Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

,1981. OKTÓBER 4. Irodalom* művészet Deák Mór; VOLTÁL-E - VAJON? összedőlt a házam fel is ébredtem emlékeddel jártam sosevolt kertben kitalált kertemet felveri a cruom morzsolaatom neved voltál-e vajon csukott szemem möaé rajzoltad maaad törött álmaimé emléked marad lábujjheaven lévsz át éjszakáimon az utolsó próbát állod-e vajon rámrepül az arcod meaül arcomon halálomia hordott voltál-e vajon? Oláh János: FEHÉR ÉJSZAKÁK meaállok nincs tovább kabátom is üres a fehér éjszakában föltámadó szelek eavetlen lebbenéssel fölisszák mindenem Mészáros Mari üvegplasztikái felüljáró előtt hevesen. A integető férfi tűnt fen a lámpák fényében. A taxi megállt. A férfi ügyetle­--------- nül, ám erőszakosan ci­b álta az ajtót. Nem boldogult ve­le. — Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr. — Taxizni. — Ne mondja! — Van pénzem. — De töikrészeg. — Vigyen el, főnök úr. — Na, pattanjon be! A sofőr nem szerette az ágról- szakadt részeg utasokat. Nemrég érettségizett, s csupán kényszerű­ségből és a jó kereset reményében vállalta ezt a munkát. Néha fel­kavarodott a gyomra az efféle alakoktól; mégis, fogadalma elle­nére, újra és újra megszánta őket. — Hová? — kérdezte. — A Vén Matrózba. Engem ott mindenki ismer. A presszóban egy palack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalapját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombol­ta. széttárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valamit főúr. Ábrázatán titkos fölényes mosoly bujkált. — Igyon — mondta a sofőrnek. — Nem lehet. — Akkor egyen. Rendeljen, amit akar. Mindent fizetek. Tudja, mennyit nyertem a lóversenyen? — Nem. — Találja ki! Most voltam éle­temben először, és nyertem a só­gorom meg vesztett. Pedig őt min­dig ott eszi a fene. — Így szokott lenni. — Mit gondol? Mennyit? — Nem tudom. A sofőr türelmetlen volt. Ké­nyelmetlenül érezte magát a sötét­szürke egyenruhában. Mindenki tudja róla, hogy taxis. Nem szeret­te nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem szerette hallgatni mások szeren­csetörténeteit. — Nagyon ketyeg odakinn a ta­xióra — jegyezte meg. A férfi előhúzott nyűtt tárcájá­ból] egy ropogós százast. '— Tegye ei — nyújtotta. — Ma­ga annyi pénzt még nem látott, amennyit én nyertem. Ilyen ma­gas volt. Tenyerével az asztal lapja fölött mutatta, meddig ért a pérzhalmaz. A borosüveg nyakánál megállapo­dott a keze és töltött. Aztán kur­jantott a f e Is zoiigál ónő nek. — Nem volt még elég? — ter­mett az asztalnál a nő. — Mindjárt megyünk — szep- pent meg a férfi. — Minden este itt rontod a le­vegőt. — Ez az ember a sofőröm... — Ne röthögtess! — Hozzon neki virslit, kávét, colét! A férfi újaibb, friss bankjegyet vett elő, s a nő kezébe nyomta. Hanyagul intett, hogy elmehet. — Rád szakadt az OTP? Kasz- szafúró lettél? — firtatta a pin­cérnő. \ — Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet! A taxisnak nevethetnékje tá­madt. Kezdte érdekelni a dolog. — Kasszafúró? Én?.— dohogott a férfi. — Tudja, mi vagyok én? Kazánkovács. Ügy, ahogy mon­dom. Kazánkovács voltam. Vala­mikor ... A taxis elhajtott. A császár dermed ten feküdt egy tizedik emeleti ajtó előtt — Egy szavát se 'higgye! —tért vissza a felszolgálónő. — Lókötő volt világéletében, Alkalmi mun­kás. A felesége is otthagyta. — Uhh! — horkant fen a férfi. — Űr vagyok, tudja meg! Kivágott egy százast a boráztat­ta asztalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit felhajtotta a ká­vét. — Mennem kell — mondta. — Ebből nem élek meg. — Menjünk hagyta helyiben a férfi, — Imádok taxiznL Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok ve­zetni. Tudja, mennyit nyertem? — Mennyit ? — Megsúgom. Ezeknek itt ne­hogy elárulja’ — Dehogy. — Hetvenhatezer forintot. Két év alatt nem kerestem ennyit. Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem gutaütést kapott. De nem adok neki semmit. Ök se adtak. Rossz ember vagyok Paládi József: ____ Ú jpest császára A budapesti taxisok azt nevezik császárnak, aiki számozatlanul szór­ja. a pénzt. Ritka az ilyen ember. A császárok feltűnése kiszámítha­tatlan. Tündöklésük rendszerint hajnalig tart. Hangulatuk gyorsan változik. A császárok tünékenyek, mint a szivárvány. . én? Nem. Frici bácsi mindig ren­des volt. De azok telebeszélték a feleségem fejét. Le vannak... Irigykedjenek! Frici bácsi tele van dohánnyal. Egyszer neki is lehet. — Mire költi? — édeklődött a sofőr. A férfi megütközve nézett rá. — Nem kelj nekem semmi. Van lakásom, ruhám, minden. Élek be­lőle. Urasán. Maga nem ismerte a régi urakat. Azok tudták, mi az élet. — Ketyeg az óra. — Menjünk taxizni — mondta a férfi és átadott egy százast — Gyere halna© js! — szólt utá­nuk a felszolgálónő. Az utca már kezdett elnéptele­nedni. A televízióban krimit adtak, a taxik üresen, szabad jelzéssel szaladgáltak. A férfi a belvárosiba vitette magát. Ráérősen kocogtak a Váci út kockakövein, nézelőd­tek. A taxis munkája értelmét vesztette. — Gyorsabban! — ösztökélte a férfi. — Szeretem a száguldást. Mire a nyugati pályaudvarihoz értek, a férfi elszunnyadt. A ta­xis megfordult, és visszahajtott az újpesti áruházig. Ott megrázta & férfi vállát — Otthon csucsizzon, papa! Hol lakik? A férfi megmondta. Maga« tég­lakerítés előtt álltak meg. Az utca sötét vplt és elhagyott Sehol egy lélek. — Ne hagyjon itt — mondta a férfi. — Dolgoznom kell — Adok ötszáz forintot. Vigyen el Palotára. Kotorászott a tárcájában, de már üres volt. — Várjon, hozok pénzt. — És ha elfelejt visszajönni? — Jöjjön maga is. A taxis kisegítette utasát a ko­csiból, s megfogta a karját, el ne essék. Betonkockákon bukdácsol­tak az udvar végére, az épülethez ragasztott sufnikhoz. A férfi ki­nyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt. A vékony drótón függő, piszkos égőből halvány, sárga fény áradt. Az asztalon zsíros papírban egy grillcsirke romjai hevertek, kiürült üvegekkel körülbástyázva. — Forduljon el! — mondta a férfi. Felemelte a rekámié fedelét. Fe­hér tollpihék szálltak fel. és kerge- tőztek az áporodott levegőben. A pókok sötét hasadékotoba mene­kültek. Lenn kesze-fcuszán, oda­vetve pihentek a bankjegyek. A férfi gyanakvóan hátrasandított. — Mit les? — villant meg a sze­me. Lecsapta a rekamiét, s fordul­tában megtántorodott. Nekiesett az asztalnak, az üvegek lehullottak és összetörtek a kövezeten. — Feküdjön le! — mondta a taxis. — Pihenjen. — Várjon! — Jobban tenné, ha aludna. — El kell mennem Palotára. Van ott egy asszony ... A sofőr zsebrevágta az ötszázast, és kifordult. A férfi égve felejtet­te a lámpát, egy ideig a zárral vesződött, aztán legyintett. A kulcsot az ajtóban hagyta. Meg­szokta, hogy hozzá legfeljebb csak vinni lehet. Űjpalotán jó félórát bolyongtak. Nem tudtak eligazodni az egyfor­ma panelházak labirintusába n Vé­gül a férfi rábökött egy lépcsőház­ra: — Ez az. — Biztos? — Most már megismerem. Fel­megyek, várjon meg! — Nincs időm. — Ne tegye ezt velem. — Lassan letelik a műszakom, és még mindig magát ajnározom. Unom már. — Adok egy ötöst, várjon meg. Mert lehet, hogy nincs itthon. Ak­kor hazavisz. Jó?­— Az ötödik emeleten figyelje azt az ablakot — mutatta a férfi. mbolygó alakját elnyelte a lópcsőház homálya. A sofőr hátradöntötte az ülést, kinyújtózott, s mi­közben halkan duruzsolt a motor, meleg levegőt fújva az utastérbe, elszenderedett. Eltelt háromnegyed óra. Felébredve az ablakot kémlelte. Mind sötét volt. Bán Zsuzsa: Az utolsó álom zt álmodta most, hogy ott áll a régi kert vé­géiben, a rozzant pad előtt, az akácfa le­csüngő virágai alatt. Valójában este soha nem engedték ki oda, minidig napsütésben álldogált a kerítés mellett, s a pad túl magas volt ahhoz, hogy kényelmesen ül­hessen rajta Mégis szerette megszünkült, bordásra kopott fá­ját, és szerette a lecsüngő akác- virágokat. Aztán ott csend volt, nem hallatszott el addig a vesze­kedés a házból. Együtt laktak az öregek, meg az ő szülei, és foly- ton-folyvást pörlekedtek, duzzog­tak valamiért, ő annak örült leg­inkább, ha elfeledkeztek róla Nem Sizóltak rá, hogy igazítsa meg a ruháját, hogy ne vágjon pofákat megint, és ne álljon olyan csám­pásan. Ott, a kert végében nyugalom voilt. Rákönyökölt a padira, hátat fordított a háznak, és figyelte a kerítésen mászkáló hangyákat, vagy megnyálazott ujjával fényes­re dörzsölt egy-egy különlegesen szép. gömbölyű kavicsot. Volt ott egy kincsestára is. A legszebb kö­veket, döglött, zöld szárnyú boga­rat, egy utcában talált é«. be nem vallott virágmintás zsebkendőt tartogatott a kerítés tövében egy kiöregedett ribizlibokor alatt. A csillag este szokta megláto­gatni. Benézett az ablakon, és ha ő félpislogott rá az ágyából, akko­rát lobbant örömében, mint édes­apja öngyújtója hajnalonként a sötét szobában. Egyedül őneki lobbant a csillag, senki más nem láthatta azt. Akárki felnézhetett az égre, észre sem vette, hogy van a csillagok között egy, amelyik nem olyan mozdulatlan, mint a többi, Egyre nagyobbakat lengett, ő tág­ra nyitott szemmel figyelte. Aztán egyszeresek bekövetkezet! ide-oda hintázik, mintha ei akar­na sziakiadni az égtő] és lelibegni Etelkához. Olyankor mindig fel­mosolygott rá az ágyából, örült a csillagának s tudta, hogyha egye­dül lehetne kint a kertben le- szállna hozzá, bizonyosan. De hát nem engedték ki estefelé. Le kellett feküdnie, még az ab­lakot is becsukták, csak az üvegen át figyelhette a csillagot. Az vándorolt gz ablak egyik szögle­téből a másikig, utoljára lobbant még egy kisebbet búcsúzóul, az­tán eltűnt a fal mögött. A kutyát már vagy egy hete fel­kötötte a padlásra az egyik geren­dához. Akkor teljesen világos volt előtte, miért feszi, adott néki vizet, meg ételt is. de azóta elfelejtette, mi oka volt felvinni. Az imént hallotta, hogy vonyít, akikor fel akart ébredni és elolda­ni a gerendától. Forgolódott a párnán feketére festett kevéske' haja az arcába ragadt. Aztán el­pihent a mennyezet felé fúrva hosszú, hegyes orrát,, sőt, mintha mosolygott volna is kicsit. Azt álmondta, hogy a régi kert végében áll, a pad előtt és a kert olyan hatalmas, mint kiskorában. A puszpángbofcrok nagyra nőttek, és nem süt a nap, este van. A ház eltűnt a kert homályos másik felében, a ház nem is kell neki. Nem, jobb, ha nincs. De ott van a pad meg az akáovirágak és me­gint a kincsek az öreg ribizlibok- rok alatt. Este van. Felnéz az ég­re, és megpillantja a csillagot. Ak­korát lobban, mint édesapja ön­gyújtója szokott hajnalon ta, a vekker nyiklkanása után. A vekker jéjűpen csak magnyflkikamt, apa nyomban rátenyerelt, és elhallgat­tatta. , Kislány volt megint, a pad túl magas ahhoz, hogy kényelmesen üljön rajta. Nézte a csillagot. Most végre, egyetlenegyszer kettesben volt véle. Felemelte nyitott tenye­rét, belesimult a hűvösödő este. Ügy tartotta maga előtt a kezét, mintha kenyeret kérne. És a csil­lag lebegni kezdett hintázott fel- alá, látszott, hogy erőnek ereiével ©1 akar szakadni a fekete égtől. A csillag leszakadt az égről! Szállt, szállt lefelé, nem nagyob­bodott mint gondolta volna, csak fényesebb lett, egyre fényesebb. Boldog sóhaj szállt fel a melléből, egy pillanatra le is hunyta a sze­mét. És akkor megérezte, hogy a csilláig a nyitott tenyerébe száll. Annyi súlya volt csak, mintegy tollpihének, de ahogy rányitotta a szemét, majdnem megvakult a fé­nyességtől. Lassan ráborította a másik tenyerét, és a fény fogság­ba esett. Eltűnt, sötét lett megint, amilyen azelőtt sohasem. szomszédok azt beszél­ték, hogy különc, go- | nősz öregasszony volt. Amikor megtalálták, ¥ már egy napja holtan feküdt. Nem volt ba­rátja, nem volt roko­na sem, és az öreg ház padlásán csonttá apadva, erejét veszítve he­vert a szörnyen vicsorgó kutya. Csoda, hogy életben maradt, ke­gyetlen módon egy gerendához kötözve, étten-szom ián, ki tudja, miért éu- mióta ... összeállította: Rékasy Ildkó

Next

/
Thumbnails
Contents