Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
1981. SZEPTEMBER 13. Irodatom, művészet 9 Csorba Győző: Unokáim közt Mindent belel A földre ülni a valóból kipenderülni le- (vagy fel-) szállni közikük átugrani a küszöbük egy-az-egyben mint ők arasszal magasabbnak látni az asztalt hosszäbbnak éjét és napot bácsiknak holdat és ndpot toporzékolni hogyha víz kell durcáskodni étellel ízzel mesét majszolni csak mesét fogni a felnőttek kezét vérük szívni akik szeretnek lenni aggálytalan gyereknek hogy magukhoz fogadjanak cinkosul ki ne adjanak... Hanem a lélekre a testre, rá nőve és nem rája festve torz ütközők köröskörül s nagy szándékkal sem sikerül megtérni a paradicsomba kapuja végképp beomolva sose benn többé sose benn már vér szerinti idegen Albert Zsuzsa; Emlékezet Kihajt a fű a kövek között életrekel, mint elhagyott tárgyak a képzeletben elhagyott tájak kupolás márványtemplomok terített aljú szilva fák. Oláh János: ■ ■ Öreg gyümölcsös Egy fa lábánál ülök, összesúg fölöttem az öreg gyümölcsös, darázsnyelven a meggy s a körtefák. Alattam a föld, fölöttem az ég - mintha ugyanegy ítéletre várnánk. Dienes Eszter: Talpig nyárban Tenyérnyi egükön pállott a Nap és éhes nyárba temette arcuk a barázda. Arra való az élet, sohse kérdezzünk semmit, mondták tüzes csalánnak, aranyos gólyahírnek, és kévékbe szedték az árnyakat, ólba tereltek elbődült estét; teleik fölött repedt kemencék füstjében gyereklábakkal harangoztak az évek. Hálni járt beléjük a „félek”. És mentek a hosszú, fényesre kalapált nyárba, ahol halálra várva készülődött az árpa, pipacs vérébe zuhant... Paraszti csontok nyitnak az estikék alatt. Szívünkig ér az Alföld. Tárgyak a széleken Az ezüst táskánál egyszerre csak elváli az asztal szélétől. A konyha cementjén pendült néhányat. egyre halkulón. s mint hangvilla rezdített meg valami hú- rocskát Nagy Ivorban. — Már megint! — idegeskedett a férfi, s hajolt volna az apró tárgy után. de aztán ama gondolt hogy a kiskanál most biztonságos nyugalmi helyzetben van. s ráér fölemelni. hisz bármikor ugyanott fogja találni — holnap sem késő. Ehelyett inkább beidegzett mozdulattal tolt bennebb a konyha- asztalon két csészét, egy talpas poharat, egy csészealjat meg a pengéjével föld felé kívánkozó nagy kenyérvágó kést. mely már- már abszolút súlypontján nyugodott. Hogy is fért mindez az asztal szélére? — gondolta Nagy Ivor, mint mindig, amikor az üres közép felé tologatta a tárgyakat. Bejött az asszony, kivette a kredencből az üveg cukortartót letette pontosan az asztal peremére. a cukortartó mellé húzta az előbb bennebb tolt kávéscsészéket s úgy kanalazta beléjük a cukrot hogy Nagy Ivor érezte: bármelyik pillanatban a földre borulhat az egész. — Nem lehetne ezt a műveletet mondjuk, az asztal közepén végezni? — kérdezte apró ingerültséggel a feleségétől, aki értetlenül bámult rá: — Miért? Csak nem ütött beléd a frász, hogy valami eltörik? Vagy talán állandóan mindent eleitek? — Nem — mondta Nagy Ivor —. nem éppen — sandított lopva a földön heverő vkiskanálra. — Csak mindig minden a szélén van. A legszélén. Az asszony értetlenül vont vállat. aztán bevitte a párolgó csészékét a szobába. Nagv Ivor bennebb tolta az ottfelejtett cukortartót. s megfordult, hogy a felesége után menjen. Ám a hosszú, egész konyhafalnyi kredenc tetején most meglátta a készletet: régi ..szerviz” volt. talán a század- fordulóval egyidős finom porcelán. Valamelyik nagymamától örökölték, aki évtizedeken át hiánytalanul őrizte meg az egészet. Megigazította a mosogatókagyló szélén egymásra tornyozott lábasokat. tányérokat ibrikeket, aztán morgolódva ment a szobába. Amikor megpillantotta a kávézóasztalka szélén, legszélén gőzölgő csészéjét, megint ingerülten szólt az asszonyra: — Miért vagy oly biztos abban, hogy a tárgyak örök időkig kibírják az állandó labilitást? — Mi van ma veled? — értetlenkedett tovább az asszony. — Hiszen sosem tört el még semmi! Nagy Ivor arra gondolt hogy örök életében csak tologatta bennebb a tárgyakat a szélekről, s azok mindig pontosan az eredeti helyükre kerültek vissza: az asz- szony éveken át egész életében öntudatlan gvermetegBégfeel kockáztatott. s Nagy Ivor most újra átélte minden eddig látott tárgy némá bizonytalanságát Kinézett az ablakon az erkélypárkánv virágcserepeire, melyekből a petúniák és muskátlik mintha mind a kilenc emelet mélyén lévő utca felé hajolnának. Üjra pendült benne az ezüst kiskanál elhaló hangja. Nagy Ivor lusta volt a végtelenségig lusta, nem szerette a váratlan fordulatokat, s ezért pontos. már már akkurátus lett. Ám hogy most az a pendülés felidézte a konyhát végigtekintett a szobán is. a polcok szélén állingáló vázákon az erkélypárkánv legpe- remén lévő virágcserepeken, s hirtelen ő is mindennek a szélén érezte magát, félelmetes labilitásban eltöltött évek fenyegető mozdulatlanságában vagy inkább: fenyegető felkészültségében egyensúlyozott. Érezte, hogy bármikor bármi megtörténhetik, talán egyszerre fog zuhanni minden tárgy, megmozdul a tömbház. meglódul alatta a padló, s ő is a tárgyakkal eg’áitt fog zuhanni, évek kényes nyugalma után. Egész délután ideges, ingerült volt. Amikor vacsorához készülődve kimentek a konyhába, az asszony egy pillanatra tűnődve nézett a földön heverő kiskanálra. mintha csodálkozna. hogyan került oda aztán hanyag mozdulattal az asztal szélére helyezte. Pontosan a szélére. Nagy Ivor a kredenc tetejét meg a polcokat figyelte, megpendült benne az a gunyorosan ezüstös hang. s ő csöndes kétségbeeséssel s ugyanakkor lemondóan ismételte meg a kérdést: — Hogy lehet ilyen végtelen bizalmad a dolgokban, mondd, hogy lehet?... „A szobrászat újra megszületik itt” Százötven éve, 1831. szeptember Ú-én született Izsó Miklós, a 19. századi szobrászat leeielentősebb alakja. Tipikus magvar művész- sors volt az övé. Életében küzdelmek. megnemértés. sikertelenség, kenyérharc jutott osztályrészéül. Csak akkor döbbentek rá kortársai, mekkora tehetség veszett el. amikor meghalt, fiatalon, váratlanul. Sárospataki gimnazista évei után 1848-ban még gyerekfejei honvédnek állt. meg is sebesült maid a szabadságharc leverése után búidosott. Rimaszombatban ismerkedett meg Fe- renczy Istvánnal, s három évig nála dolgozott tanítványa volt. Izsó Pesten kőfaragóként kereste kenyerét mígnem a bécsi magyar ifiak pártfogásával az osztrák városba került szobrászsegédnek maid a müncheni akadémián tanult Első portréiát és zsánerszobrát (Széchenyi és a Puszták furulvá- sa) is Münchenben mintázta, amelyekkel Pesten szép sikert aratott. 1862.től már Pesten élt. főként portrékat mintázott — nem megrendelésre. saiát ambícióból — szellemi életünk nagviairóL írókról, színészekről, művészekről (Arany János. Eeressy Béni. Megveri Károly. Fáv András Almási Balogh Pál). Mellszobrain nemcsak akadémikus felkészültségéről adott számot, hanem egyéni elkötelezettségéről is az ábrázoltak életműve iránt szobrainak éppen az akadémizmustól eltérő realizmusával. lényegre törő. jellemábrá- zoló képességével. összefogott formaalakí tásával. Egyetlen maga tervezte és befejezett emlékműve a debreceni Csökonai-szóbor — amelyet 1871- ben avattak fel —. remekbe készült alkotás. Élete utolsó évedben két monumentális emlékmű foglalkoztatja — a budapesti Petőfi-szobor és a szegedi Dugonics- szobor. Hirtelen halála miatt e két köztéri szobrát már nem fejezhette be. Életművéből kiemelkednek remek terrakotta szobrocskái, a Táncoló haidúk sorozat. ..A szobrászat újra megszületik itt ősi mivoltában — írih Fülep Laios — • a maga törvényeivel és tiszta művészi lehetőségeivel, jellegzetes testformát, mozgást és temperamentumot választva magárnak anyagul”. Jelentőségéről idézzük Petrovdcs jellemzését: ..a magyar szobrászat csöndes vizéből Izsó Miklós szinte úgy bukkan föl evszerre. mint valami eruptív természeti tünemény. ö az első magyar szobrász, aki nemcsak emberi érzésben, hanem művészi munkájában is magyar volt s aki magával hozott mindent, ami addig hiányzott: a romanticizmus felszabadító szellemét. a hemzeti tartalmat s mindezt egy nagy és eredeti tehetség fényében.” K. M. Összeállította: Rékasy Ildikó FONÓHÁZI JELENET Latinovits Zoltán: Legkedvesebb verseim Versről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a legszebb vízcseppről, a legszebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a megfoghatatlanból, amit csak érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a legkedvesebbre. Kosztolányi mondja, hogy a legszebb tíz magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír. És íme, ebben a tíz szóban egész életünk, a bölcsőtől a koporsóig, egész életünl^ szépsége, fájdalma, harca, örömed gyönyöre, gyásza. És minden szó körül mennyi legszemélyesebb rezgés járja át szívünket és agyunkat. Az ember, a költő legszemélyesebb, legtömörebb, legemelkedet-, tebb kifejezése a vers. A legszebb, a legszentebb játék. A kifej ezhetetlen körül- táncolása, álmaink szavakba öltöztetése, ritka, míves szavak gyurmája, az álom földi mása, a legősibbnek, a dalnak édestestvére, mely átvezet a zenéhez, képhez, szoborhoz, házhoz, tánchoz. Tóth Árpád írja: „Egy percem lett vón megmutatni a fenségeset, az Istent. S már tovafordult a fény, és ennyi az egész”. És ennyi az egész, forrás és tenger, alfa és omega, születés és halál, a vér rímes lüktetése. Valami, ami születése pillanatában a halhatatlanságra tart igényt. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” — kiált József Attila, és kiáltása úgy szakad ki belőle, mint jajszó, és diadalüvöltés, mint ha valaki élete egy halhatatlanba fogódzó darabjától búcsúzna. „Menj, kisgyerek” — írta Kosztolányi verseiről, és gyerekkoráról, „most vége ennek is. Menj drága gyermek, édes kisfiam, a te utad a végtelenbe visz, de énelőt- tem már a semmi van”. Somlyó György így vall:. Versek, szaporodó sorok,' sziklába vájt lépcsőfokok, akik emeltek fölfelé, ha abbahagynálak, tudom, s megállnák e csonka csúcson, leszédülnék a semmibe. És ha rápendülünk egy-egy versre, egy-egy költőre, mint zenekari próba alatt sorokban felejtett hegedűk húrjai, azt mondjuk, szeretem ezt, vagy azt a verset, és ha megkérdezik, miért, pirulunk, topogunk, mint mikor szerelmünkre kérdeznek, legbensőbb, legféltettebb gyermeki titkainkra. Most megpróbálok felidézni verseket, amelyek kedvesek voltak, titkon gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, fölemeltek, ha elestem, és néha amikor rajtam volt a fény, repülni is tudtam' általuk.' „Hétért magamat kérdem, adsz-e hatot, játszom, azé az érdem, ki játszhatott”. Radnóti Miklós: Mivégre Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani József Attila: Kedvesem betegen Somlyó György: Halálhír Latinovits Zoltán szeptember 9- én lett volna 50 éves.
