Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
8 Irodalom, művészet 1981. OKTÓBER 4. ; 1 ' ■1 Száz m ma/ji/íiK neinllái „Mindazonáltal megvallom, hogy e világ dolgaiban nincs semminemű állandóság, hanem szüntelenül változnak ...” — jegyzi meg műve utószavában Boccaccio, az európai novella megteremtője. S éppen a társadalomnak eme szembeötlő változása, az élet ellentmondásos felgyorsulása hívta életre magát a műfajt a reneszánsz hajnalán. A novella a hirtelen változások korának formája: metszetet ábrázol, mely perspektívát nyit az egészre, drámai fordulatokban teljes életeket villant fel, s kiválóan alkalmas konfliktusok kifejezésére. Érthető, hogy igazi szerepéhez a mozgalmas XIX. század irodalmában érkezik el. Ekkor nyer irodalmi polgárjogot, s „klasszikus” típusa mellett a különböző modern novellaformák is kezdenek kialakulni (a naturalista, a pszichológiai, a lírai elbeszélés). A XIX. század végi és a XX. századi magyar irodalomban a novellának megkülönböztetett jelentősége van. Irodalomtörténeti közhely a líra vezető szerepe Magyarországon, ahol a felemás társadalmi fejlődés bonyolultságával, sok megoldatlan problémájával kevésbé kedvezett az objektívebb műfajok, a regény és a dráma fejlődésének. így vált nálunk a novella — a lírai vers mellett, s vele olykor összefonódva — vezető műfajjá. A már modernnek nevezhető, kiforrott, mai ízléssel is élvezhető magyar novella körülbelül százesztendős: „valahonnan a nyolcvanas évek távolából, a magyar vidéknek, sőt perifériáknak, az „isten háta mögöttieknek” a mélységéből ível fel. De ennek az ívnek az irányt már akkor is az életnek az a lassú lökésekkel meginduló rezgése adja, amely később a modern élet egyre idegesebb, türelmetlenebb sietsége, az osztályharcoknak egyre érzékelhetőbb, forradalmakba átcsapó földindulása lesz.” (Diószegi András) A felszabadulás utáni, új társadalmi feltételek között helyét kereső magyar prózairodalom ezt a novellát kapta közvetlen örökségül. Mostani számunktól kezdve a múlt század végén megújuló magyar novella útját szeretnénk napjainkig végigkísérni — amennyire ez egy napilap hetenként egyszer megjelenő irodalmi oldalpárján lehetséges. Azaz ízelítőt adunk jelentős művelőinek munkásságából egy- egy írás erejéig, igyekezvén úgy válogatni, hogy a közölt művek alkotóra, korra jellemzőek, egyúttal olvasmányosak, érdekesek legyenek. Tudjuk, hogy elképzelésünk csak fogyatékosán valósítható meg: egy novella ritkán elegendő egy író egész munkásságának jellemzésére, mely korszakokra tagolódik a változó alkotói elképzelések, stíluseszmények, törekvések szerint. Mégis reméljük, hogy a sorozat vé- gigolvasása hasznos, egyúttal kellemes időtöltésnek bizonyul. A szerzőket néhány mondattal bemutatjuk — közöljük a legfontosabb adatokat, tudnivalókat. ...... ..... nnan hoztam én az d kos Nástya meséjét, ahonnan a mandátumot. A fogarasi havasok közt élt az okos Nástya. Szép volt, mint a fiókzerge, fekete szemei voltak, a kökényhez hasonlók, s olyan szája, mint a cseresznye. Hát még á nézése, hát még a járása... Mondták is az irigy legények: „Több szépség ez, higgyétek el, mintsem hpgy egy embernek szánta volna az úristen”. Belátta ezt talán a férje ismert meghalt. Nástya özvegy asszonyka lett, pajzán, izzó vérű, aki- még a szentekre is rámosolygott, mikor vasárnap a templomba ment Ilyenkor rendesen egy pár csirkét is vitt a pópának, aki kedvteléssel simogatta meg éjfekete haját, habfehér állát: — Köszönöm, kis mizimázi! Hamar akadjon szerencséd! A dászkál, egy ragyás ember, sóhajtozva dünnyögte: — Hiszen egyebet se csinál a szerencse, mint 'hogy utána fut, 'belekapaszkodik a szoknyarácaiba ... S igazán, igazán. Amennyi duda van a havasok alján, az mind utána siránkozott a pásztorok leheletével. Axneny- nyi rózsa nőtt a kucsolátai ispán kertjében, az mind az ő kebelén fonnyadt meg. Ellopkodták a legények, először a kertiből, hogy neki küldhessék, azután a melléről, hogy a fövegük mellé tűzhessék. Mondták is az irigy fáták: „Több szerencse ez, higgyétek el, mintsem hogy egyetlen asszonynak szánta volna az Űristen”. Ahol csak megfordult, mindenütt bolondultak utána a legények, de Nástya egyiknek sem adta oda a kezét: „Elég volt egyszer — mondogatta, — lássátok be, hogy elég volt a rabságból” — s fekete szemei, vakító -fehér fogai incselkedően nevettek a kikosarazott kérőkre, mintha mondanák: „Menjetek a pokolba — de gyertek aztán vissza hozzám”. Tógyer, a Nástya nagybátyja (azelőtt gyámja volt), egyre szidta, korholta, hogy mi lesz belőle, ha férjhez nem megy. „Hiszen szép vagy, akár egy fürj, fiatal, friss, vagy, mint egy vesszőhajtás. Kár eltemetkezned”. De Nástya csak a fejét rázta, és így felelt: — Ej, hát nemláttad a körtefát ott az országút szélén? Hát baj az annak, hogy nincs bent valakinek a kertjében, hogy senkié? Azért csak virágzik, meghozza a pirosló körtéit. é, sohase vettük észre, hogy ott rohadnának el a gallyak közt. Valaki mindig letépi, megeszi. Hidd meg nekem, bátyó. Fölkacagott az öreg, mint egy zuhatag: — Hamis a lelked ki* Nástya. 3 olyan a nyelvecskéd, mint egy ráspoly. Nástya hű maradt elhatározásához. Még a gazdag Petru, katonaviselt, szép szál legény iK hiába térte, 'hiába ígérte: — Minden ezüstömet, minden irányomat neked adom, Nástya. Rétemet, földemet, minden állatomat. Nástya vigyorgott, s akaratos makacs fejét kacéran hajtotta a nal] vállára. — Nem Petru, nem megyek hozzád feleségül. Nem kell az aranyod, ezüstöd, se réted, hanem na meglátogatsz valamikor az én tis házikómban, hozzál nekem íjándékba egy új bocskort. Másnap Juon, a bíró fia kejle- neztette magát a fcútnál. Csipked- :e a Nástya arcát, kapkodott a da- *ázs derekához, szerelemittasam. Mástya azt súgta neki: — Gyere el szombaton estére, de ne felejts nekem egy új bocskort nozni. A pópa nyalka diák fia találkozott vele a mezőn, a rozsok közti ’yalogúton. Búzavirágok voltak a bástya kezében. Megálltak beszélgetni. A diák lesütött szemekkel,, ílbrándosan mondá a többi 'közt: — Adj e°v virágot, Nástya! — Hát szakíts egyet. ha csak /irágot akarsz — szólt Nástya' nyeglén —, van itt ezer meg ezer Az okos Nástya S lón, hogy megtelt lassanként a Nástya háza bocskorokkal. Egész garmadával álltak. Hogy az egér hozzá ne férjen, úgy voltak felaggatva körös-körül a szobában a madzagon, mint a kukorica szokott lenni. De volt még azonfelül a szuszékban is; sőt a padlásra is jutottt. Annyit hordtak oda össze azok a gonosz csontok, a férfiak, de annyit, hogy tán fel is ment a bocskorok ára a városban. Az ismerősök, a szomszédok váltig csodálkoztak, hogy mire való lesz Nás- tyának az a temérdek bocskor. Iliána anyó, aki eljárogatott Nástyához, nem győzte neki mondani : — Minek az neked, fiacskám, csak nem akarod őket elhordani? Mikszáth Kálmán (1847— 1910). A Magyar prózairoda- lom egyik legnagyobb művésze a legolvasottabb, legkedveltebb magyar írók egyike. A maayar irodalom kivételesen rangos műfaját, a novellát vedig valósággal újjáteremtette. Írói jellemvonásai Kozma Dezső szavaival: ..ellenállhatatlan mesélő, kiapad- hatatlan humorista, változatos. színes alakjai legalább annyira jellemzik, mint a szellemes ötletei, közvetlen elbeszélői magatartása évv úgy. mint kivételesen természetes hangja.” Palóciöldön. a Nógrád megyei Szklabonyán született kisbirtokos családban. A paraszti falu színei, a valócföld tájai, alakjai nagy hatással voltak írói világára. Jogi tanulmányok és rövid hivatál- nokoskodás után különböző fővárosi lavok. majd a Szegedi Navló munkatársa lett. Itt jelentek meg azok az elbeszélései. melyekkel első átütő írói sikerét aratta. (Kötetben is megjelentek Tót atyafiak és A jó valócok címen.) 1880-ban visszatért Pestre, s nemsokára a Pesti Hírlap munkatársa lett. Parlamenti karcolatai. novellái, regényei egymás után láttak napvilágot. 1887-ben kormánypárti képviselő lett 1889-ben az MTA levelező tagjává választották. Nagy regényei sorát 1900-ban a Különös házasság nyitotta meg. 1908-ban készült el a Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye, a mikszáthi kritikai re",íz- mus legérettebb alkotása. 1910-ben elnyerte az Akadémia nagydíját, és az egész orszáa melegen üdvözölte írói jubileuma alkalmából. A naav ünneplés után néhány nappal váratlanul elhunyt. A lapunkban közölt novella a nyolcvanas évek elejéről való. keletkezési ideie. hangvétele a Tót atyafiak és a ó palócok írásaival roko- nítia. Szattyán csizma valló a te pdskóta- lábadra. Nástya, a kis Nástya kinevette. — Eszembe sincs, anyóka. Inkább járok mezítláb. Hiszen elég fehér a lábam. — De hát akkor mit csinálsz velők? — A másvilágra sem viszem, majd meglátod. Hasznukat veszem még ezen a világon. — Az ördög értsen, gyermekecs- kóm. — Pedig már elég öreg vagy hozzá, hogy megérthetnél. Híre ment a sok bocskomak, s egy napon eljött a tímár is a városból: nagy, vörös ember, posztókabátban. — Hallod-e, Nástya, megveszem az összes bocskoraidat jó pénzért, és boltot nyitok velők. Hogy adod? — Nem adom a bocskorokat — felelte a menyecske határozottan. — Bolond vagy, szép Nástya. Mi hasznukat veszed? — Majd meglátjátok — szólt titokzatosan. így volt, szóról szóra így volt. És azontúl még jobban törte a fejét a környék, hogy mit csinál majd valamikor a Nástya a bocs- korókikal. Egyik is mondott valamit, a másik is. Hogy egy vén ka- lugyer megjósolta volna, miszerint egy nap kivesznek az összes állatok a földről, s akkor a bőr ára fölszáll, ahány font bocskor, annyi font arany. Mások azt találgatták, hogy fogadalma van Nás- tyának a gyűjtésre, s mikor sok- ezer lesz, elküldi Bécsbe a királynak, csináljon maigának egy bocs- koros regimentet. Legyen már egyszer igazán takaros katonasága... Sok mindenfélét fecsegtek. Mert tudjátok, milyen ostobák a kíváncsiak. Évekig rágódtak ezeken az ostoba bocskorokon. Mert évek jöttek, mentek, s még mindig nem derült fel a különös titok, még mindig gyűltek a bocskorok Nástyánál, de már lassabban, gyérebben. Egyszer aztán annak is vége lett. Nem jött több bocskor. Nyíltak még a rózsák a kucsu- láti ispán kertjében, de már csak a szél hozta el illatjukat... Igaz, hogy Nástya se volt már a régi, a liliomokat leszedte formás arcáról az idő, a piros cseresznyét az ajkáról szintén az esztendők ették meg. Rosszul fizettek érte; egy kis ezüsttel, amit hajszálak alakjában hagytak a fején. Nem volt már szép, de még eleven, virgonc. Még pislogott az egykori tűz a szemeiben. Még érdeklődött a világ iránt. Eljárt a mezőre, a kúthoz, K megszólította barátságosan a legényeket: — Mi dolog az, Györgye, hogy olyan régen voltál nálam? — Nem értem rá, Nástya — felelte Györgye kelletlenül. — Sok dolgom van. — Gyere el valamelyik nap; félretettem neked egy szép erős bocskort. Majd egy másik legényt korholt meg a malomba, ahova őrölni jártak: — Rossz már a lábbelid, Pável. Biz isten, kilátszik a nagyujjad. Nem illik, hogy úgy elhagyod magadat A legény kedvetlenül vont vállat. — Hol vegyem, ha nincs. — Kurta eszed van, Pável, mert hiszen gondolhattál volna teszem azt, én rám is. Van elég bocsko- rom. Hátha még jut ebből a te lábadra is. lön, hogy a Nástya bocskoraival megfordult a dolog; amilyen szépen gyűltek egykor, most olyan-"szépen elkezdtek fogyni... Az öreg Iliána anyó, aki még mindig élt, és ott gyomlálgatott Nástyá udvarára néző kertjében, valahányszor egy-egy legényt látott e’menni a szomszédból újdonatúj bocskorral, a hóna alatt, vigyorogva intette elő menyecske unokáját: — Lám, lám. Nézd csak, nézd! Hm. hm. Ckos. előrelátó volt... mindig okos volt ez a Nástya. Bisztray Ádám; EGYSZER Egyszer felszakad szemeden a hártya, és a szavakra vetett béklyó elpattan. Véred szabad áramlást kap véare. hadd vegyüljön köveken fehérlő patakkal, szelet támasztó nagy fák levelével össze. Szabadságodban fecskék senkiföldjén égetlen tűzzel lobogsz szét a napon, félia ásott kertben nagy hajú árnyékodra kék felhő borul, elvirágzott franciaperje. Osztojkán Béla; A SZEMED Hajnalban fürdették Gyöngyökkel hintették Tengerbe mártották Napban is fürdették Holddal is hintették Tengerbe mártották Ottan is tartották Kagylók közt tartották Végül nekem adták Hajnalban fürdettem Gyöngyökkel hintettem Tengerbe mártottam Ladányi Mihály: MINT A KENYÉR Kevés az öröm. mint a [kenyér a Földön, «/ de ha te jössz, nekem is ■ [törsz belőle, ha erre jössz, azt mondod [csak: egyél — és boldog szemem arany [Napban mosakszik és éhes szám a szavakat [feledve izeddel lesz teli. és falja [falja az örömöt, mely eavre [kevesebb, mint a kenyér a Földön. R. I. — és pajkosan hozzátette még egyszer: — ha csak virágot akarsz. Mire aztán a diák nagy hebegve sok kerülő szóval kihámozta, hogy biz ő egy csókot se vetne meg, sőt, hogy éppen arra lelkendezik. — No, no — fény egeik meg Nástya a diákot szende pdronko- dással. — Ó, te selymaa. No nézd meg, mit iki nem talál! Majd meglássuk egyébiránt, meglássuk... Hozz egy pár újdonatúj bocskort, és gyere el vasárnap délután! Mikszáth Kálmán:
