Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. JÚLIUS 5. Irodalom» művészet 9 Csanády János: Egy cingár napraforgó őrködik Egy cingár napraforgó őrködik, megbámult már a végtelen mezőn, fekete varjak körülröpködik, de ő csak áll a ködöt őrizőn, mely, befolyja gumicsizmám nyomát ahogy megyek az őszi tájon át szívemben kétkedés-varjúsereggel: az éjre mindig mért sorol a reggel, tavaszra nyár, a ködös őszre tél — a megszokott, a szívbe-szokott kör már a múltba-veszett jövőről beszél, mért a pillanat az időfolyamban, melyben visszafelé csatangolok, hogy megfogjam még, ami tovatűnt: s a pillanat fagyott patanyomát megsimítsam, mint egy vésett betűt a temetőben, hősök oszlopán, vagy a betonból öntött kőkereszten, amely jelzi, itt nyugszik nagyapám, — megyek, megyek időtlen alkonyaiban taposok a suhanó pillanatban, már nem látom a cingár szotyolát, mely vígasztal, őrködik tavaszig a tábla szélén, hol véletlenül a dübörgő gépek közt megmaradt. S hallom még a suhogó varjakat a csizmám nyomát behavazó ködből. Antalfy István: Úgy futott a zápor a városon át, mint a vidám dal, könnyedén, elverte a szúnyogok hadát, s felzigatta a pici kertek zöldjét és pihegő virágait. A víz úgy futott le a csatornán, mint a sarki kocsma, — a „csárda” pultjának támaszkodók torkán a mai napra rendelt szeszadag. Szabó bácsi nagyobbat üt a szegre, amit az ócska cipő talpa áhit, görnyedten szívja t>e a kapualjból ide szüremlő mosóvíz szagát, és letörli homlokáról a munka felgyöngyöző verítékuzsoráit ... z idős házaspár szeretettel fogadta H. Jánost, a frissen diplomázott gépészmérnököt. Jánosnak is tetszeti a tágas családi ház, a gondozott kert, a „jobb környék”. Aggodalmai lassan oszladozni kezdtek ... Pedig amikor leszállt az állomáson, legszívesebben a következő vonattal indult volna vissza. Nem is kérdés, hová: a fővárosba. S.-ben azonban komoly feladat, az ismert ktsz főmérnöki beosztása (és fizetése) várta az egykori (jelenleg üres zsebű) társadalmi ösztöndíjast. Számítottak rá — minden szinten. B.-ékhez is baráti-ismerősi közvetítéssel került. A csengetésre B. bácsi jelent meg az ajtóban — a hajdani gazdatiszt, jelenlegi tsz-agronómus, nyugdíjas — pirospozsgásan, őszen, az egészséges vidéki élet reklám- figurájaként. Nem volt egyedül. Lába mellett ott feszített egy morcos, bizalmatlan pofájú bulldog, aki szemmel láthatóan nem rajongott a jövevényért. Morgása legalábbis erről árulkodott. — Turbi. hagyd már abba! — intette le a házigazda. — Majd ha megismerkednek, meglátja, milyen aranyos kis dög .. . H. Jánosnak azonban semmi kedve sem volt az ismerkedéshez, de erről ebben a helyzetben jobbnak látta hallgatni. — Persze, persze... — próbált némi derűt erőltetni az arcára, amitől egy kissé a bulldoghoz kezdett hasonlítani. így vonultak hármasban a ház asszonya — azaz Franciska néni — elé, aki már alig várta, hogy kitölthesse a „finom, forró feketét” a ritkán használt herendi készletbe. A bemutatkozáson és a kávézáson túlesve J. János azt hitte, nincs más hátra, mint beköltözni a valóban barátságos, kertre néző szobába. A munkásszállóról elhozza a cuccát, és kész — ez járt az eszében. De nem így történt. — Ne haragudj, kedves János — ugye, megengeded, hogy így szólítsalak —, valami van még háitra. Tudod, be kell mutatkoznod Turbinák is ... — Bizony, bizony... — bólogatott Franciska néni. — Hogy tetszenek gondolni? — kérdezte meghökkenve H. János. — Ó. semmi az egész, de Turbi roppant érzékeny azi idegenekre', ingerlékeny az új szagokra, s jobb, ha megbarátkozik veled. Mert nálunk ki-be járni csak az ő „engedélyével” lehet. Ugye, kuityuskám. Turbi egyetértőén morgott. H. János kétségbeesetten nézett körül, a menekülés útját fürkészve. De Turbit — úgy látszik — heves fejforgása is bosszantotta, mert az ínye idegesen fohle ugrált. — No jó, jó — csillapította a bulldogot B. bácsi. — Egyszerű ez, gyere csak közelebb! H. János mintha tojásokon lépdelt volna, engedelmeskedett. Feri bácsi pedig elindította a mutatványt. — Turbi! Figyusz! Turbikám! Barát, barát! — mutogatott H. Jánosra. Turbi nem itúl lelkesen reagált. Tartózkodóan, de már nem ellenségesen méregette a fiatalembert. — Most szagolj! A bulldog vonakodva, oldalazva közelítette meg H. Jánost. Szagolj, a nyavalyádat! Turbi még közelebb óvatoskodott, és körülszimatolta H. János cipőjét és nadrágszárát. A „barát, barát” kiáltásokra lassan megenyhültek vonásai, megnyugodott. — No, még egy próba. Rögtön kiderül, elfogadott-e? Légy szives, karold át a vállam! Ez H. Jánosnak szólt. A fiatalember szinte szédelgett ennyi tortúrán túlesve, s magában fogadalmat tett, ha ezt megússza, a következő vonattal mégis visszamegy Pestre. Odafordult a daliás öregemberhez, és átkarolta a vállát. Turbi morgása viharos erejűvé vált, de a „barát, barát” kiáltások megtették a magukét. Nem vetette rá magát H. Jánosra, reszkető izmokkal visszaereszkedett előbbi gyanakvóan figyelő tartásába. — Öcsém! Sikerült! — ujjongott Feri bácsi. — Tudod, kicsit aggódtam, néha, amikor rossz hangulatban van, még az ismerősöket is letaszítja a lábukról. De téged megkedvelt, látom rajta, csak nem akarja kimutatni. Ilyen fajta... szemérmes. Franciska! Erre inni kell! Hozd a demizsont! A kicsi, törékeny asszony összecsapta a kezét. — Demizson! Mikor vendég van a háznál! Ez a mámája — mondta zsörtölődve, és kis idő múltán aranyszínű borral téli kan csőt tett a rooogós-ítehér damasztabroszra, s poharakat vett elő a metszett üvegű pohárszékből. — Demizsonból azért jobban esik — kacsintott a nyugdíjas agronó- mus. — Erezd jól magad nálunk! — Hát... úgy legyen — nyögte ki H. János, és összeérintették poharaikat. Apró cs 11 ingelések szálltak szerteszét az ódon, finom ízléssel berendezett ebédlőben. * * * Hamarosan minden elrendeződött. H. János otthonosan berendezkedett, az öregek valósággal kényeztették. Turbival is összeszoktak. Egyre kellemesebbnek találta S.-t. Ehhez még valami hozzájárult: a könyvelőrészlegen dolgozó Z. Piroska. A pénzügyi főiskola utolsó éves hallgatója lévén gyakran fordult matematikai problémáival a főmérnök elvtárshoz, aki — valljuk be férfiasán — szívesen segített. Előbb Jánosként, később Janiként. Ö is eljutott a Piroska, drágáig, sőt, a Pircsiig, de itt valahogy elakadtak a dolgok. Pedig a folytatást az egész Wöl- finger Ignác KTSZ, mi több: az egész város leste-várta. Az igazgató elmélkedései kávézás közben: — öregem, a te korodban már rég rászántam magam... Hidd el, nem érdemes halogatni ... Ahogy múlik az idő, csak rosszabbat találsz. Nem azért mondom, hogy rábeszéljelek... latén ments! De ha mégis rászánnád magad ... a nősülésre ... talán tudnék a lakástémában lépni... — H. János csak somolygott ápolt gazdászba- jusza alatt — Feri bácsitól leste el — s azt motyogta, hogy van még idő, nem kell elkapkodni. A tanácselnök baráti poharazás közben — a Vén Diófa különtermében véletlenül szintén ide lyukadt ki: — Jancsi! Nem ragadsz meg te itt, ha egy nő nem kapja el... a frakkodat. A kaján röhögésre komolyan folytatta: — Nehéz eset vagy, hallod-e? De majd rád uszítok valakit... — Fölösleges, elvtárskám, fölösleges ... — csippentett a szemével a Wölfinger Ignác KTSZ főkönyvelője, Lila Lali, aki -ragadványnevét Dózsa-drukkersége miatt szerezte. — Igazad van, Lajoskám. Válogassunk, amig lehet... — Ügy hallottam, te már választattál .:. — fenyegette meg H. Jánost tréfás-komolyán az ujjával a tanácselnök. — Néha szórakozik az ember. Ezzel-azzal... védekezett a fiatal mérnök. — No, no! Nálunk ezzel nem szoktak szórakozni — okította ki a szálas férfi H. Jánost a helybéli szokásokról. Ebben maradtak. * * * Egy szép májusi csütörtök estén Feri bácsi, mint férfi a férfival kívánt beszélni lakójával, bekopogott hozzá, kezében demizsonnal. Franciska néni szerencsére szomszédol- ni ment... — Fiam! A hét végén elutazunk az öcsémhez, Csongrádra. Arra kérlek, vigyázz a házra, legyél a gazda. Turbiit etesd meg. a hűtőben van a kosztja. — Hogyne, Feri bátyám, légy nyugodt, rendben lesz minden. — No, erre koccintunk egyet — mondta az öregúr, és meglendítette a demizsont a két pohár fölött. Egyetlen csepp sem ment mellé. A műveletet még jó párszor megismételte, mígnem gyanús, ismerős zajok hallatszottak ... — Hát akkor, ahogy megbeszéltük ... — búcsúzott el kissé spiccesen az öreg. S mi történt? Egy különösen bonyolult (matematika?) példa megbeszélése végett Z. Piroska H. János szobájában, egészen pontosan ágyában kötött ki. A megoldás keresése szombat este hattól éjfél után egyig eltartott, ki is merültek mindketten. A feladatot átvették elejétől-végig, sőt az ismétlésről sem feledkeztek meg. Amikor Z. Piroska éjfél után — ha hinni lehet a városka szocialista brigádok által helyreállított toKutya EGY Péntek Imre; história ■■■ ronyórájának — tökéletesen tisztába jött mindennel, távozni akart. Ügy érezte, fölkészítése a legszebb reményekre jogosítja föl... a vizsgán. Öltözéke ugyan kissé ziláltabb volt, mint idejövet, de ennek már ilyen későn nincs túl nagy jelentősége. Valószínű Turbit sem ez zavarta meg. Hogy mi, az örök rejtély. Tény, hogy amikor Piroska átlépte volna a küszöböt, szabályosan elállta az útját. Morgott, vicsorgott, izmai, mint az acélrugók, megfeszültek. Piroska ijedten húzódott vissza, és segélykérőén nézett lovagjára. H. János előbb nevetett az egészen, de néhány kísérlet után belátta: ennek fele sem tiéfa. Turbi határozottan őrizite foglyát, ő mehetett, Piroska nem. — Másszunk ki az ablakon — javasolta gyámoltalanul János. — Rács van rajta — mondta szakavatottan Piroska. — Adjunk neki altatót — jött a nagy ötlet Igen ám, de pillanatnyilag egyetlen tabletta sem volt a házban. Egyszóval — kutyaszorító. S amíg így tanakodtak, autópö- fögés verte fel a kihalt utcát. Trabant fékezett a ház előtt, búcsúz- kodás hangjai hallatszottak. Semmi kétség, ezek ők — hasított Jánosba a felismerés. — Feri bácsi és Franciska néni. Csikordult a kertkapu. és az öregek csomagjaikkal rácsodálkoztak a kivilágított verandára. Az ajtóban hörgő, eltorzult pofájú bulldogra. Amikor Piroskát megpillantották, végképp zavarba jöttek. — Khm... — köszörülte a torkát az öregúr. — Igazán örülök, lányom ... Hogy vagy, rég láttalak. Szegény Franciska nénéd nem érezte jól magát, egy ismerős elhozott ... H. János tudta, mivel tartozik a betyárbecsületnek. — Kedves Franciska néni és Feri bácsi! Engedjék meg, hogy bemutassam ... — Ismerjük kislány kora óta ... pöttyén tette közbe Franciska néni. ... a menyasszonyomat — fejezte be a mondatot H. János. Éppen most beszéltük meg, a vizsgaidő- szak után eljegyezzük egymást, s a nyáron lagzi. Igaz, Piroska? A lány megfogta János kezét. — Szőrű 1-szóra — és egy kissé . belepirult. — Ez aztán a meglep .. . akarom mondani jóhír! — rikkantott az éjszakába H. bácsi. — Hozom a demizsont. Q kamrába indultában visszafordult: — János fiam! A kutyával nem volt baj? Mostanában ő is érzi a tavaszt ... János csak annyit jegyzett meg: — Piroskát mintha nem szívlelné ... — Tényleg? — kottyantott közbe újból Franciska néni. — Pedig kö- lyökkorában mennyit sétáltattad.... — Hiába — legyintett a házigazda —. a bulldogon természetesen nehéz eligazodni. — Vagy nagyon is könnyű — gondolta H. János, miközben Piroska hamiskásan csillogó szemét vizsgálgatta. Nem, nem akar még egy ilyen éjszakát. Kibírhatatlanul fájt a foga. Minden magyar államnglgárnak jár a legmagasabb szintű orvosi ellátás. Most mindjárt visszamegy. Követeli, hogy húzzák ki a fogát. Az ő foga, joga van hozzá. Megint az üres folyosó, megint a kockás kő. Egy takarítónő húzogatja a bemártott rongyot, sandán néz rá. Mit keres itt ilyenkor? „N( tessék kopogtatni” szigorúskodik a felirat, de igenis bekopog. Jön a fiatal orvos, csodálkozik. Visszajöttem, nem bírom, tessék kihúzni. — Hát, parancsoljon. Az orvos kezében az injekcióstű, feltör egy ampullát. Majd leteszi a kezéből a tűt, leül a forgatható kis székre a fogorvosi szék mellé. — Eérem szépen, én most kihúzom a fogát, hát persze, ha azt tetszik mondani, hogy nem lehet kibírni. De kérem 'szépen, én orvos vagyok, én arra tettem esküt, hogy gyógyítani fogok, segíteni fogok az embereken. Milyen segítség az, hogy kirángassak egy életerős fogat? Tessék figyelni, ez a fog itt ezt a hidat tartja, ha kihúzom, nem lehet ugyanilyen pótlás... tetszik engem érteni? Ezt itt akkor már nem fogia tartani semmi. Az egy alacsonyabbrendű életforma, akkor már hiába tetszik visz- szajönni. ha kihúztam, nem tudom többé visszaragasztani. De ha a gyulladás lezajlik ... Nem értett minden szót, csak messziről jutott hozzá az orvos magyarázó, kérlelő hangja. Alacsonyabb életforma? Magasabb életforma? Rágni? Nem rágni? Almát? Mikor harapott ő almába? Vagy sült húsba? És miért fontos, hogy ha nevet, milyen foga látszik? Hát mikor nevet ő? — Ha vállalni tetszik ezt a kis fájdalmat. Pár hét alatt kikezelem. Én orvos vagyok, én arra esküdtem ... Valahol, nagyon messze egy emlék. Fiatal tanítónő még, hetedikes fiúkat kap. „Nincs más, csak pofozni, jól megpofozni őket” — mondja. az idős kolléga. „Mind szemtelen, csak jól ellátni a bajukat.” És ő bement az osztályba. „Fiúk, én nem akarok senkit megverni ... ha hallgattok rám ...” Ki hallgat az emberre? Ki hiszi el, hogy jót akarunk? Itt ez a fiatal orvos, szombat dél van. hazamehetne. de ehelyett itt ül, türelmesen magyaráz, mintha neki volna fontos. Felkaphatná a .fogót, és mind a ketten egy perc alatt túl volnának rajta. De az orvosnak fontos. Ha az idegen orvosnak fontos, akkor nekem... én magamnak nem ? — Ahogy a doktor úr gondolja. Köszönöm. És jár a kezelésre. A fog hol ki- bírhatóan fái. hol kibírhatatlanul, lüktet és nyilall, de ez a kín most szinte jó. Valami célt jelent az életében. valamit le kell győzni, kétszer egy héten el lehet menni a fogászatra, ahol a takarítónő már ismeri őt, a portás ismeri, a liftes int, hogy tessék, jöjjön csak, és a doktor... ó, hát a doktorra gondol éjjel-nappal, a doktorról álmodik, a doktorral millió dolgot közöl a kezelések alatt, hogy ő nemcsak tanítónő volt, hanem egyszakos földrajztanár, kirándulni vitte a gyerekeket a Tátrába, és járt egyszer Velencében, és a doktor bólogat, és figyel rá. És ha azzal lépett be a rendelőbe, hogy mintha valamit javult volna a fog, akkor jókedvűen rámosolygott, és a kezelés már alig fájt, már előre örült, hogy szerda délután és péntek délután lesz, és beülhet a székbe a műszerek közé, és a jóképű fiatal doktor is mindig mond valamit, hogy majd megnézi a többi fogát is, és röntgenbe küldi, és ma esős idő van, és tetszett-e látni tegnap azt a jó filmet a tévében? Hiszen, ha nagyon spórolna, vehetne tévét, de bemehetne a szomszédokhoz- is néha tévét nézni, és egyszer moziba is eljuthatna, nyugdíjasbérlettel. És ha rendben lesznek a fogai, akkor kérhet beutalót a szakszervezettől, mert más az, ha rendesen tudja enni az ételt, ha nem kell nevetés közben a tenyerét a szája elé tartani, ha felfrissítené a barna szövetruháját... Szerda és péntek, szerda és péntek. már kora reggel a doktorra gondolt, a szekrény aljából kikeresett régi fényképeket is magával vitte. Nézze, doktor úr, ez volt a szegény férjem, ez a fiam, Dél- Amerikában. már régen nincs róla hír, de majd biztosan írni fog. Amikor este lefeküdt, képzeletben tovább beszélgetett a kedves doktorral. Miért kellene hetvenhárom éves korban feladni az életet? Kilencvenéves emberek is vannak, még lehetne élni, nem kell beler nyugodni, mibe is? az alacsonyabb életformába. Az órát levitte a szomszéd szövetkezetbe, tessék megnézni mi baja van, mindig késik. A rekamiét is meg fogja javíttatni, és rendet tart a lakásban. Majd egyszer megkérdezi az orvost, van-e menyasszonya vagy felesége, megtisztelnék-e látogatásukkal. Főzne egy jó erős feketekávét vagy teát, és sütne mézeskalácsot. bódást, hirtelen eszébe jutottak a székely nagyszülők, ők nevezték bódásnak a csokoládés mézeskalácsot, sütni fog neki. De miért várjon addig,'amíg a rekamié elkészül? Holnapra fog sütni, a kezelés után odaadja neki, kóstolja meg, doktor úr, vendégség volt nálam, azért sütöttem, hát egy kis kóstolót hoztam ... Szívdobogást kapott az örömtől, összekotorta a forintjait, mennyi méz is kell? mennyi kakaó? öt deka? Késő estig szöszmötölt a kaláccsal, a kis konyhát átjárta a csokoládés, mézes illat, ő ott kuporgott a gázsütő előtt, csöndesen sírdogált, emlékekkel. fájdalommal és édes örömmel teli szívvel. Másnap tányérra tette a kockára vágott süteményt, fehér szalvétába takarta, és már a rendelő óra előtt jóval ott kuporgott a fehér fapadon. A kezelőlapját átadta a nővérnek, és szívdobogva várta a hívást. — özvegy Kenéz Jánosné. Egymás mellett négy fogorvosi szék, spanyolfalakkal elválasztva. A megszokotthoz, a másodikhoz ment, azután megzavarodva megállt. A fiatal doktor helyén sovány, szigorú képű nő állt. — Én a doktor urat... —. Áthelyezték. Mi a panasza? A foga lüktetni kezdett. Az arca, feje, mindene. És a szíve zsibbadt. — Nem bírom tovább. Tessék kihúzni. • — Nyissa ki a száját, felém forduljon. Azt mondtam, erre, énfelém. Kis Béla taxisofőrt aznap vacsorával várta a felesége. — Nem kell semmi. Nincs étvágyam. — Mi bajod van? Mit történt? — Semmi. — De mégis. — Nem is akarok rágondolni. Majdnem elütöttem egy asszonyt. A fogászati klinikáról jött kifelé a szédült tyúk. Mint a holdkóros. Ha nincs ilyen jó reflexem, meg ilyen fékem, meg még az összes arkangyal nem vigyáz ránk, akkor a kerekek alá kerül. A táskája jobbra repült, a tányér sütemény balra repült, a diliházba visz ez a sok vénség. — Jó — mondta az asszony. — Mi is meg fogunk öregedni. összeállította: Rékasi Ildikó
