Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

8 Irodalom» művészet 1981. SZEPTEMBER 20. égy esztendő alatt — naptári számításunk pontatlansága miatt — majd huszonnégy órá­val kevesebbet élünk, mint amennyit a föld- íorgás közben kiala­kult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagév: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másod­perc. Így lesz a négyszer hat órá­ból négyévenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökő­nap olyan, mintha nem is lenne? Négyévenként beiktatjuk a hét­köznapi életünket Jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát és utolérjük a csillagéveket Négyévenként egy nap lehető­ség — legalábbis naptárunk sze­rint —. hogy utólag továbbélhes­sünk egyet s mást Tetszés szerint amit éppen emlékezetünk kivá­laszt vagy amit érzelmi robbanár sannk túlságosan az emlékeze­tünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillen- jen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köz­tem és a naprendszer között? Hirtelen fékezett, alig pár lépés­sel előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buiok. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablaküveget és kicsit kapkodva kinvitia a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj gyorsan, be. itt nem lehet megállni. Bebúitam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy megle­pődtem és köszöntem vagy cse­vegni kezdtünk, mintha csak meg­beszélt találkozóra érkeztem vol­na. esetleg összevissza kérdezős­ködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesz­tyűben markolászta a kormányt, kurtán válaszolt vagy ő kérdezős­ködött csacsogott csivitelt trillá­zott. kicsit éneklő hangsúllyal, mely a nyolcéves külföldi tartóz­kodás eredménye lehetett De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is. én is. miközben szűk mellékutcákon a Béke szálló irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként eev .merde allors”-t motyogott maga elé. ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel fag­gattuk egymást: — Mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozoL megnősültél, hány éves a férjed, eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túL megálltunk. Ká­vét ittunk a szálloda presszórészé- ben. ö cukor nélkül, én kevés cu­korral pontosan úgy. mint tíz év­vel ezelőtt. Rágyújtott Tíz évvel ezelőtt nem döhánvzott Úgy szív­ta a cigarettát mintha sóhaitozna. Szeme körül két acélkék festék- monokli terpeszkedett cofacsont- ján. mint a játékboltok hajasba­báin. piros foltok. Természetesen az is gondosan szétkent festékből. Egy pillanatra elnézést kért. és felment a szobájába. Meghízott Vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duzzad- tabb. a szeme nagyobb. Igaz. em­lékezetem festék nélkül őrizte a szemét Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy fran­cia autóügynökhöz ment feleségül. A tíz évvel korábbi testét nem­csak emlékezetem, de egv fény­kép is őrzi valamelyik fiók alján: a Dunakanyar egyik víkendházá- nak teraszán készült a felvétet A korlátnál áll. fürdőruhában, kicsi a melle, keskeny a válla és a fel­sőtestéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az ará­nyok eltolódtak: melle felduzzadt karja, válla erősebb lett combja vészt'islóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt Visszajött Erős kölniillat lebe­gett körülötte. Másik ruhát vett fel A kölni illata éppoly isme­retlen volt számomra, mint a sok festék az arcán. Konyakot ren­delt. Közös ismerősök felől fag­gatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt év tized alatt azért amit tudtam ró­luk. elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi pin­cébe. ebédeltünk. Észre sem vet­tem, hogy menetrendszerűen rostál­ja közös emlékeinket. ..Húsevő­virág” — csak valami ilyesmire gondoltam. — „Az úiratalálikazés csak attól függ hogy maradunk meg egymás emlékezetében.” — Emlékszel? — kérdi. — Éj­szaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a Balaton-part­ra. Te ott aludtál éjszaka? — Sehol, azaz vágtam egv göd­röt a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lvukba. ott aludtam. Amikor kijöttél hoz­zám, hoztál egv pokrócot magad­dal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtala­nok téged ott aludni. Ügy gondo­lom. sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogta­lanok háziasszonya. — Te gunvoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? — Ilyen sok év után csodála­tos? — Tulajdonképpen érthető. Szó­val kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál — Arra nem emlékszek. Mezte­lenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még min­dig folyton idegles vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ide­ges lennék, csak ... — Érzékeny voltál. És önös... akarom mondani, önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, amikor visszamentem a ház­ba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy. van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, leg­feljebb telefonálnom kell pár helyre. — Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi pince előtt. Ütközben mel­lékutcákon sétálva bemegyünk egv kocsmába. Két féldeci barack­Győrffy László; SZÖKŐNAP Kucsers András illusztrációja Marafkó László: A gondozónő kilé­pett a váróterembe. — A következő anyuka mehet! Egy barna asz- szonyka idegesen fel­kapta a táskáját, és saólongatni kezdte a sarokban játszó gyermekét A bejárati ajtó közelében ott állt az asszony, karján a ki­csi. a kezét meg egy hároméves fiúcská fogta. ..Szlávdkné vagy hogy hívják? Hiszen már vagy fél órája kijött.” A gondozónő feléje fordult: — Szlávikné? Csak nincs valami prob­léma? — Nincs. csak ... — idegesen a na­gyobb gyerek ruhá­ját kezdte gombol- gatni. Berakást már ki tudja mióta nem látott haja dőre­■ ■ o T S z r A Z hullt, kopott, a mosástól fehé­resen virító farmernadrágja meg­feszült. „Ha egy kicsit adna ma­gára. a három gyerek ellenére egészen csinos asszony lehetne. A férjét sose látni... A gyerekek nem is nagyon hasonlítanak egy­másra ...” A gondozónő közelebb ment — Tudja, most kellene befizet­ni a gyerekeknek az ebédet. Jan­csikának az iskolában, ennek meg — Szlávikné a fiúcskára böJoött — az óvodában. — És? — Hó vége van. nekem nincs pénzem. — De mit tudok én segíteni ezen? — Ha kölcsönbe... A férjem holnapután kap pénzt... — Hogy képzeli ... Ez nem se­gélyhely — aztán gyorsan levette a hangot, mert többen figyelték őket — Menjünk csak! Kint az utcán megkérdezte: — Mennyiről lenne szó? — Ezer. — Hát az nem fog menni. Néz­ze. egy ötszázas van nálam, há­rom napra kölcsönadom. De szi­gorúan csak három napra. — Nagyon rendes magától — mondja a fiatalasszony, és gyor­pálimkát veszek. Az övét is én iszom meg Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyves­polc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd. és a heverő- re kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na. gyere hozzám, Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nvögdécseléseime. elfoj­tott suttogásaira. Most szófián, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját aztán a homlokához kap és ne#?et Fél­óra múlva feláll, és kimegy a für­dőszobába. A ruháját magáival vi­szi. Felöltözve jön vissza. A köny­vespolc előtt toporog megint az­tán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot: — „Áldott légy”... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap Jöttem haza a Zseld esésből. — Honnan? — Ez egv vidék Somogybán. Egv tanító barátom hívott le. Ha­lottvirrasztásra. Amit olvasni akartát az a sirató asszonyok egyik éneke. — Olvasd! — „Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt. megelég- léd kínjait s hogy miután dúlt lelkében oly nagy a sötét, életé­nek is kioltod lobogó szövétnekét” — Micsodáját? — Szövétnekét. —r Az a teste? — Igen. mondjuk. — Na. megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elme­gyünk valahova. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visz- szamenmi. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüst- szürke Buickba. és az utat ma­gyaráztam volna egy városszéli kiskocsma .faasztaláig. Természe­tesen Budán, kovácsolt vas lám­pák alatt* piros-zöld népi hímzés­sel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egv idő múlva a hom­loka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogv öreg há­zak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egv kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én. ha tudok, 'úgy biz­tonságosabb. És természetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán--- pontosan tudom, hogy a sajnálko­záson kívül semmi mást nem érez­tem volna iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem maid elfelejteni, mert az emlékezetem csak a ió és szép pillanatokat őrzi. ha nőkről van szó, Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. ovábbélitem valamit egy aiáPdékba ka­pott napon, és a ku­darc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendié szerint. Mert a naptári évek né­ha színesre pingált olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballagdálónak esetleg idéznék va­lamit a csillagévék már csak az utána porosak álónak. Egv szökő­nappal öregebb lettem. san zsebregyűrte a pénzt. — Na­gyon rendes magától. Holnapután behozom. A gondozónő arra gondolt. íeg- fdiebb három nappal később ve­szi meg a lányának. Piroskának azt a nadrágot amit már hetek óta kér. Piroska már biztosan ott­hon van az iskolából. Az albérleti szobájukba a nagyszobán keresz­tül lehet bejutni, ahol a kopott virágmintás huzatú kanapén egész nap fekszik a beteg főbériő. Lia néni. Este érzik igazán, hogy az egész nap nem szellőztetett hdvi- ségben megtelt a beteg /.test ki- párolgásaival. Bár Pirikét sem akarják túl sokat magára hagyni az öregasszonnyal alig'; leplezik, hogy viszolyogva járnak haza. húzzák-halasztják a hazamenetelt Néhány hónapja, vacsora után a gondozónő szinte mellékesen meg­kérdezte : — Nemsokára harminc leszek. Nem kellene megpróbálnunk egv másodikat... Férje letette a sörösüveget: — Volna szíved, ide?! A kölcsön le járatának napián. a rendelési idő vége fdé a gondo­zónő már tudta, hogy az asszony nem fog eljönni. A lányának tett ígéret miatt elhatározta, hogy fd- megy SzLáviJcékhoz. Emlékezett a Csanády János: Régi őszi este Hűvös szél. az estalkorvui kék olyan szelíd, akár a gesztenyék, sárgán mosolyog még néhány llevél, a szél keze Unom bőréhez ér. kertben az el virágzott ibolya sötétkék életét újraálmodja, a rég-rég elszáradt mentalevél akár a teában, frissen lehel: a hűvös szél 'átvág az udvaron, nyomban végigsimít kabátomon, mert én is átvágok az udvaron, becsukom az ólajtókat reves. öreg zárral, a rigli kétszeres: árnyék sincs már. az lalkonyattal elment az is. sötét a vitvar., konvhaajtó elé a fény kicsap. benne ül egy fekete macska, csak domborít, ahogy az ajtót nyitom, besurran, átugrik a lábamon, a kutya már a tűzhelynél hever, hoy hagyjuk békén, ez az óhaja mert kinn ugyancsak hűvösen [szelei már az ősz didergő sóhaja. Szenti Ernő: Fásult színekkel jelzi a táj fásult színekkel jelzi a táj unja már a Invarat elege volt a túltáplált illatokból az átizzadt ingű napokból nem akar több zöldet a zöld után négyemeletes házra az úi lakóte­lepen. ahol az első látogatáskor is feltűnt: a frissen festett lépcső- házban trágár rajzók és feliratok virítottak a falakon. A tágas térségeken gyerekek mászkáltak a törött paneleken, be­tongyűrűkön. Csengetett vált. A harmadik berregés után lassú cso- szogás hallatszott s a gondozónő érezte, a kukucskáló parányi nyí­lásán szemrevételezik. Megfordult a kulcs a zárban, s a résiben fd- tűnt Szlávikné vörös arca. ' — Maga az? — egv pongyolát fogott össze a mellén. — Remélem, tudjb. miért jöt­tem. — Pedig nincs pénzem — mond­ta Szlávikné. — A férjem nem adott. — Nekem pedig szükségem van a pénzre — s a gondozónő alig tudta leplezni, mennyire feszíti az indulat. — Tudja, mennyibe jön neJoimk ez az új lakás? — csattant fel Szlávikné. és a gondozónőt meg­csapta az alkoholszag — Más örülne, ha kapna — vá­gott vissza, és fojtogatta a düh. Szlávikné mögött megnyílt az aitó. egy borzas hajú. bajuszos férfi tűnt fel. A gondozónő sosem látta Szlávikot. de ez a férfi túlságosan idősnek tűnt Szlávijaiéhoz képest

Next

/
Thumbnails
Contents