ' tévesszem szem elől. S nem oldalakon, napokon át lehet­ne beszélni róla, mert ami benne van, ami sugárzik be­lőle, oly összetetten érdekes, részleteiben oly gondolatgaz­dag. Vegyük mindjárt a kez­detet: idős, szakállas ősz fér­fi lép be, a szín előterébe, lassan, óvatosan, mint aki idegen helyen jár. És nehéz­kesen, mint aki messziről jött és megfáradt. Kíváncsi­an nézegeti-méregeti a kife­szített filmvásznat, a számá­ra láthatóan szokatlan kör­nyezetet. Aztán csendben le­ül egy karosszékbe. S vár nyugodtan. Látszólag egy­szerű ember, és mégis e pil­lanatban sokkal több: az idő­ből érkezett, a múlt vonul be vele a terembe. Még nem tudni, miért érkezett, s mit akar. Puszta jelenléte, ki­mérten óvatos érkezése még­is felfokozott várakozást szül. És érezzük: máris színházban vagyunk. Ahol egy ember egyszerű megjelenésének is hangulata, jelentése van. Eh­hez hasonló színházi pillana-. tot hányat emelhetnénk ki a tegnap esti bemutatóból, az észt Mati Unt darabjának Mikk Mikiver rendezte elő­adásából! S utolsó mondatai sem csu­pán a folyosókat, a színpa­dot, a színházat járják be a szó szoros értelmében, ott rezegnek bennünk is, s szin­te tovább morzsolgatjuk őket. Mert amiről szó van, bár olykor elvontnak tűnik, min­dennapi átélt valóság, s já­ték alakjában minden e kö­rül forog: lehet-e, ha igen, miként, ha nem,« miért nem ma is (Vállalni a forradalmi- ságot, s főképpen hogyan le­hetünk hűek forradalmi esz­méinkhez. elődeink példájá­hoz. Erről szólnak a szín­padról hozzánk őszintén, in­dulatosan, elszántan, olykor keserűen, önmarcangolóan és lélekhasítóan, jelképesen és drasztikus nyíltsággal — de semmiképpen nem színfalha- sogatóan vagy fakó megszo­kással. Itt minden fontos, itt minden szónak, gesztusnak súlya van, itt a csend is be­szél, s néha a beszéd is né­maságot „takar”. Játék és való ölelkezik varázsos köny- nyedséggel, forróan drámai pillanatok, köztük tragikusak is, váltogatják egymást fi­noman ironikus mozzanatok­kal, van itt bensőséges líra és külsőséges ordenáréság, belső ragyogás külső sötét­séggel, mert: életről-halálról suttog, beszél, ordít, hallgat ez az előadás. A színpadon gyötrelmesen szép dráma zajlik: küzdelem az eszme igaz és őszinte vál­lalásáért. A gondolatoknak és ellentétes érzelmeknek kü­lönös kavalkádja ez — és nem barikádja!, a hamis pá­tosznak nincs itt helye — azzal a nagyon is bevallott szándékkal, hogy végül is „kimondassék”: ,a maga for- radalmiságát minden kor minden nemzedéke csak ma­ga teremtheti meg, küzdel­mek árán, mert csak így érezheti igazán sajátjának — mégha példák állnak is előt­te. Ahogy ebben a játékban az öreg veterán harcosé, Ma- tiesené, aki szaktanácsadó­ként asszisztálja végig az il­legalitásban harcoló forra­dalmárról készülő film for­gatását, de lényegében nem szól bele a hogyan kérdésé­be. Ö itt már a perfectum, a befejezett múlt, szerepe csupán mint vonatkozási pont, ami ugyan nem mellékes, de nem perdöntő abban a küz­delemben, melyet az alkotó csoport vív egyrészt, hogy híven adja vissza a forradal­márok helytállását, hogy va­lódi képet fessen az illegális mozgalomról, a párt két vi­lágháború közötti időszaká­ban folytatott harcáról (ez a dolog művészeti oldala), és hogy az átélés hevében mi­ként is azonosuljanak a for­radalom eszméivel, nemcsak szerepként fogva fel jól, lé­lekben is elfogadván azt, amit játszanak. Nos, ebbe a kettős küzde­lembe tevőleg már nem avat­kozik bele a jelenlevő vete­rán. De nem az elődök pél­dájának lebecsülése van eb­ben jelen, egyáltalán nem, hanem annak a gondolatnak az érzékletes kifejezése — ismétlem —, hogy az esz­méhez való hűség minden korban az adott nemzedékek történelmi feladata és köte­lessége. Én éltem a magam életét, mondja az idős har­cos kissé rezignáltan, ez már más világ, új körülmények, új problémák, a ti dolgotok, hogy mit tudtok kezdeni az­zal, amit rátok hagytunk. Olyan igazság ez, melyhez igazolásul bőven van törté* nelmi tapasztalatunk. Kell-e magyarázni, hogy például mennyiben más napjaink úgynevezett hétköznapi for- radalmisága — ez is hűség az eszméhez —, mint mond­juk a Tanácsköztársaság ide­jén harcoló proletároké. Mert bár a forradalmiság s az eszméhez való hűség tar­talma lényegében ha nem is igen változik, a megvalósí­tás, a vállalás formája a tör­ténelmi és társadalmi körül­mények változásával nagyon is változhat. Másrészt arra int ez a szenvedélyes elő­adás. s ez a játék szatirikus oldala, a filmrendező mes­teri gúnyrajzában fogalma­zódik meg, hogy csak akkor beszélhetünk az eszméhez va­ló^ igazi ragaszkodásról és hűségről, „ ha az alapos való­ságismeretből, mély belső meggyőződésből s a dolgok lényegének felismeréséből fa­kad. A filmet rendező mű­vészből épp ezek a feltételek, az ehhez szükséges emberi és művészi erények hiányoz­nak. s ezért nem képes meg­birkózni feladatával: már- már odáig jutván, hogy fel­adja a küzdelmet. Ami jel­képesen, áttételesen azt je­lenti. az eszme vállalása, tá- gabban értelmezve a hűség fogalmát, nemcsak készség, tudás kérdése is. Érzem, hogy máris túlsá­gosan leegyszerűsítettem a gondolatot, durván egyirá­nyú ösvényt taposva a mon­danivaló sűrűjében. Hiszen hány egyéb csapás volna le­hetséges még, a játék alap­konfliktusán belül ugyanis számtalan ellentmondásról esik szó. Problémákról, me­lyek pl. a valóság és a mű­vészet bonyolult összefüggé­seit, a valósághű ábrázolás esztétikai kérdéseit érintik, de a színészélet és színész­sors ellentéteiről is beszél, már-már moliere-i rögtönzés­szerű megfogalmazásban, s erőteljes hangsúlyt kap — bulgakovi ihletéssel — maga a dogmatikus művészetpoli­tika is, a főgyártásvezető el­lenszenves alakjában. És so­rolhatnám tovább, hisz a „gondolatbőség zavara” jel­lemzi a drámát — és az elő­adást is. Az eddigiekből talán úgy tűnik, mintha A halál árát a halottaktól kérdezd afféle „vezércikk” volna színpadi eszközökkel megírva. Egyál­talán nem; jóllehet szándé­kaiban kétségtelenül van bi­zonyos publicisztikusság. Színház ez, méghozzá a javából. Mondandója érzéki látványban testesül meg: át­élhető és élvezhető játék. Mikk Mikiver, a Tallinni Drámai Színház főrendezője olyan színházi ember és al­kotótársa, az ugyancsak észt Tonu Virve díszlet- és jel­meztervező — az ötletes, hangulatos és ugyanakkor célszerű díszlet őt dicséri —, akik tudják: a jó előadáshoz nem elegendő a megbízható mondanivaló, hogy élménnyé váljék, ahhoz szükség van hatásra, hatáskeltő eszközök­re, melyekből itt nincs is hiány. Rendkívül tudatos színpadi kompozíció, erőteljes drámai atmoszféra, pontosan kidol­gozott helyzetek — mindez együtt van az ő rendezői munkájában, s külön érdeme, hogy az erősen szimbolikus figurák is többé-kevésbé hús­vér emberekké válnak a já­tékban. Mikiver számára az írott dráma nem holmi par­titúra, amit egyszerűen le kell játszani, hanem alkotás, amelyet a színpad lehetősé­geivel ki kell -teljesíteni. Gazdag képzelőerővel közelít a drámához: expresszív indí­tás, ötletes befejezés egy­aránt az ő alkotó fantáziáját bizonyítja. De a televízió sze­repeltetése is teljesen az ő ötlete. Külön is hosszan lehetne elemezni, hogy ettől az egyet­len eszköztől is hogyan gaz­dagodik, illetve milyen sajá­tos fénytörést kap a játék. Csupán egyetlen pillanatot kiragadva, talán a leghatáso­sabbat, bizonyságul: a készü­lő film utolsó nagy jelenete, a forradalmár megöletése. A színen ott állnak a hóhérok, kezükben a gyilkos fegyver, s hidegvérrel tüzelnek. S közben pedig az előtérben egykedvűen ontja képeit a televízió, összetett kép, ko­runk nyugtalanító közömbös­ségének érdekes metaforája. Mikiver tudja: a színház a szuggerálás művészete. De nem a mindenáron való ha­táskeltésé. Ettől megóvja művészi jóízlése, stílusérzé­ke és alkotói felelősségtuda­ta. (Csupán az „édesítő” ze­ne adagolását érzem túlzott­nak. Olykor a csend — ön­magában : többet mondana.) Amikor például a női „mez­telenséggel” operál — deré­kig levetkőzteti a halálra ítélt áruló Évát — akkor sem a manapság oly elhatalmaso­dó színpadi divatnak „hó­dol”, a sugárzó női test és a kissé megfonnyadt, megviselt illegalista harcosnő szembe­állításával egyrészt érdekes kontrasztot teremt, másrészt nála ebben a helyzetben ez a meztelenség a végtelen ki­szolgáltatottság érzéki képe. A jó színvonalú színészi teljesítmények is az alapos rendezői munkáról vallanak: minden egyes színész képes­ségeinek legjavát tudja ad­ni. Nagy Sándor Tamás (Ju- han) nemcsak filmbeli szere­pét játssza kitűnően, de ugyanakkor azt a küzdelmet is jól ábrázolja, ahogy lélek­ben egyre közelebb kerül, azonosul szerepével, Jeney István (Huun) az ügybuzgó, a maga fontosságával eltelt rendezőben valójában egy igen mulatságos, groteszk fi­gurát teremt; Orbán Tibor (Karú) nemcsak bürokrati­kus, dogmatikus főgyártás­vezető, a figura kellékember voltát is érzékeltetni tudja, sőt gyarló esendőségét is „fel­fedi”, Somody Kálmán és Po­gány György, a két statiszta, akik az embertelenséget kép­viselik a játékban, még uni­formizált szerepükbe is be tudnak lopni annyi egyéni­séget, hogy mint valóságos emberektől féljünk tőlük. Téri Sándor (Jean): egysze­rűen jó. Pusztay Pétert (Ma- tiesen) se láttam még ilyen meggyőzőnek, mint ezúttal a veterán egyáltalán nem könnyű szerepében. Szobosz- lai Éva (Évi) akkor emléke­zetes, amikor a megtévedt és bocsánatért esedező nőt ábrázolja. Fehér Ildikó (Ma­ri) is elkerüli a szerep állí­totta csapdákat, az esetleges túldrámaizálást, alakítása tiszta, sallangmentes. Egv izgalmasan gondolko­zó észt író, egy vérbeli észt színházi ember, egy tehetsé­ges észt díszlettervező; és egy ügybuzgó társulat, a Szigli­geti színészei sikeres össze­fogásának tapsolhatott teg­nap este a díszelőadás közön­sége. A művészi együttmű­ködés olyan példája ez, amely nemcsak kivételes al­kalmakkor, a színház életé­nek hétköznapjaiban is bár­mikor követhető, megismé­telhető. Egy kis topográfia. Segít a „tanár néni”, Antoni Judit Valkó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents